10.08. – 14. Hétfő – Vasárnap

A hét egy ünnepnappal indult, nem tudom, hogy minek a napja ez, de nem is lényeges. Szünnap, tehát nem kellett dolgozni, és számomra ennyi bőven elég is. Sajnos, az időjárás nem volt valami ünnepi hangulatban, mint ahogy az utóbbi időben menetrendszerűen, ha nem kell melóznom, akkor esik az eső. Nem volt ez másképp most se, úgyhogy a már régóta halogatott túrázás ismét tovább csúszott a hétvégére. Szerencsére, csak a reggel, illetve mondhatni inkább a kora délelőtt telt esősen, utána meglepő gyorsasággal eloszlottak a felhők, és kisütött a nap. Mit lehet ilyenkor tenni? Hát, nem túl sok mindent,
Joe barátomtól azt a tanácsot kaptam Skypeon keresztül, hogy menjek el Uenóba vonattal, majd sétáljak vissza Shinagawa felé ameddig kedvem van. Nos, végül jobb ötlet híján ezt tettem, elmentem Gotandába gyalog, majd irány Ueno.

Ueno Zoo, bejárat. Ez most kimaradt.

Gondolkodtam egy állatkerti sétán, múltkor maradt még pár állat, amit nem volt időm megnézni a korai zárás miatt, de amikor megláttam a bejáratot elment a kedvem a dologtól. Úgy látszik, a város egy jelentős része igyekezett a hirtelen jött napsütést kihasználni, úgyhogy kissé sokan voltak, hogy úgy mondjam. Tömeg még itteni értelemben nem volt, azt már tudom, hogy mit jelent, de azért volt ember becsülettel. Így, állatkert ugrott, de szerencsére a parkban is találtam látnivalót. Már pár hónappal korábban feltűnt, hogy a park főterén elkezdtek rizst nevelni egy ideiglenes mocsárban, és most tűnt úgy, hogy lassan beérik a termés. Elbontották a kerítéseket, és szabadon lehetett mászkálni a rögtönzött kiskertben. Mivel, rizst, mint növényt még nem láttam közelről, nem hagytam ki a lehetőséget.

Elbontható konyhakert, meg két rizsföld.

Félérett rizskalász.

Tükröződő kert. Nem láttam a rendszer lényegét.

Illetve, voltak más gazok is, mint karalábé, kel, paradicsom, paprika, szóval minden olyasmi, ami ebben az évszakban (otthon inkább nyár végén) egy normális kertben elő szokott fordulni. Még két érdekes stílusban metszett almafát is hoztak, meg két másik kisebb fát, amiről nem tudom, mi lehet, tippre vadalma, de az otthoni díszfáktól kissé különbözött a termés. Nem tudom, mi volt a kiállítás célja, talán a városlakókat igyekeztek megismertetni a kertészettel, minden esetre, érdekes volt. Miután meguntam a nézelődést, elindultam a park tavai felé, kicsit sétáltam, majd irány Akihabara. Természetesen benéztem pár műszaki boltba némi újdonság reményében, de továbbra sincs semmi említésre méltó. Aztán Kanda következett, meg pár túrabolt felkeresése. Már nincs szükségem semmire, de azért nézelődni lehet. Illetve, egy vastag polár pulcsit még el tudnék viselni, de a bolt, amit ismertem, és tudtam, hogy viszonylag olcsó, kissé átalakult a legutóbbi látogatásom óta. Mondhatni, túraboltból téli sportok boltjává alakult, hatemeletnyi sífelszerelésbe futottam csak bele. Mivel, síelni nem tudok, és nem fenyeget az a veszély, hogy itt fogok megtanulni, ez annyira nem érdekelt. Úgyhogy, innen is távoztam, következő állomás a Tokyo Station volt.

Palace Hotel. Tuti nem egycsillagos.

Tokyo Station Hotel. Rengetegen fotózták.

Pár napja adták át a felújított, és hotelnek átalakított régi pályaudvari főépületet, ami most újra régi fényében ragyog. Nagyon jó munkát végeztek, az épület igazán szép lett. Nem tudom, hogy egy szoba, vagy éjszaka mennyi lehet benne, de mivel újdonság, különleges, a Naritáról érkező vonatok fő megállójánál van, biztos baromi drága. Következő állomás Ginza volt, Joe említett egy sokemeletes Apple szalont, meg szerettem volna nézni. Ez egyelőre nem jött össze, ugyanis nem találtam meg. Pedig keresgéltem elég sokat, de Ginza kicsit nagyobb, mint vártam, szóval, szükségem lesz majd valami pontosabb útmutatásra. Mivel, ekkor már hat óra felé járt az idő, és gyakorlatilag sötét volt, Shinbashi állomáson vonatra szálltam, és visszamentem Hatanodaiba.

