"Azt mondják, a földi léted utolsó perceidben lepereg előtted az életed. Sokáig badarságnak tartottam ezt az egészet és még egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy mindez akár igaz is lehet. De most… most őszintén bevallom: Azt hiszem tévedtem."

Egy nappal korábban:

Nyugodt tavaszi reggel. Az ébredező nap sugarai melegítik az arcomat. Szeretem ezt az érzést. Végre melegebb idők jönnek. A szemem még nem nyitom ki, csak egyszerűen élvezem a pillanatot. Hallom, ahogy a madarak is ébredeznek és vígan csiripelnek a kinti fűzfa ágain. Arra gondolok, hogy mennyire békés most minden. Ugyan a fő utca mellett lakom, mégsem hallok egy autót sem. Ezért szeretek itt lakni. Béke, nyugalom, magány.
Magány. Ezt az érzést talán mégsem szeretem annyira. Még mindig mozdulatlan vagyok és akár egy gyors villanás, eszembe jut az álmom. Foszlányok, képek. Egy lány. Velem van, igen! Fogja a kezem, de nem látom az arcát. Éjjel van, az autómban ülök és vezetek. Tompa morajlás, elmosódott színek. Száguldok, suhannak a fák. Ő ott van velem, simogatja a kezem, és a szívem olyan hevesen ver. A dobbanásának hangja furcsán olvad össze a sötét morajlással és az egész olyan különleges. Emlékezni akarok, mert ha emlékezem, minden olyan csodálatossá válik hirtelen. Látni akarom az arcát, tudni akarom ki ő! Mintha megtörtént volna már, mintha…
A merengésem egy jól ismert dallam töri meg: Sunlounger – Lost. Lassan kúszik be a tudatomba, és ahogy felfogom mit jelent, már tudom, hogy itt az ideje felkelni. Rövidesen kinyitom a szemem és néhány tétova perc múlva már teljesen éber is vagyok. Felöltözöm, majd elindulok lefelé. Megreggelizem, majd a tálcára egy másik reggeli hozzávalóit készítem össze. Tizenkét lépcsőfok felfelé, majd a keskeny folyosón hat lépés balra, be az ajtón, kettő jobbra és már ott is vagyok. Sosem tudtam miért számolom, mégis minden reggel megteszem.
Ő a nagy karosszékben ülve ugyanott vár, ahol minden nap, immáron lassan két éve. Meggyötört arcú, idős, ráncos és ősz hajú, mégis ő az, akire kiskorom óta mindig is felnéztem. Ő az én nagymamám. Nem vesz észre, még akkor sem, amikor odalépek hozzá. Keresztbe kulcsolt kézzel bámul előre mozdulatlanul. Tekintetemmel tudatlanul is keresem, mit nézhet, de szinte rögtön eszembe jut: Csak a szeme tekint előre, a lelke most máshol jár. Leteszem a kis tálcát mellé az asztalra, majd kedvesen megszólítom:

