10.15-21. Hétfő – Vasárnap

A hét első felében úgy éreztem, rám tört a szabadság. Mivel az összes lényeges ember az intézetből épp New Orleansban pót-vakációzott, teljesen szabadon garázdálkodhattam. Nem kicsit volt jó érzés végre úgy létezni, hogy Tom nem ül egyfolytában a hátam mögött. Persze, a napi menetrend semmit sem változott, ugyanúgy kilencre jöttem, és hat körül távoztam most is, mivel a digitális póráz azért rajtam volt, illetve, ebben az egy hétben is illett valami eredményt produkálni, amit a következő „PACAP team meetingen” elő tudtok adni. Persze, ez nem olyan súlyú, mint az intézeti „lab meeting”, de azért jó, ha látják, hogy nem csak a lábamat lógatom egész nap, hanem érdemi munkát is végzek. Ehhez pedig eredmények kellenek, az, hogy pozitívak, vagy negatívak, vagy esetleg teljesen értelmezhetetlenek, már nem fontos. Ezen a héten sem változott sokat a szerencsém, továbbra is csak a fejemet vakarom a grafikonokat nézegetve, és Joe-val együtt már csak röhögünk a dolgon. Ő se érti, én sem értem, Tom sem érti, és gyanítom, nem is nagyon érdekli, ami persze egyrészt rossz, mert a PhD lehetősége erősen távolodik, másrészt meg jó, mert így legalább nem kell azon stresszelni, hogy nem tudok Nobel-díj-gyanús eredményeket produkálni. A két ortopédsebész kollégám, akik szintén PhD után kepesztenek már jóval lazábban vette a dolgot, mint én. Az egyiket a szokásosnál is kevesebbet láttam, mondhatni csak szerdán, amikor a heti műtőtakarítás volt kötelező jelleggel, Masashi pedig beugrott párszor, elújságolta, hogy már megint másnapos, mert ilyen, olyan, amolyan buli volt ilyen, olyan csajokkal, de természetesen ügyeletben is volt többször is, majd kicsit játszott az egereivel, és távozott. Nekik nem kényszer eredményt produkálni, még annyira se, mint nekem, a PACAP meetingeken rendszeresen közlik, hogy most épp nincs semmijük, így nem is szeretnének előadni. Ők megtehetik, én ilyen luxust nem engedhetek meg magamnak, illetve, Tom is kijelentette még a legelején, hogy előadni márpedig minden héten kell, ahhoz meg ugye szükség van eredményekre is.

A vezetőség végül csütörtök – péntek magasságában érkezett haza, ki előbb, ki később. Érdekes módon, bár egy intézetből mentek, mindenki külön repült, külön hotelban foglalt szállást, és zömmel külön programokon vett részt. Itt nincs az otthonihoz hasonló összetartás, hogy ha már egyszer egy intézetből megyünk, akkor repüljünk együtt, meg lakjunk egy hotelban. Kérdeztem Hirot, meg Tomot is, hogy ez miért van így, de nem tudták, vagy nem akarták megmondani. Így szokták, és pont. Nem kedvelik egymást annyira, hogy együtt akarjanak utazni a másikkal, vagy épp a proffal. A konferencia ideje alatt csak egyszer találkoztak, akkor is csak amiatt, mert régen, amikor még Amerikában dolgoztak egy munkacsoportban voltak, és volt valami találkozójuk az egykori főnökük házában. Jellemző, hogy a konferencia egy hétig tartott, azaz péntektől péntekig, de egyikük se maradt végig. Hiro érkezett vissza legkorábban, szerda délután indult New Orleansból, és csütörtökön, hajnali ötkor ért a Hanedára. Haza azonban csak a bőröndjét küldte, a reptérről egyből jött be az intézetbe, és dolgozott este ötig megállás nélkül. Nem egészen normális a csávó. Kérdeztem, hogy nem fáradt-e, közölte, hogy nem, aludt a gépen. Jet lag, vagy valami hasonló? Az sincs, mert jó ritmusban utazott, reggel indult, reggel érkezett, aludt közben, úgyhogy nincs gáz. Hát, nem tudom, a feje nem arról tanúskodott, hogy annyira nagyon kipihent lenne, de ő tudja. Kérdeztem, hogy a család mit szól ahhoz, hogy nem ment egyből haza, elutazáskor is az anatról indult, mégiscsak egy hete nem látták. Egy vállrándítás volt a válasz, úgyhogy innentől azt hiszem tiszta is a munkahelynek a fontossági sorrendben elfoglalt helye.
Tom csak csütörtök este érkezett másik úton, két átszállással. Ő csak pénteken tette tiszteletét, igaz, valamikor hajnalban érkezett, mert elmondása szerint éjjel kettőtől nem tudott aludni. Ennek megfelelően nagyon szarul nézett ki, de ezt persze a világért se lett volna hajlandó elismerni. Mondta, hogy jet lag az van rendesen, de majd elmúlik. Úgy három óra felé azért elkezdett kornyadozni, de ivott valami löttyöt, amitől pillanatok alatt felébredt. Meg is jegyeztem, hogy ez aztán jó anyag, mondta, hogy igen, helyi energiaital, cirka fél deci, és közel ezer jenbe kerül, de ez legalább hat. Hát, én szoktam Monstert inni, ha épp le vagyok strapálva, de eszembe nem jutna ilyen brutál cuccot magamba dönteni, főleg ilyen áron. Halkan megjegyeztem, hogy ennyi erőből amfetamint is tolhatna, még lehet, hogy olcsóbb is.

