Lehettem vagy három és fél, négy éves. Ócsán cseperedtem a Pátkai családnál. Akkor nagynak tűnt a ház, meg az udvar, de ha valósan gondolok vissza, bizonyára kicsiny porta volt.
A ház meg a kerítés között volt egy kis virággrupp, és ott bóklászva találtam egy csumát. Paprika csutkára gondolok, ha valaki nem értené. Még értékelhető harapnivaló paprikahús is volt rajta, így felkaptam, két marokra fogtam, és nagyot haraptam bele. A paprika maradék nem habozott, akkorát harapott vissza, hogy talán még a lélegzetem is elakadt. Tény, hogy nem haltam bele, hiszen akkor nem olvashatnád ezeket a sorokat. Viszont merő tűz volt a szám, mintha lángot akartam volna enni. Természetesen eldobtam a csumát, és kezeimmel a fájdalomtól ömlő könnyeimet igyekeztem eldörgölni. Könnyen kitalálható ez eredmény, már a szemeim is lángoltak újabb, még nagyobb fájdalmat okozva.
Ordítottam, toporzékoltam...
Jött a segítség, és mivel egyértelmű volt kínom eredete, már vitt is a házba, és bő vízzel mosta a szemeimet.
Kínok kínja.
Anyámért visítottam, aki a távolban épp azon volt, hogy visszaszerezzen. Senki nem volt, akiben megbízhattam volna, és igazából nem is szerettek a jelenlévők.
Kínok kínja.
Talán tíz év sem telt el a nagy háború óta. Lassan rendeződtek a sorsok.
Egy napon értem jött anyám, és én csüggtem ajkán szótlanul... Nem is. Üvöltve kapaszkodtam belé, és csak akkor nyugodtam meg, amikor már a vonaton túrhattam az ölébe a fejem.
- o -
Két gyermekem van.
A fiam soha nem panaszkodott, soha nem kért tanácsot. Soha. Ő már csak ilyen. Magának való, így talán érthető, hogy róla ritkán beszélek.
Szóval marad a lányom.
Még pici volt, amikor szálka ment a kezébe. Hú, ordított, Anyuci meg nem tudta, hogy hirtelen mit csináljon. Naná, majd Apuci megoldja a helyzetet.
Első lépésként magamhoz húztam a kiscsajt, és gondoskodtam róla, hogy ne tudja birizgálni a szálkát.
Második lépésként nyugtatgattam, és miután alábbhagyott a jajveszékelés, mosolyogva magyaráztam neki, hogy a fában vitaminok vannak. Hatásos volt a dolog, már csak hüppögött. Talán az is közrejátszott a dologban, hogy apás volt a szentem.
Harmadik lépésként elmondtam neki, hogy a vitaminból sem jó a sok, tehát ki kell húznunk a jóindulatú szálkát a kezéből.
Na, ekkor feltette a kérdést: fájni fog?
Butaság hazudni, így rábólintottam. Azonban biztosítottam róla, hogy szeretem, és megkérdeztem, hogy bízik-e bennem. A válasz igenlő volt.
Akkor szorítsd a kezem jó erősen, mondtam neki, majd nem fáj annyira. Csak bízz bennem.
Anyuci kiszedte a szálkát, pár szisszenés árán megúsztuk a dolgot.
Pár évvel később megismétlődött a felvezetésben vázolt esemény, csak a szenvedő fél immáron a lányom volt.
Nem volt kérdés az ok, hogy miért üvölt, ott volt előtte a csuma, amelyet Anyuci kihagyott a lecsóból. Mondjuk ki is dobhatta volna a szemétbe, de akkor már mindegy volt.
Naná, hogy megint Apuci...
Felnyaláboltam a kiscsajt, és miközben a fürdőszobába vittem, Anyuci megkapta az instrukciót. Hozta amit kértem, én pedig a kiscsajjal egyezkedtem.
- Bízol bennem?
- Ihihigehehehennn...
- Na, hogy is lesz ez?
- Szohohorihitohohom a kezehehed...
- Tessék, szorítsd. Na, jobb már?
- Ühühümmm...
Anyuci először tejjel mosta ki a szemét, mert én így akartam. Ha marhaság, ám legyek megkövezve. Utána jött a szappan és a tiszta víz. Ja és ivott is a kiscsaj tejet.
Utolsó felvonás.
Kórháznál melóztam, egy ugrásnyira volt az óvoda, ahol a lányom tartózkodott, míg haza nem vittük. Egy napon csörgött az irodában a telefon, Anyucit keresték. (Akkor ő is ott dolgozott.) Hú, baj van, jöjjön a gyerekért.
Ment. Kiderült, hogy játék közben a felhalmozott padok között ugrott magasba a kiscsaj, így egy méretes szálka, vagy inkább fadarab fúródott a hátába.
Hír, futótűz, meg ilyenek. Spuriztam a második emeletre, ahol a gyerek szenvedett, Anyuci meg sírt.
Kegyetlen fajta vagyok, így Anyucit elzavartam melózni. Ment zokszó nélkül, és láthatóan megkönnyebbült, hiszen már itt van Apuci, aki intézkedik, és akkor minden jó lesz.
Erikám megmarkolta a kezem, és bizalommal nézett rám.
Nem volt "kérem a következőt", minket vett előre az idős doki bácsi.
Először is keserűen nevetett, és egy kicsit szidta az óvónőt, mert ugye borogatta a sebet, hadd dagadjon a fadarab a lányom hátában. Aztán tárgyra tért, és megkérdezte, hogy le kell-e fogni a lányom.
Erikámra néztem. Ő nemet intett, és "vasmarokkal" szorítva a kezem megadóan előre hajolt.
Ami neki fáj, az nekem is. Feltételezhetően ez visszafelé is igaz.
Egy megszorítható kéz mindennél többet ér. Benne van a szeretet, a bizalom. Lehet, hogy vinnyogva, de elviseljük a fájdalmakat, legyen bár fizikai, avagy lelki.