09.03.-09.09.
Az elmúlt időszakhoz képest nem sok minden változott. Harminc fok állandó, immár hatodik hete, ha jól számolom, munka halad valamerre, bár azért itt-ott akad pár hátráltató tényező. Nem tökéletes ez a Biostation, de jó játék, nem véletlenül olyan hihetetlenül drága, de sajnos az emberi tényezőt nem iktatja ki teljesen. Kedves kollégámnak sikerült kinyitogatnia az ajtót, amikor épp fotózta a sejteket a gép, így kaptam egy-két vicces eredményt. A sejtek száma általában optimális esetben csak növekedni szokott, óráról órára, ehhez képest a sinusgörbe pár csipkével tarkítva elég izgalmasnak tűnt. Csak pislogtam, hogy ez most akkor mi, és hogyan, majd a fotókat megnézve nyilvánvalóvá vált a dolog, a fényviszonyok változása okozta a furcsa sejtszámokat. Az eredményt persze ki lehetett kozmetikázni használható szintre, de hogy közlésre alkalmatlan, az tuti. Tom kérdezte, hogy ezt hogy sikerült összehoznom, mit lehet erre válaszolni, őszintén megmondtam, hogy szerintem mi történt. Beszélt a kollégával, ő mondta, hogy valóban dolgozott a kérdéses időpontokban, majd elnézést kértek, szerintük eddig nem volt ilyesmi gond, a nyitott ajtó nem zavarta a fényképezőt, a továbbiakban odafigyelnek majd erre. Ez rendben is lett volna, alapjában véve korrekt válasz, ha nem emlékeznék arra, hogy áprilisban Tom úgy kezdte a géppel való megismertetésemet, hogyha kamera ikonocska látható bármelyik tenyészet neve mellett, eszembe ne jusson kinyitni az ajtót, mert az erősen befolyásolhatja a felvételt. Néha eléggé dinamikusan változnak a dolgok errefelé. Illetve, a legutóbbi mérésemet is majdnem sikerült kukázni, mert betelt a gép belső merevlemeze, amire a fotókat rögzíti. Mint kiderült, az elmúlt 3 évben még nem volt törölve, ugyanis nem tudják, hogyan kell. De, a jövő héten úgyis esedékes az éves karbantartás, majd a szakember eltüntet belőle mindent. Ez engem valahogy nem vigasztalt, de nagy szerencsémre, a 24 fotósorozatból 22 problémamentesen lefutott, a legutolsó pár kép meg úgysem érdekes. Ennyi mázli már kijárt.
Ezen a héten a fő esemény a főzőiskola volt. Múltkor még csak résztvevőként voltam jelen, most azonban én voltam a főszakács. Sok agyalás után végül a pincepörköltre esett a választásom, azt már csukott szemmel is meg tudom főzni, és pár dolgot leszámítva minden kapható hozzá. Gondolom, mindenkinek van elképzelése róla, mi is az a pincepörkölt, de azt hiszem, hogy mindenkinek más jut az eszébe, a név hallatán. Nálunk ez a kaja leginkább a pörkölt és a paprikás krumpli keveréke, azaz pörköltnek indul, majd a mikor a hús már majdnem puha, akkor kerül bele jó sok paprika, paradicsom és krumpli. Otthon viszonylag olcsó, és könnyen lehet belőle sokat főzni. Itt eredetileg azt mondták, hogy tizenegyen leszünk, tehát ennek megfelelő mennyiséget kellett minden hozzávalóból beszerezni. Nos, bizton állíthatom, hogy ez lett életem legdrágább pincepörköltje.
Zsebkéssel pucoltam krumplit. Cirka öt percig csak álltak, és nézték, szerintük, ez túl veszélyes.