- Jó reggelt! Hoztam egy kis ennivalót, nézd csak, tettem mellé almát is, tudom, hogy mennyire szereted. – A hangomra hirtelen visszatér a jelenbe és mosolyogva simítja meg a kezem köszönet gyanánt. Sosem tudtam igazán mit kellene mondani neki. Sosem tudtam mivel tehetném még szebbé és vidámabbá a reggelét. Legtöbbször mégis ő tette szebbé az enyémet.
Szinte minden nap miután felhoztam a reggelijét mesélni kezdett nekem. Jól emlékszem, hogy amikor még nagyon kicsi voltam az ő meséire aludtam el. A legszebb álmaimat azoknak a meséknek köszönhettem. Nem azok a rózsaszín tündérmesék voltak ám. Ó, nem! Az ő meséi mindig olyanok voltak, amik akár holnap megtörténhetnének. Sosem tudtam, hogy vajon valóság volt-e, amiket mondott vagy csak a képzelete szüleménye, de igazság szerint nem is számított. A lényeg az volt, hogy képes volt a lelkemhez szólni és egy kis srácnak ennél nem is kellhet több.
Szép lassan apró szeletekre vágta az almát, és pont ahogyan vártam, hirtelen megszólalt:
- Tudod fiam…ismertem régen egy embert. Házakat épített a faluban, nekünk pedig segédkeznünk kellett benne a testvéreimmel. Nagyon különleges ember volt ám! Csupa vidámság vette körül. Nem számított hova veti a sors, körülötte sosem volt szomorúság. Varázsereje volt. Mosollyal gyógyított. Akkor még fiatal lány voltam, tán pont annyi idős lehettem, mint te. Egyszer hazafelé menet váratlanul odalépett hozzám és megkérdezte: mi bánt? Nem értettem honnan tudja, és miért kérdezi, hiszen sosem beszéltünk még, hisz nem is ismertem. Hiába győzködtem, hogy nincsen baj, rajta nem lehetett kifogni. Addig-addig faggatott, míg végül elmeséltem neki a bánatom. Akkor megfogta a kezem, a szemembe nézett, elmosolyodott, végül pedig ennyit mondott: "Én képes vagyok elvenni a fájdalmad. Ha bármikor szomorú vagy csak keress meg engem, nézz a szemembe és meglásd te is elmosolyodsz hamarosan." Igaza lett! Elmosolyodtam. Kíváncsi lány révén nem tudtam megállni és megkérdeztem: "Hogyhogy mindig mindenki boldog körülötted? Mi a titkod?" Ő pedig egész egyszerűen csak ennyit felelt: "Tudod… én magamba gyűjtöm mások fájdalmát, hogy akik számomra fontosak boldogok lehessenek. Ők átadják nekem, én pedig cipelem helyettük tovább." Kacéran felhúztam a szemöldököm és ezt feleltem neki: "Engem nem tudsz becsapni, ne is próbálj! Ilyen nem létezik. És egyébként is, senki sem olyan buta, hogy más fájdalmát önként átvegye." Aztán fura dolog történt. Közelebb lépett és borúsabb hangon szólt hozzám: "Tégy meg nekem valamit. Nézz bele a szemembe. Ne csak úgy egyszerűen, ahogy a legtöbb ember szokott. Nézz bele mélyen. Tekints le a lelkemig, majd pedig mondd el nekem mit látsz." Én pedig csak annyit feleltem halkan: "Fájdalmat…"
Kár, hogy nem ismerhetted ezt az embert, fiam. Attól a naptól kezdve tényleg boldogabb lettem. Legalábbis azt hiszem. Már nem vagyok biztos benne. Már rég volt.

Elköszönök, hagyom, hogy befejezze az evést és az udvar felé indulok. Képtelen vagyok kiverni a fejemből mindazt, amit mondott. Valami furcsa módon mindig is megértettem őt. Nehéz lehet neki. Hatvan év után elveszíteni azt, akivel megosztotta az egész életét és egyedül élni tovább. Kettészakadt a lelke, a másik felét pedig neki adta. Azóta nem beszél róla, azóta elzárta magában mélyre, hisz csak így lehet elfogadni. Én pedig tudom jól, hogy a meséinek legtöbbje mégsem csak a képzelet játéka. Talán nem is tudatosan, de mindig ott van. Nem lehet elnyomni, sem elfojtani. Van, ami sosem lesz újra egy egész.
Telnek az órák, dolgozom. Teszek-veszek a ház körül, felsöpröm az udvart, lenyírom a füvet és lefestem a kerítést. Kellemes érzés, ahogy a tavaszi szél a pólóm ujja alá kap és végigszalad a testemen. A nap ereje is gyengül már, szép lassan alábukik a horizonton, én pedig elnyúlok a fehér kerti széken és fáradtan a távolba meredek. Tudom, hogy aludnom kellene, de képtelen vagyok rá. Valami nem hagy nyugodni, valami ébren tart. Magam sem tudom miért, de a kocsiba ülök. Szeretek vezetni, az mindig ellazít. Kiállok az útra, becsukom magam mögött a nagy udvari kaput és elindulok. Azon gondolkodom, hogy mikor vezettem utoljára minden ok nélkül, csak úgy, az élvezet kedvéért.

