Kihuzigálták végre a chílei bányászokat a kényszerű fogságból. Jó hír, nagyon jó. A narrátor kommentálta a képsorokat, és öröm volt látni, ahogy a családtagok végre átölelhették egymást.

Egyszer csak megütötte a fülem valami, és nem én lennék, ha nem gondolkodtam volna el a dolgon.
Az egyik bányász korábban feleségül kért egy lányt, aki visszautasította. Most viszont meggondolta magát az arajelölt, és mégis feleségül akar menni a férfihoz.
Khm...
Ha első kérésre nemet mondott, mi a fenéért lett számára hirtelen kívánatos az a meggyötört bányász?

Ja, hogy híres lett a manus? Vajon meddig tart a hírnév, a felkapottság? Minden csoda három napig tart. Na jó, adjunk fél évet a dolognak, aztán újra beszürkül az illető, és visszavedlik azzá, aki akkor volt, amikor megkérte a lány kezét. Vajon élni fog még akkor a lány hirtelen felparázsló szerelme?
Egyáltalán szerelemről van szó? A bányász esetében igen.
A másik oldalt kétlem. Meglehet, hogy a lány csak fürödni akar abban az álságos dicsfényben, hogy egy (pillanatnyilag) híres emberhez tartozhat. Újságok címlapja, riportok, miegymás.

Kiforrott véleményem szerint a bányász akkor dönt jól, ha nem veszi el a lányt feleségül. Fél évet nem adok, és megkeseredik a méz.