Hétfőre meg kellett írnom a hozzávalókat, illetve, egy receptet négy fő részére, persze angolul. Valahogy a szókincsem ilyen területekre nem terjed ki, úgyhogy szívtam vele vagy egy órát. Reméltem, hogy japánra majd az iskoláért felelős ember lefordítja, de tévedtem, a vendégek csak az angol verziót kapták meg. Akik nem tudnak angolul, biztos nagyon örültek neki. A bevásárlásra szerdán került sor. Addig nem is volt tiszta, hogy egyedül kell-e megvennem mindent, vagy eljön velem valaki, és egyáltalán hol érdemes vásárolni. Végül, a főszervező elkísért, elvégre, mégis csak ő van otthon, meg beszél japánul is, ami annyira nem hátrány errefelé. A hozzávalók zömét gyorsan megszereztük, vöröshagyma, fokhagyma, paradicsom, paprika elérhetőek, bár nem olyan választékban, és áron, mint otthon. A krumplitól tartottam egy kicsit, mert más, mint az otthoni, ez kisebb, kívül sárgás, belül fehér, de végül nem volt vele gond. Furán nézett rám a kísérőm, amikor három kilót bepakoltam a kosárba. A hús volt a legbonyolultabb. Itt is árulnak disznót, marhát, meg csirkét, talán pulykát is, mint otthon, de viccesen kis adagokban, horror áron. Amikor mondtam, hogy akkor nekem most kéne legalább másfél kiló comb, vagy karaj, lehetőleg egyben, kissé kiakadt a környezet. Végül aztán a kísérőm és az egyik eladó lemeccselték a dolgot, és péntekre sikerült félretetetni másfél kiló kockázott húst, egybe csomagolva. Így nem kellett megvenni 15-20 dekás adagokban külön-külön. Az, hogy lazán hülyének néztek, nem is volt kérdés számomra, de hát ez van. Ők akartak magyar kaját enni, hát dolgozzanak meg érte.
A boltban hagytunk legalább nyolcezer jent, amiből csak a hús háromezer volt, tehát cirka 24000 forintba fájt ez a kör. Nem véletlenül nem főzök errefelé hazai kaját. Egyébként, ami biztos, hogy meghiúsította volna a projektet, az a piros paprika hiánya, de ebből a szempontból óriási szerencsém volt. Még amikor Joe először érkezett Japánba 2010 nyarán, hozott magával egy csomag őrölt, édes pirospaprikát. Mivel a helyiek számára ez a fűszer totál ismeretlen, azóta is ott pihent az intézeti hűtőben bontatlanul, mert használni nem tudták, kidobni meg nem akarták, mégiscsak ajándék volt. Amikor mondtam Tomnak, hogy ez az egy dolog, amivel gond lesz, széles vigyorral hozta a zacskót, és mondta, hogy használjam ezt nyugodtan, cirka örült neki, hogy végre eltűnik. Így utólag is, köszi Joe, életet mentettél. Még egy köszönettel tartozok a pécsi barátaimnak, akik elutazásom előtt megleptek egy-egy tubus gulyáskrémmel, fokhagymakrémmel, és csípős pirosarannyal. Utóbbinak most nagy hasznát vettem, de a többi sem fog megmaradni, örülök, hogy elhoztam őket.
Alakul a dolog, pörköltnek már egész jó.
Miután minden hozzávalót megvettünk, már csak péntek estéig kellett túlélni. Nem mondom, közel hat hónap után örültem, hogy végre lesz lehetőségem magyar kaját enni, már eléggé unalmas a japán koszt. Pénteken aztán öt órakor, ahogy megbeszéltük, bekopogtam az International Exchange Center irodájába főzésre készen, minden hozzávalóval a hátamon. Aztán még egyszer kopogtam, és ezúttal sem érkezett válasz. Benyitottam, sehol senki, egy tök ismeretlen arcból sikerült kibűvészkednem, hogy a többiek elmentek valamerre, de mindjárt jönnek, addig olvassak újságot. Remek, jól indul, szeretem a japán precizitást. Direkt korán akartam kezdeni, mert mindent megpucolni nem két perc, és utána is a húsnak azért kell némi idő, mire megpuhul, és ezt nekik is mondtam. Mindegy, én ráérek, gondoltam, és gyorsan átfutottam egy angol nyelvű japán napilapot. Kifotóztam egy cikket a kitörni készülő Fujiról, és vártam. Fél hat felé megérkeztek a házigazdák, sűrűn elnézést kértek, és átmentünk a másik épületbe, ahol a egy amerikai stílusú konyha található. Gyanús volt, hogy a létszám ekkor még csak három fő, bár a múltkori alkalom alapján már volt némi elképzelésem erről a „főzőiskoláról”. Pontosan tudtam, hogy itt én fogok főzni, a többiek esetleg segítenek, a vendégek zöme meg majd megjelenik végszóra, megkapják a receptet, megeszik a kaját, és annyi. Nem tévedtem, pontosan ez is történt, a tíz ember helyett azonban csak hat jött, ráadásul abból kettő olyan volt, mintha csak úgy elkapták volna őket az egyetemen, hogy ti akkor most velünk jöttök, kell a közönség. Azért persze minden hozzávalót bepakoltam az edénybe, volt egy olyan hátsó gondolatom, hogy a maradék nekem még jó lesz pár napig.
