Anno a Bihari-Ceglédi úti dzsumbuj közelében laktam. '57 kora tavaszán költöztünk az Üllői út 124-be, akkor még dedós voltam. Még abban az évben elkezdtem általános iskolai tanulmányaimat, és egyre nagyobb lett a mozgásszabadságom. Évek teltek el...
A mi korosztályunkat még nem babusgatták, nem volt utyulu-putyulu, viszont volt sok szeretet, törődés. Szüleink az életre készítettek fel, és nem gátoltak minket abban, hogy kóstolót kapjunk abból, amit akár túlélésnek is nevezhetünk. Ez úgy értendő, hogy nem óvtak még a széltől is, és egy kiadós verekedés után nem szaladtak megtorolni a bájos gyermekükön esett sérelmeket. Ebcsont beforr, és kész. Balhéztak, majd kibékülnek.
No, szóval dzsumbuj.
Hírhedt volt, az óvatosabbak kerülték. Én is eltöprengtem, hogy keresztül merjek-e menni rajta, vagy kerüljem nagy ívben. Soha nem voltam a fizikai bátorság mintaképe, de jöjjön, aminek jönnie kell. Egész életemben nem fogok kitérőt tenni azért, hogy felszállhassak a 13-as villamosra.
Egyre bátrabban közlekedtem a veszélyes területen. Egyrészt osztálytársaim egy része is ott lakott, másrészt nem ért inzultus.
Egy napon viszont meglepetés ért.
Egy hozzám képest böhöm állat ugrott elém, megragadta a grabancomat, és cirka a következő párbeszéd zajlott le közöttünk.
- Na, most megvagy! Hogy híjnak?
- Solyka vagyok.
- Mér szívtad az anyámat?
- Én nem is szidtam...
- Ne mongyad má, hogy hazudok!
- De tényleg nem szidtam.
- A Lo**os megmonta. Te vótá.
- De nem is...
Őrangyalom vigyázott rám, az említett zsivány pont akkor érkezett.
- Figyejjé, Lo**os, itt a Solyka, és aszongya, hogy nem szívta az anyámat.
Lo**os röhintett egyet, és legyintve mondta.
- Nem Solykát mondtam, hanem Somát.
Megúsztam. A böhöm elengedte a grabancom, és tétován nézett a távozó Lo**os után. Aztán felém fordult, zavartan vigyorogva a zsebébe nyúlt, és azt mondta, hogy tartsam a markom. Kaptam tőle egy marék szotyit, belecsapott a levegőbe, és elszaladt.
Nos igen, ez is a bocsánatkérés egyik formája. Mi több, kompenzálása az általa kiváltott félelemnek. Ez is egyféle kapocs, és azután bátrabban mehettem keresztül a dzsumbujon, hiszen tudtam, hogy Lu*kó mellém áll, ha balhé van.
Ha már Soma...
Nincs tudomásom róla, hogy Lu*kó megfenyítette-e, mert "szívta" az anyját, viszont a sors később mégis büntette őt, mert összetévesztették velem.
Kamasz koromban elkezdtem járni egy lánnyal, nevezzük Verának, bár a múlt ködében ez már mindegy. No, szóval a bátyja úgy gondolta, hogy neki feltétlen meg kell védeni a hugicáját a gaz csábítóktól.
Pár nap múltán egy új csaj került a társaságunkba, az egyik haver hozta. Mikor meghallotta, hogy miként szólítanak a többiek, rám meredt, és szinte kiabálva kérdezte:
- Te vagy a Solyka?
Igennel válaszoltam, mire elmondta, hogy "Vera" bátyja mocskos mód megverte Somát, mert azt hitte, hogy ő jár a hugával.
Nem lettem nyugodt, de "Verával" csak azért szakítottunk, mert kiadta az utamat. Feltételezhetően a bátyja nyomására, vagy csak azért, mert nem akart megveretni.
Soma, ne haragudj!
És ha már Kőbánya.
Két esetet mesélek el, amely jellemző volt az itteni mentalitásra, holott bunkónak tartották sokan az itteni embereket.
1. Egy cimborámmal beszédültünk egy kocsmába. Mit isztok, kérdezte a pultos. A cimbora nem tétovázott, cserkó kísérővel. Én előadtam, hogy vörösbort, de két deci kevés, három meg sok. A pultos nem esett kétségbe, kiadta a cserkót szódavízzel, aztán fogta a vörösboros kancsót, és mondta, hogy szóljak, ha elég. Öntött a pohárba, és amikor jónak láttam, leállítottam a folyamatot. Mondott egy számot, hogy hány ruppó a bor, mi meg jót röhögtünk. Ember nem volt, aki ki tudta volna számolni, hogy valójában mennyibe került.
2. Még létezett a Makk Hetes becsületsüllyesztő üzemegység a Pataky téren, veszélyes helyként volt elkönyvelve. Egy másik cimborámmal bementünk sörözni. Álltunk a bádogpultnál, beszélgettünk, aztán hirtelen a levegőbe emelkedtem. Mint kiderült, egy szeneslegény fogott meg felkarjaimnál, és tett egy picit odébb, mert nem fért el tőlem. Igen ám, de kiborult a söröm. Bocs, kishaver, mondta, és ment a kiszolgálópulthoz. Mit mondjak, nem mertem reklamálni. Kisvártatva visszatért, szó nélkül letett elém két korsó sört, és ment a kollégáihoz.
Ma is kőbányán élek. Itthon vagyok.
