Pucolom a hagymát, étel kell az asztalomra. Jófajta makói, marja a szemem. Így van jól. Könnyeimmel áztatom a lefosztott héjat, közben ezernyi emlék tolul az agyamba.
Nagyanyám egyszer megátkozott valakit, aki lopással vádolta.
Az illető csak vergődött az ágyon, a kihívott orvos kórházba akarta küldeni. Nem ment, nem engedte, hogy elvigyék a mentők. A doki sajnálkozva ment dolgára.
Nem maradt más megoldás, mint Elvira mama.
Nagyanyám ment is egy hívásra. Egy kis taperolás, kérdezgetés után itthon kutyult valami keveréket, amely saját szedésű növényekből állt. Főzőcske, de okosan, aztán naponta ment a beteghez, hogy megitassa vele a gyógyteát.
Telt az idő, az illető egyre jobban lett. Már fel tudott kelni, sőt, rövid sétákat is tett az udvaron.
Egy napon rádöbbent, hogy eltűnt a családi ereklye, egy színarany pecsétgyűrű. Miután kiderült, hogy családtagja lopta, adta el, akkor is kötötte az ebet a karóhoz, Elvira mama a tolvaj.
Sírva edd a te kenyeredet.
Nem volt düh a mondatban, inkább lemondó szomorúság.
Sok évtizednyi segítőkészség iránti hálátlanság, a feltétlen bizalom megtagadása attól, akinek a kezére még a verebek is leszálltak, és némi csivitelés után tovaröppentek.
Nagyanyám nem sokkal ezután meghalt. Nem volt okozati összefüggés, gyomorrák vitte az angyalok közé. A dokik felmetélték, aztán vissza is varrták, menthetetlen.
Halála előtt pár nappal feloldotta az átkot, én vagyok rá a tanú.
Sírva edd a te kenyeredet!
Öcsém egyszer ebéd közben sírni kezdett. Valami feszültség, lelki fájdalom lehetett benne. Anyám elvette előle a tányért, mindenki letette a kanalat. Később ebédeltünk, miután öcsémet sikerült normális lelki vágányra vigasztalni.
Sírva keserves még az étel is.
Hány könnycsepp hull vajon egy ember szeméből életében? Mérhető deciben, literben? Abban talán igen, de az érzelmeket ki méri?
Ki méri a szerelmes érzelmeit, a megbántottét, a megvertét, a szerettét elvesztőét?
Te etted már sírva a kenyeredet?