Az a két ember, aki segített nagyon lelkes volt, bár, ugye a főszervezőnek azért illik legalább úgy tenni, mintha érdekelné a dolog. A többiek pedig felkötötték kiskötényüket, beálltak a konyhába, és azon röhögtek, hogy nekem nincs is kötényem, pedig én főzök, illetve, japánul dumáltak. Nem zavartattam magam, kaja főtt szépen, minden rendben haladt. Azért, amikor egy üveg vörösborból egy kicsit a húsra öntöttem, felkapták a fejüket, ez szokatlan volt nekik, illetve, a maradék bort elpusztították, sőt, előkerült egy második üveg is. Én most alig ittam valamit, kíváncsi voltam a hatásra, ami nem is maradt el. Péntek este, munkanap vége, üres gyomor és a bor meghozta a várt hatást, a kedves házigazdák elég jól levetkőzték gátlásaikat. Na persze, nem keltek ki magukból, és kezdtek vad tombolásba, épp csak eltűnt az udvarias forma, kicsit előjött az igazi énjük, és láthatóvá váltak igazi gondolataik a külföldiekkel, meg úgy általában a dolgokkal kapcsolatban. Nagyon tanulságos volt, sok mindenről beszélgettünk, bár nem mondom, hogy maradéktalanul élveztem a dolgot.
Itt már kezdtek türelmetlenek lenni.
Szó volt küzdősportokról, mivel az egyik vendég bokszol, és beszervezte egy-két kollégáját is. Mikor mondtam, hogy én karatéztam gyerekkoromban tisztára fellelkesültek, de váltig állították, hogy ők még életükben nem hallottak a Kyokushin karatéról. Viszont, megkértek, hogy mutassak nekik néhány mozdulatot. Próbáltam kibújni ez alól, mégis csak egy konyha, több, mint tíz éve (hú de szörnyű ezt leírni) nem voltam edzésen, de nem úsztam meg a dolgot. Végül mutattam nekik pár ütést, meg védést, mondtam a nevüket is, ők meg lelkesen tapsoltak minden mozdulatra. Aztán mondták, hogy mutassak be nekik valami formagyakorlatot. Aha, persze, hát hogyne, erre már nem sikerült rávenniük, azért mindennek van határa. Ismét kissé vásári majomnak éreztem magam, és nem akartam tovább lelkesíteni őket, meg hely se volt a dologra. Aztán valaki váratlanul feltette a kérdést, hogy Magyarországnak van-e tengerpartja. Ismét elmagyaráztam, hogy valaha volt, bár akkor még kissé más viszonyok uralkodtak, de ma már sajnos nincs. Erre rögtön feldobták a kérdést, hogy mikor láttam életemben először tengert. Mondtam nekik, hogy tavaly áprilisban. Ezt nem akarták elhinni, legalább háromszor is visszakérdeztek, és azt hitték, hazudok. Végül meggyőztem őket azzal, hogy repülni is akkor repültem először. Ezen szintén nagyot derültek, és rögtön feltették a kérdést, hogy fürödtem-e már tengerben. Mikor mondtam, hogy eddig még nem, ismét totál ledöbbentek, erre is még legalább háromszor visszakérdeztek, és mondták, hogy ez itt elképzelhetetlen, mert mint bizonyára tudom, Japán több szigetből áll, így itt semmi különös nincs a tenger látványában. Ja, valóban, olyannyira nincs, hogy az egész part gyárakkal meg ipartelepekkel van beépítve, ami igazán felemelő látvány, gondoltam magamban, de szerencsére nem mondtam ki hangosan.