Pénteken és szombaton végre nem unatkoztam, hanem nekiestem a Biostationnek. Na, nem véletlenül, és nem is kalapáccsal, bár első felindulásomban ahhoz lett volna inkább hangulatom. Nem elég, hogy vicces görbéket kapok, még ez a nagyon drága konzervdoboz is szívat. Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag a drága elfelejtette, hogy mi az, az autófókusz. Ugye, arra használnám, hogy a sejtekről négy óránként készítsen fotót, hogy meg tudjam őket számolni, és követni a szaporodásukat. Ez kissé nehézkes, ha 24 sorozatból 11-nél csak homályos pacákat látok összemosódni. Szóltam Tomnak, hogy mi a gondom, aki persze először gyorsan parkoló pályára akart tenni, mondván, hogy biztos nem töröltem le az edény alját, mielőtt betettem volna a gépbe, és ezért arra fókuszál a gép, nem ez lenne az első ilyen eset. Mondtam, hogy ez kizárt, letöröltem egyszer, majd betettem az edényt, megvártam az első sorozatot, ami rossz volt. Kivettem, újra letöröltem, a következő sorozat már jó volt, gondoltam, akkor így hagyom. De, az utána következő öt alkalommal megint a nagy semmire fókuszált a cucc. Tom mondta, hogy biztos maradt valami szennyeződés az edényen, töröljem le még egyszer. Na, itt kissé elfutotta az agyamat a harci ideg, és közöltem vele, hogy akkor most jöjjön velem, nézze meg a képeket, aztán majd utána szórakozzon. Jött is, képeket megnézte, látta, hogy valóban nincs semmi, amire élesre állhatott volna a gép, széttárta a karját, hogy hát, sajnos ez van, ír a supportnak. Ó remek, nagyszerű, akkor talán pár héten belül majd jön a válasz, hogy ez így normális, és a hülyék tulajdonképpen mi vagyunk. Mondtam, hogy ez így annyira nem jó, esetleg nincs-e valami lehetőség mondjuk, manuális fókusz beállítására. Tom ezt persze nem tudta, miért is tudná, hiszen végülis csak övé a cucc, emberi nyelvű leírás nincs hozzá, úgyhogy mondta, hogy ezt is meg fogja kérdezni a Nikonos arcoktól. Ezen a ponton felröhögtem, hogy jó, tegye azt, én viszont addig is megpróbálom megbűvölni a gépet, ha nem bánja. Szerencsére, beleegyezett, úgyhogy innentől a leglényegesebb akadály már elhárult. Annyi előnyöm azért volt vele szemben, hogy pontosan tudtam, hogy be lehet állítani manuális fókuszt, mert Joe is így használta a gépet, miután az autófókusz már akkor se működött megbízhatóan, csak a hogyan volt a kérdés. Joe sajnos már nem emlékezett rá, viszont küldött pár leírást, amik a konkrét programozás menetét nem mondták el, de adtak pár ötletet. Végül másfél napi szórakozás után szombat délután vigyorogva távoztam az irodából, mert megtaláltam a megoldást, amit teljes sikerrel le is teszteltem. Na, majd jövő héten végre, én fogok büntetni valamivel.

Családi ház, Harajuku.

Mivel ragyogó napsütés, és már-már nyárias meleg volt, délután túráztam egyet a városban. Yoyogi park volt a célpont, szerettem volna kicsit lazítani, erre pedig kiválóan alkalmas ez a hely. Persze, gyalog mentem, ez úgy tíz kilométer séta minimum, útvonaltól függően lehet több is. A park egyik része eléggé zsúfolt volt, és eléggé érdekes társaság gyűlt össze. A nyílt területen, ami egy hatalmas rétre emlékeztet sokan játszottak, labdáztak, baseballoztak, de akadtak olyanok is, akik épp valami artista mutatványt akartak elsajátítani. A fás részeken pedig zenészek szórakoztatták a nézelődőket. Voltak gitárosok, dobosok, fúvósok, néhol egész kis zenekar adott ingyen koncertet.