Beesteledett. A környék pont olyan nyugodt és csendes, mint reggelente, az úton is csak én vagyok. Lassan haladok előre, a motor morajlása és a rádióból jövő halk zene hangja szép lassan összemosódik és teljesen elzsongat. Elhagyom a lakhelyem és egy sötét kis országúthoz érek. Mellettem elsuhannak a fák, és lassan már nem is tudom merre járok. Eszembe jut a reggeli álmom. Visszaidézem, és amint a képek megelevenednek előttem, végigfut a hideg a hátamon. Úgy érzem, mintha visszacsöppennék belé és a valóság is olyan ködössé és elmosódottá válna. De mi ez? Mi történik? Valaki a kezemhez ér. Igen, tudom, hogy ő az. Tekintetem lassan fordul felé. Az arca homályos, de érzem, hogy ismerem őt. Ismernem kell. Simogatja a kezem és teljesen megnyugszom. Átadom magam az érzésnek és hagyom, hogy a szívem dobogása eggyé váljon a nyugtató morajlással. Bamm-Bamm. Bamm-Bamm. Lüktet mindenem, mint egy vulkán, ami csak a kitörésre vár. Érzem, valami közeleg. Valami történni fog. Igen, Ő az… megmozdul! Szép lassan felém hajol. Ahogy közelít, a szívem úgy ver egyre hevesebben. Bamm-Bamm. Bamm-Bamm. Képtelen vagyok levenni a tekintetem róla. A szemem az övét keresi, és ahogy egyre közelebb hajol, az arca lassacskán kilép az árnyékból.
Hirtelen hangos csattanás. Furcsa zörejek. Látom már! Tudom ki Ő! Egy szempillantás alatt mindenre emlékezni kezdek. Fél úton a valóság és az álom között érzem, hogy szétszakadt a lelkem és érzem, hogy élni is fáj. Megcsókol és én hagyom. Egy könnycsepp gördül le az arcomon, majd megannyi másik követi. Az a fájdalom, ami átjár, szinte csontig hatol. Kitépték a lelkem. Egyedül vagyok. Lassan visszazökkenek a valóságba, fel akarok ébredni, de a fájdalom akkor sem csitul. Képtelen vagyok megmozdulni és körülöttem mindenütt vér. Próbálok kiáltani, de képtelen vagyok rá. Benzinszagot érzek. Fázom. Igen, ez a valóság.

Azt mondják, a földi léted utolsó perceidben lepereg előtted az életed. Sokáig badarságnak tartottam ezt az egészet és még egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy mindez akár igaz is lehet. De most… most őszintén bevallom: Azt hiszem tévedtem. Itt fekszem valahol a világ végén az összetört kocsimban az éjszaka leple alatt és senki sem tud rólam. Itt vagyok, és nem tehetek mást, mint hogy figyelem, ahogy a kiömlő benzin próbálja körülölelni a vércseppjeimet. Fogalmam sincs, mi fog történni velem, fogalmam sincs, hogy vár-e odaát valami rám. De egy valamit végre tudok: Tudom, ki vagy! Végre emlékszem rád. Már látom az arcod. Itt vagy mellettem még most is, mégsem láthatlak már újra. Sosem csókollak már meg többé. De remélem, tudod, hogy szerettelek. Egyszer, régen, az éjszaka leple alatt, miközben suhantak a fák és a motor morajlása lassacskán összeolvadt az andalítóan halk zenével. Te simogattad a kezem, megcsókoltál és a szívem olyan hevesen dobogott.

Bamm-Bamm. Bamm-Bamm…Bamm.