A hét ezután a szokásos hétköznapokkal folytatódott, természetesen most már ragyogó napsütést bámulhattam az ablakon keresztül. Igaz, már nincs harminc fok, még mindig rövid ujjúban, és rövidnadrágban lehet mászkálni, kellemes 20-24 fokban. Az irodában sincs már olyan kurva hideg, miután a folyosó is szépen lehűlt, a klíma megzavarodott vezérlőpanelje újra normálisan működik, pöccre tartja a beállított 25 fokot. Igen, mindenki egyöntetű véleménye szerint ez az ideális hőmérséklet, sőt, néha még 27 is van, és meglepő módon, a cytométernek sincs már szüksége 18-20 fokra, mint nyáron. Hát nem csodálatos az ősz errefelé? Még a műszerek igényei is megváltoznak. Az érdekes a dologban, hogy ez csak nekem tűnt fel, a többiek ugyan annyi ruhában ücsörögnek a kellemes 25-27 fokban, mint tették azt 18-ban, csak most nem vacognak. És, a gépet kezelő csajtól sem kérdezte meg senki, hogy akkor ez most hogy is van, és miért szívtunk több hónapon keresztül az ő hülyesége miatt. Tom ismét figyelmeztetett, hogy mivel hűl a levegő, legyek nagyon óvatos, mert ilyenkor annyira könnyű megfázni, és azt nagyon nem szeretné. Úgy látszik, kezdem felvenni a helyiek stílusát, mert erre már csak legyintettem, és röhögtem. Inkább a többieknek lett volna hasznos ez a tanács, ugyanis sokan betegek ismét az utóbbi napokban. Vannak kétségeim afelől, hogy ez a pár fokos lehűlésnek köszönhető, amit inkább lehetne felüdülésnek nevezni, de ki tudja.

Kísérletem szépen halad a totális összeomlás felé, az utóbbi két hétben sikerült olyan eredményeket kapnom, hogy már-már én is meglepődtem. Egy alternatív világban talán még szenzáció számba is mennének a görbéim, de itt sajnos egyszerűen csak szarok. A legnagyobb sikerélményem, hogy pár grafikonokkal Tomot is sikerült komolyan meglepnem. Ritkán látni őszinte érzelmet kifejeződni az arcán, de most nagyon valódinak tűnő csodálkozással kérdezte, hogy ez mi a fene akar lenni. Hogy mindennek mi az oka? Vannak ötleteim, de egyik lehetőség sem olyan, amire hosszú távú kutatásokat lehetne építeni. Azt hiszem, ez az anyag, amit vizsgálok, mégse olyan csodálatosan nagyszerű, mint azt sokan gondolták róla korábban.

Szerencsére, a hétvége ismét egy nappal korábban érkezett a megszokottnál, aminek őszintén örültem. Szombaton verőfényes napsütésre keltem, mint ahogy az már megszokott, kész öröm volt bemenni az irodába, főleg azzal a tudattal, hogy ismét a nagy büdös semmiért melózok. Ráadásul, tök egyedül voltam egész nap, mivel az asszisztensek hétvégén nem dolgoznak, a vezetőség pénteken lelépett egy hétre New Orleansba valami tízezer résztvevős konferenciára, pár kolléga meg Kyotóba vonatozott valami egyéb meetingre. Szóval, volt időm az irodában ülve eltöprengeni azon, hogy mi a francot keresek én itt… Végül egy óra körül arra a semmitmondó következtetésre jutottam, hogy leginkább pénzt, és bármi érdemi munka végzése nélkül távoztam.
Gyors ebéd, aztán kettőkor elindultam várost nézni. 24 fok, ragyogó napsütés, úgy gondoltam, hogy a mai célpont Odaiba lesz, a kedvenc hidamon keresztül megközelítve. Úgyhogy, irány a vasút, majd Tamachi állomás, és jó háromnegyed órával később már a híd jókora lábánál fotóztam.

A híd részben kívülről...

...és belülről is.

Most nagyon pazar volt a kilátás.

Egy kis luxus a kikötőben.