Szabadidőpark.

Azért volt pár meglepő hangszer.

Jó hely, vagy egy órán át hallgattam őket, aztán átmentem a park csendesebb részére. Most megtaláltam a park mélyén levő templomot is, ahol szombat lévén egymást érték az esküvők. Nem keresztény szokás szerint persze, hanem hagyományos, japán stílusban. Az egyik csoport épphogy kivonult a területről, a másik már érkezett is. Ahogy a résztvevőket, meg a ruhákat elnéztem, elég sok pénzbe kerülhet itt házasodni, ez valami különleges helynek minősülhet, amit csak a társadalmi elit engedhet meg magának. Persze, a bevonulás, meg a kivonulás nyílt, így a turisták is fotózzák az ifjú párt, meg a rokonságot, de, ez őket egyáltalán nem zavarja, sőt, leginkább ez is a show része.

A templom főtere.

A bevonulás. Tisztelgő őrökkel, ahogy azt kell.

Kezdődik a ceremónia.

Érdekes volt látni a helyi szokásokat, persze, a házasságkötés már zártkörű, a terembe csak a meghívottak léphetnek be, turista nem. Miután meguntam a dolgot, elmentem a park egy nyugis részére, és szemügyre vettem a fákat. A látogatásom fő célja ugyanis az volt, hogy eldöntsem, akarok-e vasárnap túrázni, vagy sem. Egyelőre még nem kezdődött el a lombhullatás, tehát még minden zöld errefelé, úgyhogy túra is halasztva.

Még egészen zöld errefelé minden.

Állítólag, meg pár fénykép alapján, a lombhullatási időszak errefelé nagyon szép, sokkal változatosabbak a színek, mint otthon. Ráadásul, ekkor már a páratartalom is alacsony, így a látási viszonyok is kiválóak, lehet Fujit fényképezni. Egyébként, furcsa módon, itt nem csak politika, meg erőszak képezi a hírek, hírműsorok alapját. Pár hete komoly szenzáció volt, hogy a hegyekben leesett az első hó, illetve, a héten pedig azzal voltak tele a híradók, hogy a Fuji ötödik állomása körül elkezdődött a lombhullatás. Ez azt jelenti, hogy még cirka három hét, egy hónap, és idáig is elér az ősz. Az mondjuk annyira nem előnyös, hogy a kollégák olyan dolgokkal, mint mondjuk a Japán-Kína közti konfliktus, meg a Fukushima jelenlegi helyzete, egyáltalán nincsenek tisztában. Mondhatni, teljes homály.
Tom lelkendezve újságolja, hogy látta a híradóban, hogy esett a hó a Fujin, de amikor kérdezem, hogy és amúgy Kínával mi a szitu mostanság (hiába, azért egy esetleges háborúról nem ártana időben értesülni), csak a vállát vonogatja. Amit tud a dologról, az kb. az alap, tehát, hogy magánkézben vannak ezek a kis szigetek, és Japán az egyiket visszavásárolta. Erre Kína bepöccent, mondván, hogy hiába japán tulaja volt a szigetnek, az attól még kínai föld, és nincs joga az megvenni a japán kormánynak. Persze, nem pár négyzetkilométer a probléma, hanem a szigetekhez tartozó tenger, ami halakban, és földgázban nagyon gazdag. De, hogy mi az aktuális helyzet, passz. Előbb kapok infót a CNN-ről, mint a helyiektől.
A másik vicces dolog pedig, hogy a prof akart az általa szervezett konferencián pár szót szólni az aktuális fukushimai helyzetről. Mivel, tippje sem volt róla, hogy most mi a szitu, megkérdezte Tomot. A legjobb embert találta meg, innentől volt igazi vak vezet világtalant a szitu. Mivel, senki nem tudott semmit, Tom végül engem szedett elő, és megkért, hogy varázsoljak neki valami infót, illetve, pár grafikon sem lenne rossz, lehetőleg friss. Na, itt majdnem felröhögtem, hogy azért ez már über gáz, az előadást esetleg ne tartsam meg helyettük, de végül csak kértem 15 percet. Még a végén komolyan fontolóra vették volna a dolgot. A tizenötből aztán öt perc lett, mivel Wikipedia minden információval ellátott, és onnan indulva a folyamatosan frissülő grafikonok is meglettek. Persze, az már meg sem lepett, hogy a prof előadásában semmi ilyesmi sem szerepelt, és szó sem esett Fukushimáról. Minden esetre, azért gáz, hogy elvileg a társadalom magasan képzett részéhez tartozó emberek ennyire nem törődnek a saját országuk ügyeivel. Az, hogy lövésük sincs Európáról, egy dolog. Messze van, nem érdekeltek arrafelé, én sem voltam képben Japánnal kapcsolatban, mielőtt idejöttem.

