2022. október 2., vasárnap

Gyorskeresés

Tokió blog - November 12-18.

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

11.12-18. Hétfő – Vasárnap

A héten megint történt egy kis változás az egyébként borzasztóan unalmas menetrendben, ugyanis, elkezdődött az oktatás. Pár hónapja még úgy volt, hogy nekem is részt kell vennem benne, de, aztán szerencsére végül úgy alakult, hogy mégsem. Japánul szövettant oktatni japán diákoknak kissé meghaladja a képesítésemet, azt hiszem. Úgyhogy, végül önkéntes megfigyelőként jelen lehetek, de ha épp dolgom van, akkor nem kell mennem. Ez Joe óta változott, neki még az előadásokra kötelező volt bejárnia (japán ábrákkal, japánul tartott előadásra valóban sok értelme van nekünk bemenni), nekem már ezt sem feltétlen szükséges.

Az, hogy oktatás, meg szorgalmi időszak, otthon annyira nem lenne nagy szám, elvégre egy anatómia intézetnél eléggé természetes, hogy az ott dolgozók tanárként is funkcionálnak, itt azonban más a helyzet. Először kicsit az otthoni rendszerről kell pár dolgot megemlítenem azoknak, akik ezzel nincsenek képben. A magyarországi orvosképzésben tanévente két szemeszter van, őszi, és tavaszi. Az egyetemen levő intézeteknél az oktatás pedig központi helyet foglal el. Ez egyes intézetekben, mint pl. az anatómián jobban érvényesül (kb. ezer diákunk van egy évben), másoknál, mint teszem azt az igazságügy, kevésbé. Személy szerint inkább tartom magam jelenleg tanárnak, mintsem kutatónak, és legkevésbé orvosnak. Azt hiszem, úgy nagy általánosságban ezt tekinthetjük átlagosnak, a pécsi anatómián dolgozók zöme orvosi, vagy biológusi diplomával rendelkezik, más annyira nem jöhet szóba.
Itt egy kicsit másképp mennek a dolgok. A helyiek a legkevéssem orvosok. Annyira nem, hogy a PhD hallgatókat leszámítva nekem van egyedül orvosi végzettségem az alkalmazottak közül, a többiek vagy biológusok, vagy gyógyszerészek, de nem tartom kizártnak, hogy más fajta diplomával is ide lehet keveredni. Marad tehát a tanár, és a kutató, mint fő profil, amik közül az itteniek egyértelműen az utóbbi csoportba tartoznak. Az oktatás számukra csak valami kötelező rossz, senki sem lelkesedik érte, azért csinálják, mert muszáj, mégiscsak egy orvosi egyetemről van szó. Tehát, összefoglalva, itt biológus, vagy gyógyszerész diplomával rendelkező, zömmel elméleti kutatók oktatnak orvostanhallgatókat. Ez lényeges különbség, és erősen meghatározza az oktatás színvonalát.
Teljesen más az oktatásra fordított idő is, na meg annak az eloszlása. Otthon ugye adott a tavaszi, meg az őszi szemeszter, 14-14 hét szorgalmi időszak, majd 7 hét vizsgaidőszak mindenkinek. Ez idő alatt a medikusok párhuzamosan tanulnak sok-sok tantárgyat, mondjuk, másod év első szemeszterében anatómia, szövet és fejlődéstan, élettan, biokémia, meg ezek mellett még kismillió egyéb töltelék előfordul. A főbb tárgyakból, példánál maradva szövettanból van kb. heti 90 percnyi előadás, meg mellé ugyanennyi gyakorlat, esetleg a duplája. Ezzel szemben itt blokkosított a rendszer. Ezt úgy értem, hogy a mostani évfolyam már kapott tavasszal pár heti intenzív szövettan dózist, hat hét alatt a teljes elméleti anyagot. Egy-egy ilyen előadáshoz a diákok megkapják a diákat, de nem a teljes verziót, hanem vannak üresen hagyott helyek, amiket az előadáson elhangzó dolgokkal ki kell egészíteniük, vagy van egy félig üres sémás rajz, amit be kell fejezniük. Ezt úgy kell elképzelni, hogy az előadó diáin a beírandó szavak, félmondatok pirossal ki vannak emelve, azt csak be kell másolniuk a diákoknak az üres helyekre. Aki tehát alszik az előadás alatt, vagy hiányzik, az ilyen szempontból megszívja. Persze, az ábrák zömmel tankönyv alapján készülnek, így önállóan is megoldható a dolog, ha valaki nagyon akarja. Az anyag lényegi dolgokban egyezik az otthonival, de, szerintem az elmélet keményebb. Nyilván, itt a diákok semmi klinikai vonatkozást nem kapnak, mivel az oktatók nem orvosok, vagy nem orvosoktól tanultak, ami a könyvben szerepel klinikum, az elég. Érdekes viszont, hogy a funkciót sem nagyon erőltetik, tehát, a szövettant kicsit sem kapcsolják össze mondjuk az élettannal, vagy a sejtbiológiával. Őszintén, nem csodálom, hogy az óra végére a diákok fele mélyen alszik, az anyag baromi száraz, tömény, és unalmas. Minden előadás végén egy mini tesztet kell kitölteni a hallgatóknak, amihez persze minden anyagot használhatnak, ami az órán elhangzott, tétje nincs, viszont ez szolgál névsorként is.

