...piszok nehéz dolog. Főleg, ha annyira szeretted azt az illetőt, amennyire én. Egy órán át beszélgettünk. Pár percnek tűnt. Csapongott bennem az "ez a helyes döntés" és a "nem, nem érhet véget csak így, valamit tennem kell" érzése. Az eszem tudja, hogy így kellett történnie. Egyébként is sok a gond. Nagy a távolság, úgyse működött volna hosszabb távon. De a szívem teljesen mást súg. Az akadályok azért vannak, hogy legyőzzük őket. Közösen. A távolság pedig áthidalható. Most mégsem a szív győzött...
Itt ülök a laptopom előtt, a háttérben halk trance zene szól és én olyan mértékű ürességet érzek, amit eddig szinte soha. Holnapra határidős munkám van, már csak ez a hajnalom maradt rá. Mégsem tudok nekikezdeni, mert a gondolataim teljesen máshol járnak. Most, életemben először olyan helyzetbe kerültem, amikor nem elég csupán szeretni. Nem elég a szerelem. Én, a hülye szentimentalista és romantikus srác, aki mindig azt hitte, azt hangoztatta és mondta, hogy a szerelem a legmagasabb erő, most teljesen tanácstalan. Mert szeretek valakit. Ő is szeret engem. Mégsem lehetünk együtt.
Hogyan engeded el azt a valakit, aki hónapok óta kitölti a napjaidat és akivel minden egyes hajnalt átbeszélgettek? Sehogyan... Ülök itt egyedül és bármerre nézek, bármibe kezdek, bármit hallok, ő jut eszembe róla. És én elengedtem, mert tudom, hogy neki így lesz a legjobb. Ez az őszinte, önzés nélküli szerelem? Én már nem tudom. Mert sosem akartam elveszíteni. Persze minden ember ezt mondja ilyenkor, de ő tényleg különleges volt. Annyi hasonlóság volt köztünk és annyi apróság, amit megszerettem benne. A hangja, a mosolya, a nevetése...
És egy másodperc alatt mindez mintha meg sem történt volna. Elbúcsúztunk, majd szépen elhelyeztem mindent, amit tőle kaptam az "emlék ládikába" és ennyi. Tudom, hogy nem fog többé keresni. Ahogy én sem. Ez a tudat pedig kikészít. Mintha a lelkem egy kis darabját tépték volna ki. Egyedül vagyok és a fejem csak zsong. Ha tehetném már most felhívnám, hogy elmondjam neki mennyire hiányzik és nem akarom, hogy így érjen véget ez az egész. Olyan csodálatos volt. És most minden elveszett. Ha egy pillanatra elhagyom a szobát, visszatérve rögtön a kezembe kapom a telefont, hogy vajon keresett-e. Vajon vár-e egy sms? De az eszem tudja jól, hogy nem fog. Elfelejt majd idővel és nekem is így kellene tennem.
Félek, hogy nem tettem meg mindent. Félek, hogy nem küzdöttem eléggé. Félek, hogy nem tettem meg mindent azért, hogy ez ne történjen meg. Talán ha nem nyugszom bele, talán ha nem az eszemre hallgatok. Régen nem voltam ilyen. Képtelen lettem volna beletörődni. Régen megmutattam volna neki, hogy nincs az a gond vagy az a távolság, ami miatt képes lennék lemondani róla. Régen harcoltam volna foggal körömmel egy percnyi boldogságért. De ma már nem. Belefáradtam abba, hogy mindig én küzdjek. Abban bíztam, hogy majd azt mondja "ne menj el te hülye, szükségem van rád!" De nem tette. És én félek, hogy bánni fogom, hogy elengedtem. Pedig valójában nem tettem meg. Itt őrzöm ugyanúgy a szívemben és gondolatban minden hajnalban elmesélem neki, hogy mi történt velem aznap.
Két vacogó lélek, az ország két pontján. Én rá gondolok és ő rám. Talán pont arra, hogy ilyenkor már mindig beszélni szoktunk és boldogan nevetünk egymással. Aztán jön a tudat, hogy ilyen nem lesz többé. És gyorsan üveges lesz az a szem.
Hogy mi lesz most? Nem tudom... Valahogy át kéne vészelni. Valahogy le kéne szokni róla, hogy reménykedem és a telefont lesem. Bele kéne törődni és el kéne hitetni magammal, hogy így lesz a legjobb mindkettőnknek. El kéne fogadnom, hogy néha nem elég csak szeretni. Ki kéne ölnöm magamból a reményt, hogy egyszer majd újra egymásra találunk. Mert nem fogunk. Elengedtem és ő majd mással repül tovább. Én pedig... nem tudom. Addig addig ajándékozom el a szívem, míg egyszer majd nem lehet többé összeragasztani. Az élet furcsa fintora, hogy nem csak képletesen fáj. A valóságban is beteg. Túl gyorsan ketyeg. Mintha azt akarná mutatni, hogy az idő és az élet eltelik, akár egy pillanat. Nekem pedig főleg.
Egy újabb nyár véget ért.
[link]