Aztán volt szó a családról is, kinek mennyi testvére van, ilyesmi. Részemről ezt a kérdést gyorsan lezártam, mivel nincs testvérem, semmi érdemlegeset nem tudtam velük megosztani. Egyik csaj viszont érdekes dolgot mondott. Neki van egy húga, de mindenki azt hiszi, hogy nem is testvérek, mert egyáltalán nem hasonlít rá. Ez persze nem meglepő, inkább az, amit ezután mondott. Zavarja, hogy különbözik a tesójától, és egy kicsit a szüleitől is, szerinte, és mások szerint is, az ő arca nem tipikus japán, mintha lenne benne egy kis külföldi. Egyből kérdeztem, hogy ez miért is akkora probléma, nálunk is csak én vagyok szőke, és durván fehér bőrű, aki azonnal leég a napon, a szüleim nem. Erre mondta, hogy tisztában van vele, hogy én ezt nem tudom felfogni, mert Magyarország nem egy sziget, de Japán az, és itt fontos a tiszta vérvonal. Mivel az ő arcvonásaiban van egy kis külföldi, bár nem tudja miért, hiszen az ő családja „tiszta”, számára ez pár helyen hátrányt jelent. Azonnal rákérdeztem, hogy akkor akinek nem japán az egyik szülője az hátrányban van a többiekkel szemben, akik úgymond „tiszták”? Valószínűleg a többiek is érezték, hogy ez a kérdés komolyan hangzott, így átvették a csajtól a szót, mondták, hogy előfordul néha, de ez csak azért van, mert szigetország, nekem ez bizonyára furcsán hangzik, de ne törődjek vele. Kedvem lett még volna feltenni pár kérdést a japánoknak a külföldiekhez való általános viszonyáról, de nem lett volna túl sok értelme.
Aztán, az egyik vendég mondta, hogy éppen ma olvasta az egyik kínai doki visszajelzését, és véleményét, akinek a napokban járt le a kiküldetése. Azt kérdezte zárásként, hogy miért dolgoznak a japánok olyan keményen. Sokan reggel kezdik, és éjjel végeznek, nem is foglalkoznak mással. Mondtam, hogy ez jó kérdés, engem is érdekelne. Erre többen is mondták, hogy nem értik a külföldieket, mindig ezt kérdezik. Itt ez így van, és kész, nem fognak rajta változtatni, akárki akármennyire is szeretné. Kicsit meglepett a válasz, én ugyan nem akarok rajta változtatni, nekem még hat hónapot kell túlélnem, utána hazamegyek, és pont. Felőlem aztán 24/7-ben is nyomhatják a melót, ha nekik az örömöt okoz, csak nem értem az okát. Ezt a gondolatmenetet sem mondtam ki hangosan, semmi kedvem nem volt vitatkozni, különösen, miután az egyik csaj, aki nem régóta dolgozik az egyetemen mondta, hogy tök örül annak, hogy munkahelyet változtatott, mert így most távolabb lakik az irodájától, így az utolsó vonatot mindig el kell érnie, ezért maximum éjfélig tud maradni, nem feledkezhet bele a munkába. Mindezt úgy mondta, mintha dicsekedne a dologgal, és igazán büszke lenne rá, hogy így él. Innentől nem éreztem szükségét bármi vitának, ha egyszer élvezik ezt az életmódot, ám csinálják.
A végeredmény. Nem túl szép, ellenben finom.
Beszélgetés közben a bor fogyott, a vacsora főtt, de túl lassan, és a vendégek kezdtek éhesek lenni. Ezt úgy adták a tudtomra, hogy elkezdték mondogatni, hogy „Készen vagyunk! Készen vagyunk!”. „Gratulálok!” – gondoltam magamban, én is kész vagyok már egy ideje, de a kaja az még nincs. Kérdezték, hogy mennyi idő kellene még. Mondtam, hogy úgy 10-15 perc, már majdnem jó, de még a krumpli kemény, így nem az igazi. Aztán egyszer csak közölték, hogy már fél kilenc, és ők most enni fognak. Mi lenne, ha mernénk a kajából, az első kört megennénk így, aztán én szépen készre főzném, és akkor is megkóstolnák, hogy miben változott. Először azt hittem viccelnek, de amikor elkezdtek szedni maguknak, rá kellett jönnöm, hogy szó sincs viccről. Úgy tűnik, nem voltam elég szórakoztató. Mondtam nekik, hogy felőlem aztán csinálnak, amit akarnak, legalább addig is hűl egy kicsit az étel, de én ezt akkor is meg fogom főzni készre, és majd abból veszek. Jót derültek azon, hogy ők most esznek, ugyan a főszakács még tiltakozik. Mire leültek az asztalhoz, a krumpli is megpuhult, úgyhogy nekem már az jutott, ők meg az első adagot megették félig nyersen, persze nagyon ízlett nekik. A második körnél aztán megjegyezték, hogy igen, így azért tényleg jobb… Micsoda meglepetés.
