Ma is kaptam két privit. Meg is válaszoltam mindkettőt becsülettel.

Miután elindult itteni pályafutásom, elég sok privit kapok. Visszatérő, rendszeres kérdést szeretnék megválaszolni mindazoknak, akik még nem kérdeztek, de talán egyszer megtennék.
Saját dolgom egyszerűsítem le, hiszen csak belinkelem ezen írásom, és kész. Ám továbbra is készséges leszek, és barátsággal, jószándékkal körítve teszem.

Valahogy így hangoznak a kérdések.
Te, hogy a fenébe jut eszedbe ennyi marhaság? Mi inspirál? Mi késztet arra, hogy mesélj? Kényszerít valaki?

Jó, megpróbálom egy példán ábrázolni, hogy miként születnek a meséim. Nem fedi le a teljes tartományt, ez a "valós" ihletésűekről szól.

Nos, meló van, félidő, csócsálom a szendvicsemet. Közelemben a karbantartó rákapat egy anyát egy csavarra, és mivel kézzel nem tud rajta húzni, előveszi a villáskulcsot. Csikorog a fém, nem könnyen enged. Társa rászól, hogy zsírozza meg. Így is lesz, immáron csikorgás nélkül feszül az anya a csavaron.

Na, kinek jut erről eszébe mese, elvarázsolt világ, élettelen tárgyak életre kelése? Csak egy olyan lököttnek, mint én.
Rögtönzök.

Teste sóváran fogadta be azt, amire vágyott, de kínjában halkan sikkantott egyet. Fájt a találkozás, hiszen érezte, hogy mindene feszül, szinte szétszakad.
Kis idő múltán bár még feszíti a belé nyomakodó valami, már nem a fájdalom a domináns, hanem az aktus boldogsága.
Jó ez így, nagyon jó. Kívánta, hogy el ne múljék ez az állapot. Tartson örökké, egészen a végleges enyészetig, rozsdásodásig.

Ennyi, nem tudok többet felhozni mentségemre.

Ha valaki szeretné megírni az anya és csavar történetét, ne tartsa magát vissza. Átadom a lehetőséget. Akár ezen írás blogjában is megteheti, hálás leszek érte.