Ismét nagy élmény volt átgyalogolni a szigetre, főleg úgy, hogy ezúttal nem volt párás az idő, úgyhogy tisztességes látótávolság mellett lehetett egész jó képeket lőni. A túlparton felkerestem egy mesterségesnek tűnő szigetet a híd mellett, ahova kis földsávon keresztül legálisan lehetett eljutni. Olyan erőd formája volt, annak megfelelően nyomasztó hangulattal, és pár rommal. Ki tudja, mi lehetett itt a második világháború idején.

Mesterséges sziget.

Látszik, hogy itt valamikor volt valami. Ez talán egy lejárat lehetett.

Joe szerint Odaiba környékén található szigetek nagy része mesterséges, bunkerként szolgált anno, ezekről tervezték megvédeni az öblöt egy támadás esetén. Ezen a szigeten járva, ezt nagyon is reálisnak tartom, sőt, állítólag a többi szigetecske azért van lezárva, mert a háború után mindent otthagytak rajta a fegyverektől át a lőszerig mindent. Most a legtöbbet teljesen benőtte az erdő kormorán telepek vannak rajtuk, és csak csónakkal lehetne megközelíteni, ami pedig tilos. Pedig, szívesen körülnéznék rajtuk.

Napnyugta.

A látogatásom célja most nem kizárólag a szép időnek köszönhetően volt Odaiba. Masashi említette, hogy buli van valamerre a szigeten, mégpedig az Oktoberfest. Amikor a srác először említette, azt hittem, kamuzik. Nem ez lenne az első eset, meg különben is, mi a halálért tartanának a japánok ilyesmit? Utólag, ez egy hülye kérdés belátom, valószínűleg pont azért van náluk ez is, mint pl. Halloween, meg karácsony: buli… Ja, és Masashi említett még egy fontos indokot, mégpedig, hogy a második világháború alatt a németek és a japánok nagyon jóban voltak egymással, így a japánok átvették tőlük ezt a hagyományt. Szóval, ha már buli, miért ne nézzem meg én is, esetleg miért ne igyak egy korsó német sört, hallgassak zenét, stb. Az igazi müncheni fesztiválra még úgysem jutottam el, most legalább a helyi változatát kipróbálhattam.

A helyi mennyország kapuja... vagy inkább a pokolé?

Igazi német sörök, korsók, és pultok.

Az árak színvonala sem volt gyenge. A kaja még drágább volt

Az egyetlen nem német söröket árusító pult. De, talán még jobb is volt a sörük, mint a németeké...

Nos, nem csalódtam, bár a parti területe meglehetősen kicsi volt, ember pedig sok, de a hangulat az adta magát. Egyébként, rengeteg külföldi volt, jóval nagyobb volt az arányuk, mint úgy általában, pedig az árak kissé el voltak szállva. Az, hogy egy korsó sör ezer jen, nem lepett meg, errefelé egy korsó Guinness is ezerháromszáz körül van, az, hogy a korsóért is fizetni kell ugyan ennyit, az már inkább. Igaz, elvileg, ha visszaviszed az üres korsót, visszakapod az ezrest, de ez rám annyira nem jellemző. Fél órán keresztül csak köröztem mire megérett bennem az elhatározás, hogy nekem kell innen söröskorsó. Persze, a legkülönlegesebbet szerettem volna, úgyhogy további fél órába került, mire kiválasztottam a megfelelő bódét, az áhított korsóval. Na igen, csakhogy az literes kiszerelés volt, mert miért is ne, mindig is volt érzékem az ilyesmihez, ehhez pedig dupla ár tartozott. Ez már elég szép pénz, de a korsó is szép, na meg lehetett barna sörrel is kérni, ami errefelé a boltokban elég ritka. Úgyhogy, vettem egy nagy levegőt, és hajrá. Gondoltam, megszívatom a népet, ha már egyszer Oktoberfest, akkor itt illik németül beszélni. Sejtettem, hogy mire számíthatok, nagyjából ugyan az volt a reakció, mintha magyarul, vagy angolul próbálkoztam volna, viszont miután a meglepett ábrázat eltűnt a csapos srác képéről, már elém is vágta a fényképes árlistát, ha már beszélni nem tudsz hülye gyerek, akkor mutogass alapon. Ügyes. Rendelés megtörtént, anyagiak átvándoroltak és megkaptam a sört. Egy liter sör, meg a korsó nem könnyű, de ez még nem volt probléma, elkövettem viszont azt a súlyos taktikai hibát, hogy nem ettem, mielőtt elkezdtem inni. Ez a fajta sör pedig erős. Úgyhogy, fél órával később a korsó a hátizsákomba vándorolt, és elkezdtem újabb potenciális jelölt után vadászni. Szerencsére ezután már maradtam a félliteres adagnál. Közben teljesen besötétedett, és elkezdődött valami koncertféle, amit bajornak kinéző, de szerintem, leginkább Amerikából ideimportált együttes biztosított. Viszont, senkinek nem tűnt fel, hogy angolul énekelnek, hatalmas buli volt.