Kis csoportos foglalkozás volt.
Ezt leszámítva, a vacsora kifejezetten jó volt, végre ehettem valami igazi magyar kaját, külön pozitívum, hogy ráadásul ingyen. Fél tíz körül ért véget a parti, a nők gyorsan elmosogattak, aki meg nem fért oda a mosogatóhoz összepakolt az ebédlőben.
Már csak egy kérdés volt nyitott, mi legyen a maradékkal. Mivel csak heten voltunk, a kaja fele megmaradt, és gőzölögve várt egy cirka 10 literes fazékban, hogy döntsenek a további sorsa felől. A főszervező mondta, hogy beteszi az irodájukba, és majd később megeszik. Bár, jobb szerettem volna megkaparintani, nem mondtam semmit, elvégre mégis csak az ő klubpénzükből főztem, tehát, lényegében az övék. Mondtam, hogy az jó lesz, csak majd holnap tegyék be a hűtőbe, mert megromlik. Néztek rám kérdően, hogy mit akarok, de hát holnap szombat! És szombaton ők nem jönnek dolgozni (nem mindenkinek munkanap, irodistáknak például nem az), hova gondolok, és elkezdtek mosolyogni. Akkor tegyék be most a hűtőbe, nekem az is jó, válaszoltam, amit persze elutasítottak, mert a lábos túl nagy volt, a krumpli meg forró, így azt nem lehetett, mit is gondolok. Mondtam, hogy akkor adják nekem, elteszem, szombaton, meg vasárnap ebédelnék belőle, de hétfőn ígérem, visszahozom, aztán megehetik, maradni fog mindenkinek elég. Erre elkezdtek japánul sustorogni, majd kérdezték, hogy az én hűtőmbe hogy férne be, de megnyugtattam őket, hogy meg tudom oldani, úgyis szinte üres. Erre újabb pusmogás, majd széles mosollyal mondták, hogy jó, tényleg befér a hűtőmbe, majd hirtelen összenéztek, és elhallgattak. Itt egy pillanatra megakadtam. Honnan a francból tudják ezek, hogy mi fér a hűtőbe, és mi nem? Vajon, csak azt tudják, hogy méretileg alkalmas, vagy netán azt is, mi van benne? Végül is, kulcsuk van, akkor ellenőrizhetik a szobát, amikor akarják, reméltem, hogy ezzel nem élnek, elvégre, saját lakás, amiért súlyos pénzeket fizet az anat intézet, bár most már nem tűnik olyan elképzelhetetlennek a dolog. Elkértem az edényt, mondtam, hogy akkor elviszem, hétfőn hozom vissza nekik. Erre mondták, hogy ők nem értik, miért hozom hétfőn vissza a kaját, már megkóstolták, finom volt, de nekik csak az edény kellene. Miért nem viszem át akkor már az anatómiára a fölösleget a témavezetőmnek, meg a profnak? Nagyon jó ötlet, mondtam, de hát az ő pénzük, meg a kaja, meg ilyesmi, de megnyugtattak, hogy emiatt nem kell aggódnom, nagyon szívesen odaadják, mosolyogva rám tukmálták még a maradék kenyeret is, de majd a lábost hétfőn okvetlen vigyem vissza.