Most ősszel pedig van egy újabb blokk, hat héten keresztül szövettanoktatás folyik, méghozzá a gyakorlati rész. Minden nap, nagyjából délután egytől este fél hatig az összes diáknak csak szövettan van. Ebből úgy fél óra az előadás, a többi pedig a gyakorlat maga. A vicces a dologban, hogy az anyag elméleti részét már áprilisban megtanulták, sőt le is vizsgáztak belőle, de, akkor még metszetet, meg mikroszkópot egy darabot sem láttak. Most következik csak ez a rész, tehát kapnak egy kis ismétlő jellegű elméletet fél órában, ott összefoglalják azt, ami majd fontos lesz a gyakorlat szempontjából, majd utána mindenki mikroszkóppal nekieshet a metszeteknek, és több órán keresztül tanulmányozhatja őket. Minden napra jut egy-egy jelentősebb anyagrész, tehát mondjuk hétfőn hámszövetek (az összes, nálunk erre van több hét), kedden izomszövetek, szerdán kötő és támasztószövetek stb.
A tanítás jellege is különbözik az otthonitól. Otthon az elméleti rész lemegy az előadásokon, majd a gyakorlatokon hivatalosan metszetnézés zajlik, az oktató vezetésével. Tehát, optimális esetben egy húsz fő alatti csoporttal bevesszük magunkat egy szövettan terembe, mindenki megkapja a metszeteket, majd én megmutogatom a fontos képleteket TV, és projektor segítségével, rajzolok mindenféle vicces, és kevésbé vicces dolgot a táblára, aztán pedig a diákok kapnak pár percet arra, hogy a metszetnek a jellegzetességeit megkeressék, készítsenek róla maguknak egy vázlatos skiccet, és kérdezzenek, ha valami nem világos. Persze, azért az elméletbe is eléggé rendesen bele szoktunk mászni, annak ellenére, hogy nem ajánlott, de ha egyszer azzal kapcsolatban van kérdés, akkor mit lehet tenni, illik válaszolni.
A gyakorlat itt viszont nem annyira oktatás, mint nálunk, inkább amolyan csoportos foglalkozás (kollektív rajzóra). Az egész évfolyam egy nagy teremben van, asztalonként bontva, minden csoportban kb. húsz emberrel, a tanárok pedig a csoportokhoz vannak kirendelve, egyébként meg a teremben cirkálnak, és segítenek a diákoknak.
Hogy mi a diákok munkája? Rajzolniuk kell metszetek és elektronmikroszkópos képek alapján egy jegyzőkönyvbe. Na, persze nem csak úgy véletlenszerűen, hanem pontosan megkapják, hogy az adott órán hány képet kell csinálniuk, miről, és az ábrákon milyen struktúrák nevét kell feltüntetniük (lerajzol, megnyilaz, elnevez). Ehhez használhatják a metszeteket, a fotókat, a hivatalos jegyzetüket, a tankönyvüket, az előadás anyagát tavaszról, meg az óra eleji fejtágítóról, sőt amúgy mindent, ami az interneten fellelhető, mivel majdnem mindenkinek van iPad-je, vagy valami egyéb táblagépe. Aki úgy érzi, hogy végzett, az szépen odamegy a felügyelőtanárhoz, aki átnézi a munkát, meg azt, hogy az elnevezések neve, és helye stimmel-e, ad egy pecsétet a munkára (nem jegyet, csak annyit, hogy megfelelt) és a feladat letudva.

