Mennyit ér egy emberi élet? Milyen gyorsan véget érhet egy utazás... Ahogy telnek a napok fel sem fogjuk, hogy lehet, hogy ez az utolsó lélegzetvételünk. Szippants hát bele jó mélyen, hogy legalább az emlékét magaddal vidd.
Az imént beléptem iwiwre. Csak egy üzenetet akartam továbbítani az ismerőseim felé. Akkor láttam meg... akkor kaptam a kezem a szám elé és akkor csordult ki az első könnycsepp. Nem hittem el. Most sem hiszem el. Mindig olyan életerős és vidám voltál. Mindig mosolyogtál és még akkor is te tartottad bennem a lelket, amikor neked lett volna nagyobb szükséged rá. Tudod sokáig haragudtam rád. Nem értettem miért hagytál el és miért mondtad azt, hogy szeretsz, miközben azt mondod soha nem találkozhatunk többé. Gyűlöltelek, mert néhány nap alatt megmutattad, hogy létezik a földön boldogság és elhitetted velem, hogy meg is érdemlem. Gyűlöltelek, mert el kellett, hogy felejtselek. Persze sosem ment. Sokáig nem értettem, hogy miért, de ma már tudom... nem kell felejteni, sőt, emlékezni kell. A jóra, a szépre, és mosolyogva gondolni vissza. Mindig vigyáztál rám. Mint egy őrangyal figyelted minden mozdulatomat, olvastad az írásaimat, és még ha nem is tudtam, de te itt voltál nekem mindig. Terelgettél és segítettél, hogy helyesen döntsek. Azt mondtad a lelki társam vagy és én el is hittem neked. Nem az volt a sorsunk, hogy örökre együtt maradjunk, ma már tudom jól. De köszönöm az életnek, hogy ha egy rövid időre is, de melléd sodort. Sokat tanítottál, sosem felejtem el a biztató szavaidat és azt, ahogy magát az életet élted. Mindig optimistán, mosolyogva, erősen és kitartóan. Még akkor is, amikor a legnehezebb volt. Rák. Bárcsak lenne hatalmam, hogy eltöröljem a világból. Bárcsak tehettem volna valamit, hogy ne így legyen. Tudod most is dühös vagyok, de már nem rád. Az életre. A világra. Miért a jó emberek mennek mindig el? Miért ilyen fiatalon? Hisz előtted volt még az élet... Legutóbb azt mondtad majd adjam vissza a kabátod, mert itt maradt. Még mindig ugyanott van a kis szobában, ahova akkor tettem, mikor elmentél. De soha többé nem adhatom vissza neked.
Piszok érzés. Nyugtatgatom magam, hogy talán egy sokkal jobb és szebb helyen vagy most és csak mosolyogsz rajtunk, hogy itt szomorkodunk. Bárcsak lennék annyira optimista, mint te, hogy ezt elhiggyem. De nem vagyok... Mert mindig csak az üresség marad. Mindenki elmegy egyszer és lehet, hogy nincs odaát semmi. Csak az élet, ami biztos. Csak a most. Csak ez a lélegzet, csak ez a pillanat, csak a jelen, mert nincs már se múlt, se jövő. A lelki társam voltál és én mindig emlékezni fogok rád. Sosem felejtelek el. Remélem egyszer még találkozunk. Remélem boldog vagy. Remélem én is az leszek.
Viszlát kedves Anne.
Rólad, neked:
The DJ oldala
