Úgy döntöttem, hogy munka helyett inkább netezéssel töltöm a hajnalt és nagyon érdekes olvasmányokat találtam. Bemásolok egy-két részletet ide is, hátha mást is foglalkoztat a dolog.
Mindig is úgy hittem, hogy az ember születésekor olyan képességek birtokában van, amit egyesek természetfelettinek hívnak, mások pedig lehetetlennek. Mégis tengernyi példa és esettanulmány található ezekről mindenfelé, csak éppen ésszerű magyarázat nincs egy sem. De vajon kell egyáltalán? Feleslegesen akarunk mindent megmagyarázni, úgysem fog sikerülni soha.
Rejtélyes üzenetek
Egy régen látott, külföldön élő barátunk alakja villan fel képzeletünkben. Pár perc múlva megszólal a telefon, a vonal másik végén a régen látott barát hangját halljuk.
A hétköznapokban lépten-nyomon történnek velünk hasonló dolgok, s mi pillanatok alatt napirendre térünk felette, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy egybeesik egy képzeleti kép s a képzelt személy jelentkezése. Valójában csak akkor kezdünk el a jelenségen gondolkodni, amikor valami különös, megrázó, életünket felkavaró eseménnyel párosul az élmény. A következőkben három ilyen esetet írok le. Mindhárom közös jellemzője, hogy a kapcsolatot teremtő személyek között igen mély érzelmi szálak léteztek.
Tudod, - mesélte a férfi - a lány, akit nagyon szerettem, egy nap a szomszédos nagyvárosba utazott. Aznap éjféltájt feküdtem le, de nem bírtam elaludni, bámultam a sötétséget. Egyszer csak láttam őt egy idegen lakásban egy idegen férfival. Most is előttem van a szoba furcsa, hosszan megnyúlt fényeivel, s egy barna, bajuszos férfi. Bediliztem, mondtam magamban és elhessegettem a képet. A lány két nap múlva hazajött és őszintén elmondta kalandját. Leírta ugyanazt a szobát, amit én láttam, s a barna férfit. Bajusza is volt? - kérdeztem. Igen, mondta, de te honnan tudod?
A másik esetet egy a világháborúra visszaemlékező idős néni mesélte el. Öcsém az orosz frontra került, s mi naponta vártuk a híradást tőle. Egy délután ledőltem szenderegni. Nem, nem álmodtam, de nem is voltam teljesen éber, amikor öcsém alakja jelent meg előttem. Arca csupa vér volt, és azt mondta: Miért nem segítsz, meghalok. Hetek múltán jött az értesítés, hogy azon a napon az öcsém hősi halált halt.
A harmadik esetet egy külföldi egyetemen tanuló fiatalember mondta el. Volt egy afrikai, színes bőrű barátnője. Tudod, - mesélte -, az fogott meg benne, hogy olyan érzéki és érzékeny volt, igazi ösztönlény. Akkor döbbentem meg ezen, amikor egy nap sírva fogadott. Mi történt? - kérdeztem. Meghalt a testvérem - mondta. Telefonáltak, vagy táviratot kaptál? - kérdeztem. Nem, de úgy érzem, hogy ez történt. Pár nap múlva megérkezett a levél Afrikából, hogy az egyik testvére meghalt.
Ha elgondolkozunk a fent leírt eseteken, megállapíthatjuk, hogy van egy közös jellemzőjük, s ez a telepátia lényege: az egyik ember felfogja egy másik, tőle igen távol élő ember lelki vagy éppen fizikai helyzetét, állapotát. Ez a felfogás ismeretlen módon történik, mert egyetlen, a világ megismerésére hivatott érzékszervünk sem vesz részt benne. De mit mond erről a szakirodalom? Dr. Bartha Lajos Pszichológiai értelmező szótárában a telepátiáról a következő olvasható: "telepátia az az állítólagos képesség, amellyel egyes személyek más emberek gondolatairól, érzéseiről vagy tőlük távoli eseményekről ismeretlen módon (megérzés útján) tudomást tudnak szerezni és mások akaratát gondolataik útján képesek befolyásolni. A telepátia létezését tudományosan megbízható adatokkal mindmáig nem bizonyították".
A telepátia évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget. Maga a szó a görög tele-tóval és pathosz - lelkesültség, érzelem szavak összevonásából keletkezett. A tudományos kutatás hosszú ideig kizárta érdeklődési területéről a telepátiát, akárcsak a hipnózist. A hipnózis létezését és elmegyógyászati alkalmazását éppen azok a tudósok igazolták és bizonyították, akik cáfolni szándékoztak azt. Az amerikai Duke egyetem professzora, I. B. Rhiner kutatásai nyomán pár évtizede új elnevezést vezettek be a nemzetközi pszichológiai szakirodalomba: az "érzékszerveken kívüli észlelést" (extra sensory perception). Az általános felfogás szerint ez az érzékelés nem annyira érzékszerveken kívüli, mint inkább még fel nem fedezett "érzékelések" működése. De mi az? Hatodik érzék? Harmadik szem? Vagy valami más?