Apropó, tanárok. Azt már ugye korábban említettem, hogy ők főleg kutatók, és csak másodsorban oktatók. Miért is fontos ez? Hát azért, mert alig van több közük a leadott tananyaghoz, mint a diákoknak. Kb. kétórányi előnnyel rendelkeznek, kivéve a PhD hallgatókat, akik orvosok, és egyszer már levizsgáztak az adott tárgyból, meg pár rutinosabb játékost, akik már sok éve ezt csinálják. Minden nap van egy eligazítás, ahol pontosan megbeszélik, mi a menü az adott napra. Mindenki kap egy kinyomtatott példányt az előadásról, meg a legszükségesebb fotókat feltöltik az iPad-re, ami mindenkinek kötelező jelleggel van, ezután pedig minden oktatónak be kell ülnie az előadásra, ahol ők is ugyanúgy jegyzetelnek, mint bárki más. Ezután, ha a diáknak kérdése van, a tanár pontosan annyi információval tud szolgálni, ami az előadáson elhangzott, és a kész feladatokat sem magától, fejből nézi át, és kérdezget, hanem pontosan a jegyzetei, meg az előadás alapján. Tehát, itt nem fordulhat elő, hogy a diáktól olyat kérdezzenek, ami nem hangzott el legalább egyszer valahol a nap folyamán, azonban az oktatók semmiféle többletinfóval, vagy extra háttértudással nem rendelkeznek (kivéve, ha épp a kutatási témájukkal összefügg az adott anyag). Pontosan annyit tudnak, amennyi a diákoknak is szükséges, és azt is jegyzeteikből nézik ki, meg egymást kérdezgetik, hogy akkor ez, vagy az pontosan hogy is van.
Ahogy láttam, a diákoknak komoly gondjaik vannak azzal, hogy az órai feladatot (rajzolunk, elnevezzük, hogy mit látunk a képen) sikerrel elvégezzék, összefüggéseket, vagy esetleg funkciókat az órán nem kérdeznek tőlük. Van olyan rész, főleg az elektronmikroszkópos fotókon, ahol olyan dolgokat kell felismerniük, amit nekünk sem kellett megtanulni, mert annyira jelentéktelen, de a félév sikeres teljesítéséhez a legalapvetőbb funkciók, vagy összefüggések ismerete sem szükséges. Mondjuk, egy kicsit szakmai példával élve, tökéletesen le kell tudniuk rajzolni a harántcsíkolt izom kapcsán a szerkezeti egységeket, ugyan úgy tudniuk kell az egyes részek elnevezését, de, hogy hogyan is működik a dolog, azt már ebben a szemeszterben nem lényeges. Ebből aztán az következik, hogy olyan rajzok születnek, hogy az államat keresem a padlón a művészi színvonaltól (színes, árnyékolt, térhatású, tényleg, mintha egy fotó lenne), csak épp a készítőjének halványlila ibolyája sincs arról, hogy mit is lát, és miért van valami úgy, ahogy, vagy épp az adott dolognak mi a funkciója, célja, értelme, jelentősége stb.

