Szappanbuborék

Uncsi nap volt, esett az eső. Szomorú volt az idő, mint nagyanyám, amikor elrontott valami kaját.

Fogtam egy poharat, meg egy szívószálat. Irány a fürdőszoba. Víz, körömmel kapart jó sok szappanmorzsalék a pohárba, aztán irány a fotel, és a szívószállal komótosan kavargattam a löttyöt.
Lányom nem kérdezett semmit, rejtett kíváncsisággal leste tevékenységem. Marikám csak somolygott.

Na, elég sűrű a kutyulék, irány az erkély. Csődült utánam a banda, és amikor az első szappanbuborék útjára indult, volt nagy nevetés, tapsikolás. Szépen kavirnyázott az esőcseppek közt a nyolcadikról, míg ki nem pukkant.

Ó, persze, a lányom is akart buborékot fújni, és némi felvilágosítás után rohant megcsinálni a kutyulékot.

Álltunk az erkélyen, és két öklömnyi buborékokat fújtunk. Ennek is megvan a titka, méghozzá három is.
1., Sűrű folyadék kell hozzá, de nem túlzottan.
2., Lassan kell fújni, hogy ne durranjon ki idő előtt.
3., A szívószál végét négy részbe kell hasítani, és a lemezkéket kihajtani.

Na, szóval szálltak a buborékok a levegőben, szivárványosan csillogtak, és változtatták a repülési irányukat annak megfelelően, ahogy az esőcseppek terelgették őket.

Lakótelep, egyfajta közösség. Egy idő után innen is, meg onnan is, meg amonnan is szálltak a buborékok. Mások is gyerekké váltak egy rövid időre, vagy gyermekük kívánságára megteremtették az egyik legegyszerűbb játék lehetőségét.