Utolsó falatom is megosztom veled, ha szükséged van rá, és ez nem kamu. Látom a szemedben a néma könyörgést, megszólalnod sem kell.
Tarhálóknak nem adok, de meghallván a néma segélykiáltást segítek leküzdeni a kérés szégyenét.
Adok, mert így neveltek. Adok, mert úgy érzem, hogy adnom kell. Adok, mert van miből.
Számolgatom forintocskáimat, és bizony nem túl rózsás a helyzetem. Egyedül élek, egy fizetésből tartom fenn kétszobás lakásom. Enni, élni kell, cipő is kéne.
Múlt nyáron estem önmagam csapdájába.
Szegény valaki ránk öntötte panaszát. Megsajnáltam, és bár nem kért, adtam. Mi több, priviben kunyeráltam neki, hogy adhassak.
Aztán jött a második eset, összességében négy személynek utaltam pénzecskét. Kintlevőségem több, mint 90.000, azaz kilencvenezer jó magyar váltópénz. A legkisebb tartozás 3.915 Forint, melyben benne foglaltatik az utalás költsége is.
Kamatot egyetlen esetben sem számoltam fel, holott nekem fialt volna a pénz, ha megtartom a számlámon.
Csalódtam.
Elveszettnek vélem a pénzem, elveszettnek hiszem segítő készségem. Talán soha többé nem leszek képes az önzetlen segítségre. Megtántorítottak hitemben, mely szerint segíteni jó, és örömet okoz.
Örömet persze okozott, csak éppen nem nekem, hiszen csalódnom kellett.
Maradjunk annyiban, hogy elintézték, az életben soha többé ne segítsek senkinek.
Ebben a percben úgy érzem, hogy soha többé senki nem kap tőlem semmit.
Duzzogva kenem a zsíros kenyeret. Ez lesz a kajám az éjszakai műszakban.
Adósaimat megkérem, hogy még véletlenül se fedjék fel kilétüket. Nem az a szándékom, hogy pellengérre állítsam őket, erről szó sincs.
Nyafogtam egy kicsit, és kész. Majd elmúlik.
