Egy régen megírt, hiteles és igaz történet arról, hogyan tud egy videojáték a függőség szintjére rántani szinte bárkit.

First of all: kezdésnek, szeretnék elnézést kérni előre is a lentebb említett, esetleg érthetetlen kifejezések miatt, de a történet és maga az egész együtt csak ezekkel a szavakkal tudja visszaadni mindazt, amiért anno megérte játszani; pénzt, időt és akaratot heccelni a fantázia világába.

Tudni kell, hogy ez az írás nem a mai WoW világot írja le, csupán annak töredékét amikor és ahonnan az egész történet indult.

"Ebben a reményeim szerint nem túl hosszú írásban a World of Warcraft
"múltját" szeretném bemutatni valaki olyannak a szemszögéből, aki
relatíve az első között kezdte a játékot, és másfél év után lépett be
utoljára Azeroth - akkorra már teljesen megváltozott - földjére.
Amikor elkezdtem a játékot, csupán 12 éves voltam: február vagy március
elseje volt, amikor is hatalmas szerencsével hozzájutottam egy félretett
példányhoz a nagy WoW-ínség idején. Igazából a példány tényleg nekem
volt félretéve, de elég kalandos volt az életútja, a lényeg, hogy pont
jókor érkezett a segítség influenzával vetekedő, akkor már 8 éve
Warcraft-rajongó lelkemnek-testemnek, így hát egyből hozzá is láttam a
telepítéshez és körülbelül egy órán belül Teldrassil-on csodáltam a
gyönyörű kék eget és zöld mezőket Sylvain of Bloodscalp-pal, a Night Elf
Rogue-gal.
Mondanom sem kell, hiába játszottam előtte egyéb, nem fizetős
MMORPG-kkel, haláli béna voltam. Már a pókos küldetéseknél is többször
kellett corpserunol-nom (akkor mondjuk még nem ismertük ezt a
kifejezést), ami azért mai szemmel nézve nem kis teljesítmény. Azt
hiszem ez azért talán elnézhető egy első karakternél, és végül is a
stealth használatára is bőven idő előtt jöttem rá, ha ez mentesítő
tényezőnek számít. A lényegre térve, másnap hetes szinten jelentkeztem a
Heroes of Crying Moon klánba, ahova Uruwi-el - aki ma elég ismert emberke a
Bloodscalp-on - segítségével percek alatt bekerültem. Itt, ebben a
pillanatban megváltozott a játék, megtaláltam a magyarokat, így hát
örültem mint, hm, végül is mondhatjuk, mint majom a farkának, és egyből
kedvem támadt kipróbálni azt az instance dolgot, amiről már annyit
olvastam és amiről mindenki mesélt.
Azt hiszem, azon kevesek egyike vagyok, akik lvl8-on, teljesen komoly
szándékkal elmentek Blackfathom Deeps-be. Meghaltunk (és mégsem
panaszkodtak a 20+-os klántársak!).