Megköszöntem, elbúcsúztam, és távoztam. Rohadtul nem értettem, hogy miért volt ez a jó negyed órás színjáték. Ahelyett, hogy mondták volna, hogy ők már nem tartanak rá igényt, esetleg nekem kell-e (mire én simán közlöm, hogy kell, és csók), fölösleges köröket futottunk, nem is egyet. Órákkal később állt csak össze a kép. Felteszem, ezeket a tagokat csak az edény holléte foglalkoztatta, abszolúte nem érdekelte őket a tisztes mennyiségű maradék sorsa. Mivel, kiönteni nem akarták rögtön, még frissen, elvégre, mégiscsak étel, meg hátha rossznéven veszem, mást találtak ki. Beteszik az irodájukba, ezzel engem leszerelnek, hétvégére otthagyják, majd hétfőn konstatálják, hogy jé, megromlott, és nagy sajnálkozás közepette lehúzzák a WC-n. Pincepörkölt eltűnik, edény ott marad, engem nem sértenek meg, mindenki örül. Csak, ebbe a tervbe kissé beleszóltam útközben, ezért volt az a gyors beszélgetés, meg a felesleges körök. Az, hogy simán beismerjék, hogy nekik nem kell, és megkérdeznék, hogy elvinném-e, eszükbe sem jutott, mert esetleg még sértő lehetett volna rám nézve, hogy elutasítják a főztöm. Inkább a könnyebb utat választották volna, ha hagyom, onnantól azonban, hogy - bár most is nem tudatosan - nem játszottam velük, már kínos volt nekik a szitu, igyekeztek menteni a helyzetet, ahogy lehet. Furcsa dolgokat szül a nem őszinte kommunikáció, nem értem, mi szükségük van erre, nem ez az első eset, hogy ebbe velem belebuknak.
Teljes kiszolgálás.
Szombaton aztán bevittem tisztes mennyiségű maradékot az anatra, és meghívtam a kollégákat egy kis rögtönzött ebédre. Kenyér volt elég, szereztem csemegeuborkát (nem kell tudni mennyiért), úgyhogy minden adott volt egy jó kajáláshoz, csak vörösbor hiányzott, azt nem mertem megkockáztatni. Végül heten ültünk asztalhoz, Tomon, Hiron kívül csatlakozott az intézetigazgató prof is, úgyhogy növeltem az egyébként nem túl fényes ázsiómat. Nekik elhiszem, hogy ízlett a kaja őszintének tűntek az elismerő szavak, aminek igazán örültem. Mondtam, hogyha szeretnék még mielőtt elmegyek csinálok nekik gulyáslevest. Nem tiltakoztak túl hangosan, úgyhogy ezt majd még meg kell játszanom, esélyes, hogy amolyan sajátos búcsúajándék lesz belőle, majd kiderül.
Kisdobosok.
A hétvége ennyivel ki is merült gyakorlatilag, mivel annyira iszonyat meleg volt, hogy nem vállalkoztam komolyabb túrára a hegyekben. Inkább aludtam, ameddig tudtam, és bóklásztam a városban. Persze, végül így is mentem 40 kilométert, tehát legközelebb akár útba is ejthetnék különlegesebb helyet, Tokió belvárosa már kezd unalmas lenni. Megnéztem Ginzát még egyszer, ez a város luxus bevásárló negyede, de most sem találtam különösebben vonzónak. Furcsa kontrasztot alkottak a drágábbnál drágább cuccokat mutogató kirakatok, és az utcán terjengő enyhe csatornaszag. A márkák zömét még csak fel se ismertem, árak meg nem sok helyre voltak kirakva, ezek nem olyan üzletek. Minden esetre továbbra sem értem, hogy mi kerülhet egy cipőben, vagy egy zakóban ötvenezer jenbe, és ki az az állat, aki ennyit ki is fizet érte.
Megunhatatlan téma.
Végül azért találtam látnivalót, ugyanis parkolt nem egy különleges autó a boltok előtt, Bently, Porsche, Ferrari, Maserati, hogy a gyakoribbakat említsem, de cirka 3 méterre tőlem állt meg egy hatalmas Royce, ami valami dúsgazdag kis japán párocskát hozott, akik villámgyorsan eltűntek egy Hermes feliratú üzlet ajtaja mögött. Egy óra után aztán ráuntam a környezetre, és távoztam. Érdekes módon, most pár vallási felvonuláson kívül semmi érdekesbe nem futottam bele. Majd talán a jövő hétvégén.
Laza... Korábban még nem láttam élőben ilyesmit.
mave13 oldala