A sörsátor.

Én csak a széléről néztem, túl veszélyesnek ítéltem meg a környezetet a nyakamban lógó fényképezőgép számára, a közönség jelentős részét ugyanis nem zavarta, hogy szétlocsolják a méregdrága, és mellesleg nagyon finom piát. Egyszer csak megjelent mellettem egy japán kiscsaj, rám mosolygott, és egész tűrhető kiejtéssel megkérdezte, hogy „Bist du Deutsch?” Első meglepetés után válaszoltam, hogy „Nein, ich bin Ungarisch.” Kellően egzotikusnak, és jó arcnak találtattam, mert ezután lefutottuk gyorsan a kötelező köröket, és meginvitált az asztalukhoz. Mint kiderült, egy csapat egyetemistával futottam össze, akik a Tokyo University politológia szakára járnak. Jó arcok voltak, dumáltunk elég sok mindenről, azon viszont nagyon meglepődtem, hogy az első kérdésük az volt, hogy az Elizabeth-et mi hogy mondjuk magyarul, mert tanulták, hogy Sissi-t így hívták, és hogy mennyire szerette a magyarokat. Elismerésem, van oktatási színvonal az egyetemükön. Nagyon intelligens gyerekek voltak, ezt még az erősen ittas állapotuk sem tudta elrejteni, nem véletlenül járnak állami egyetemre, oda tényleg csak a legjobbak kerülhetnek be. Kiderült, hogy az egyik csaj már járt Pesten, és szereti a pálinkát, az egyik srácnak meg van egy kedvenc magyar zeneszerzője, de a neve nem jutott eszébe. Aztán persze, ismét jöttek a megszokott kérdések Magyarország és Németország viszonyáról, van-e tengerpartunk stb. Természetesen a társasághoz kellett egy újabb korsó sör, hogy néz már ki, hogy üres korsóval koccintok, és természetesen kaját nem vettem, úgyhogy ez kb. előrevetítette a jövőt, ami erősen a ködbe veszett. Dumáltunk, aztán elkezdődött egy másik koncert, amire ők feltétlenül menni akartak, próbáltak beinvitálni a tömegbe, de ehhez még nem ittam eleget, úgyhogy végül elvesztettük egymást.

Oldott hangulat, nagy tombolás. A színpadot nem is nagyon láttam.

Ezután még kicsit bolyongtam, aztán leléptem. Hogy pontosan mikor, és merre, arról nincs információm, van egy képem a vasútállomásról, meg egy a szupermarketből, ahol vacsorát vettem, és a film az albérletben folytatódott tovább úgy tizenegy körül. Végül lett három korsóm, meg egy félliteres poharam, amiről tippem sincs, hogy mikor vettem, és ittam meg a tartalmát, nincs kizárva, hogy ebben volt a búcsúsör, és útközben fogyott el. Szerencsére, itt lehet inni közterületen is, amíg nem merev részeg az ember. Nekem pedig ahhoz sok kell, először az emlékek rögzítése tűnik el, és csak aztán bármi más. Minden esetre, ha egyszer valamit elkezdek, azt kitartóan tudom művelni, úgyhogy a két és fél liter sör után a vacsorához elfogyott még egy liter a helyi termésből, majd feleztem a whisky készletemet is. Hogy mikor aludtam el, arról megint nincs tippem, de a másnap az kemény volt. Tizenegy körül ébredtem, és beletelt egy kis időbe, mire összekapartam a magam. Mivel szakadt az eső, nem is siettem kimondottan, kajám volt, esőben túra kizárva, úgyhogy maradtam a lakásban, rendeztem a blogot, meg kicsit takarítottam. Jó este volt, rám fért. Legközelebb jó lenne kicsivel több részletre emlékezni…

További sok kép ITT!

Hozzászólni itt lehet!