Bevásárló központ parkolója, sok évvel ezelőtt.
Kétlovas nyitott hintó, bakján Mikulásnak öltözött férfi fogja a gyeplőt. Várja a gyerekeket, akik majd élvezik a párszáz méteres körutazást.
Talán ingyenes volt az élmény, talán nem. Ha fizetni is kellett érte, a szülők biztos csengették a lóvét, hogy magzatjuk megtapasztaljon valami meséset.
Halihó, repül a szán, Mikulás szeret minket! Ja, hogy nem szán, hanem hintó? Attól még élmény marad.
Mikulás háta görbe, bár fiatal. Vattaszakálla kicsit félrecsúszva, nem törődik vele. Időnként nagyot szusszan, vagy inkább sóhajt, ezt a száját elhagyó párafelhő mutatja a hidegben. Arcán fáradt közöny, szemében szomorúság.
Ki vagy te, Mikulás?
Csak nem egy kizsigerelt melós, akit jelmezbe öltöztetve kiküldtek a hidegbe, hogy örömet szerezz a gyerekeknek?
Aztán mondd, a te gyermekeid hogy vannak? Tudsz velük foglalkozni, játszani, ha véget ér lélekölő műszakod?
Szemedben miért látható szomorúság? Lehet, hogy gyermekeid az elvált anyánál vannak?
Nem volt válasz, hiszen nem is kérdeztem semmit. Csak álltam, néztem, ahogy megtelik a hintó, és a görnyedt, fáradt, szomorú Mikulás indulásra ösztökélte a lovakat.