Sokan és sokat kutatták, miként lehetséges az, hogy egy élőlény átvegye a másik élőlény fizikai állapotát, az ember megérezze, felfogja a másik ember lelki rezdüléseit. Milyen érzékekkel vagyunk képesek erre? Vajon van egy általunk még nem ismert lelki energia-mező, amely több száz vagy több ezer kilométerre is közvetíteni tudja aktuális lelki és fizikai állapotunkat, sőt, egyesek szerint a vágyainkat is? S ha ez igaz, hogyan, miként megy végbe? Az ember hogyan fogja fel a távoli üzeneteket?
Azon ma már senki nem csodálkozik, hogy az időjárás hatására megváltoznak lelki működéseink, hangulatunk és fizikai állapotunk. E jelenséggel a pszichológia külön ága foglalkozik. Jogosságát senki nem kérdőjelezi meg. Az időjárás változásaira nincs külön érzékszervünk, mégis egyesek napokkal előbb "megérzik", ha hideg- vagy melegfront közeleg.
Vajon valóban létezik egy érzékszerveken kívüli észlelés, egy "lelki szem"? A művészek hisznek abban, hogy ilyen van. Már Goethe is beszél a "szellemi szemről", ami a "test szemének" látását tökéletesíti. Hogy is mondja Antoine de Saint-Exupéry a Kis hercegben? "Az ember csak a szívével lát jól. A lényeges a szemnek láthatatlan".
De mit mond a tudomány, a pszichológia? Néhány - e témához is köthető - megfigyelésen és kísérleten kívül szinte semmit. A gyermeklélektani kutatások bizonyították, hogy az anya és csecsemő között létezik egy "rejtett" kapcsolat. Az élet kezdeti szakaszában, amikor a gyermek még képtelen megérteni az anyai szót, létezik egyfajta közlés mindkét irányba. Az anya nyugtalanságát a gyermek megérzi, még akkor is, ha nem közvetlen közelében, hanem a harmadik szobában van. No, de hova tűnik ez az érzékenység később, a gyermek fejlődésével? Azt feltételezik, hogy a beszéd, a metakommunikáció elsajátításával ez a képesség visszafejlődik, a használat hiányában elsorvad. Feltételezik azt is, hogy az emberiség fejlődésének egy adott szakaszában megvolt, és kitűnően működött egy belső, ösztönös érzékelés. A természeti népeknél, ahol a gondolkodásnak nincs olyan széles ismereti alapja, ma is tág tere van az ösztönös megismerésnek. Náluk ezt az érzékeken kívüli észlelést még nem szorította háttérbe a ráció, a mindent ésszel, logikával, tudással való megismerés. Viszont nálunk a mindent uraló ésszerűség és tudományosság elfojtotta ezt a sajátos érzékenységet. Mindez visszakerült a személyiség ösztönszférájába, s onnan csak akkor tud kitörni, ha sikerül kijátszania a tudat és a tudattalan határán őrködő gondolkodás éberségét. Ma mindent az ésszel, a rációval, a tudomány útján akarunk megismerni. A lélek mélyéről feltörő képeket, érzéseket elhessegetjük, visszafojtjuk, holott lehetséges, hogy éppen ezek segítenének minket önnön létünk és embertársaink jobb megismeréséhez.
A kísérleti vizsgálatok csak megsokszorozták a kérdőjeleket. A múlt század hatvanas éveiben az egyik cseh kutató laboratóriumában leültetett egymástól néhány méterre két kísérleti személyt. Hogy közöttük semminemű kommunikáció ne legyen, egymásnak háttal ültek. Mindkettő kezének ereiben mérték a vérnyomást és annak ingadozásait.
Tudott dolog, hogy ha intenzív szellemi munkát végez az ember, a test vérellátása csökken, ám ugyanakkor megnő az agyi erek vérbősége. A cseh kutató azt tapasztalta, hogy ha az egyik kísérleti személy gondolatban számtani műveleteket végzett, kezének vérellátása csökkent. Ám ugyanez következett be a másik, neki háttal ülő és semmiféle munkát nem végző személynél. Mindez arra a jogos következtetésre vezette a kutatót, hogy az egyik személy szervezetének változásai továbbítódnak és a másik személy szervezetében is felléphetnek. De ennek mikéntjére nem találtak magyarázatot. Pillanatnyilag úgy gondolják, nem egy érzékeken kívüli érzékeléshez köthetők a telepátiás jelenségek, hanem az emberben érzékelési rendszerek működnek, ezek teszik lehetővé, hogy létrejöjjön a kapcsolat az "adó" és a "vevő" között.
"A megérzés a lélek gyors megmerülése az életnek abban az egyetemes áramlatában, amiben minden ember története kölcsönösen összekapcsolódik a másikéval, mi pedig mindenről tudhatunk, mert minden meg van írva." /Paulo Coelho/