Vasárnap mivel nem mentem túrázni, semmi nem motivált arra, hogy korán keljek. Pedig, lehet, hogy jobban ki kellett volna használnom a szabadidőmet, hosszú idő után először ez volt az első napsütéses vasárnap. Tizenegy felé végül azért útra készen álltam, csak még az nem volt biztos, hogy merre is kéne menni. Hegyek messze, Kamakura is, Enoshimáról nem is beszélve. Ötkor már sötét van, négy órára nem éri meg levonatozni, meg vissza. Végül aztán megálmodtam, hogy mi legyen a program. Yokohamába már régen terveztem elmenni, de eddig még sosem jutottam el oda. Vagy szar volt az idő, vagy túl jó, és inkább másfelé csavarogtam. Most úgy éreztem, itt a remek alkalom. Mindössze húsz kilométerre van Hatanodaitól, van vonat is, az út nem több, mint fél óra, szóval fél tizenkettőre már ott is voltam.

Yokohama, belváros.

A helyi vidámpark.

Itt is vannak érdekességek.

Yokohama külön városnak minősül, tehát, nem tartozik szorosan Tokióhoz, de nem is különül el tőle látványosan. A határ a Tama-folyó, de, aki ezt nem tudja, annak fel se tűnik, hogy már egy másik városban jár. Persze, a kapcsolat szoros, és Yokohama is Tokió agglomeráció része. Egyébként, a különbség nem sok, ez is nagy, zsúfolt, forgalmas, és betonos. Talán minimálisan élhetőbb, mint Tokió, de lehet, csak azért látszott így, mert vasárnap volt, és nem volt akkora forgalom. A parton ugyanúgy ipartelepek vannak, sőt, talán még több, mint Tokióban, és a lakóházak közül is sok legalább 40-50 emeletes. Amiben talán más, hogy több régebbi épületet találtam egy nap alatt, mint Tokióban eddig összesen, illetve, a városközpont tengerpart felőli része sokkal kellemesebb, tágasabb, mint a főváros. A plázák nagyobbak, látszik, hogy errefelé azért több a hely, nem akarnak mindent összezsúfolni egy kupacba, valahogy európaiabb a légkör.

Skywalk. A fő autópálya itt halad át az városi öböl felett.

Landmark Tower.

Yokohama International Port Terminal - Nemzetközi kikötő.

A kikötő teteje, a legfelső emelet.

Tipikus iparnegyed az előtérben pár lakótömbbel.

Ami egyértelműen a város fő látványossága, az a Skywalk, azaz egy hatalmas híd, ami átível a városi öböl bejárata fölött. Nagyobb, mint a Rainbow, vagy a Tokyo Gate, és sokkal jobb helyzetben is helyezkedik el. Pazar látványt nyújt a városból nézve. Még a Fujiról láttam először, és akkor eldöntöttem, hogy közelebbről is érdemes lenne megnézni, de lehet, hogy egyszer át is fogok gyalogolni rajta, ha lehetséges. Majd kiderül. Szintén eléggé impozáns a város legmagasabb épülete, a Landmark Tower . Nincs benne semmi különleges a tokiói felhőkarcolókhoz hasonlítva, talán csak az, hogy viszonylag magányosan áll, ami még jobban kiemeli a 296,3 méteres magasságát. Ami szintén nem mindennapi építmény még a környéken, az a nemzetközi kikötő. Négyszáz méter hosszú, több emeletes, a teteje fűvel borított, és parkká van alakítva. Ez a létesítmény fogadja azokat a luxushajókat, amik a világ minden tájáról érkeznek ide. Sajnos, amikor ott jártam, épp üres volt, de remélem, egyszer még visszamegyek, és akkor talán több szerencsém lesz. Minden esetre, így is eléggé lenyűgöző létesítmény, nem lehetett kis teljesítmény megtervezni, és megépíteni. Van még pár része a városnak, amikre sajnos nem jutott időm, az egyik Chinatown, ami állítólag szintén nagyon érdekes hely, csak venni nem nagyon kell semmi márkásnak kinéző cuccot, illetve, vagy egy szép park a parton ahova már napnyugta után érkeztem, és csak kis részét tudtam felfedezni. Úgyhogy, ide is vissza fogok térni még egyszer, igaz, akkor nem Yokohama állomásról fogok indulni, hanem kicsit tovább utazok.

Kölyök tanuki, mint házi kedvenc.

Napnyugta. Onnan, fentről szebb volt..

További sok kép ITT!

Hozzászólni itt lehet!