A félévek közepén meg végén pedig van egy-egy nagy teszt, ahol az elméleti félévben nyilván azzal az anyaggal kapcsolatban vannak kérdések, az őszi félévben meg szövettani képek vannak, és azok kell struktúrákat felismerni. A sikeres vizsgához 65%-ot kell elérni, ha jól hallottam.
Számomra furcsa, de itt bukás nem nagyon van, a végső jegy sok dologból tevődik össze, a két fő teszt csak kis százalékát adja az egésznek. Vicces, hogy a legsúlyosabban a jelenlét számít, tehát, aki az összes előadáson ott van (vagy mondjuk, legalább félidőre mindig visszaér a büféből, dohányzásból, innen-onnan) tavasszal, meg ősszel minden eligazításon, és gyakorlaton részt vesz, meg valami minimális tudást magára szed, az már teljesítette is a kritériumokat. Aki nem, az a profnál szóbeli pótvizsgázhat, de általában az is átmegy, a 130 fős évfolyamból bőven 10 alatti ember szokott megbukni. Nálunk, otthon ez az arány tíz százalékos nagyságrendben van általában. Viszont, itt az egyik legfontosabb szabály, hogy nyilvánosan senkit nem illik megalázni, márpedig a bukás, mint olyan eléggé nyilvános, és megalázó is egyben, tehát, ezt igyekeznek elkerülni. Mondhatni, azokat leszámítva, akik szándékosan akarnak megbukni (mert persze ilyen is van), mindenki át fog menni a vizsgán, tudástól lényegében függetlenül. A profnál teendő szóbeli pótvizsgától a diákok úgy félnek, mint a tűztől. Számukra ez jelenti a legnagyobb motivációt a tanulásra, senki nem akar szóbelizni, ami ráadásul szombaton van, ami még tovább fokozza a dolog komolyságát.
Aki megbukik, az viszont nagyon megszívta, mert az egész félévet kell neki újrajárnia, nincs kreditrendszer, mint otthon.

Hogy melyik rendszer a jobb, a miénk, vagy ez, ami itt van, nem hiszem, hogy el lehetne dönteni. Nagyon különböznek egymástól, de úgy tűnik, hogy mindegyik működőképes. Viszonylag kevés sorozatgyilkost képeznek itt is, nem nagyon panaszkodnak az orvosaikra, tehát, összességében ez a fajta tanítás is sikeres. Ami nekem egy kicsit ijesztő, hogy mennyire hiányzik itt a gondolkodásra nevelés. Minden a diákok szájába van rágva, semmi nem készteti őket önálló agymunkára, problémamegoldásra, nem szükséges látniuk az összefüggéseket, vagy érteni mi, miért van úgy, ahogy. Lehet, hogy ez csak a szövettan kapcsán van így, nem tudom, de nem tartom előnyösnek. Lehet persze így is csinálni, az orvoslás is zömében sablonos, és nem feltétlen szükséges hozzá logika, meg kreativitás, de azért vannak olyan területek, és helyzetek, ahol nem árt, ha az ember tudja, ki kivel van. Ha az egész képzési rendszerük ilyen, akkor az viszont sok mindent megmagyaráz, nem csak a medikusokkal, hanem úgy általában a helyiek gondolkodásával kapcsolatban is. Minden esetre, az biztos, hogy ha otthoni szempontok szerint, az otthoni vizsgáztatóknál kéne ezeknek a diákoknak vizsgázniuk, a bukási arány közel lenne a 100%-hoz. De, azt hiszem, hogy a tanárok zöme is megbukna, pár dörzsöltebb vizsgáztató rosszabb napokon még az egész tanári kart is kollektíven kivágná. Nem irigylem azokat a japán diákokat, akik nálunk tanulnak az orvosin. Általában nagyon szenvednek, és borzasztó nehezen verekszik át magukat egyes tantárgyakon. Nem azért mert lusták, vagy buták, inkább csak máshoz vannak szokva, és az általunk követelt gondolkodásmód számukra teljesen idegen.

Szóval, most mindenki tanul, egyeztet, meg oktat ezerrel, emiatt a kutatások a következő hat hétben teljesen szünetelni fognak. Ez így, persze nem teljesen igaz, hiszen, az asszisztensek továbbra is melóznak, meg azért a fanatikusabbja kora reggel, vagy fél hat-hat után nekiáll dolgozni valamit, de az intenzitás nagyot zuhant. Nálam ez a veszély nem áll fenn, mivel nem kell oktatnom, engem ez a dolog csak annyiban érint, hogy Tomnak még kevesebb ideje van rám. Ez egyrészt jó, mert szabadon vagyok engedve, másszről viszont nem annyira optimális, mert még kevesebbet tudok beszélni vele a projektet érintő kérdésekről, amikből az utóbbi időben van elég. De, majdcsak lesz valami, és az idő is legalább megy.

Szerencsére ez a hét is kicsit rövidebb volt, mint a megszokott, csütörtök szüneteltünk egyet. Ennek kivételesen tudom az okát, az egyetem lett 15 éves, és ez alkalomból kaptunk egy szabadnapot. Ennek örültem, mert ez azt jelentette, hogy rajtunk kívül mindenki dolgozott, így azt reméltem, hogy valamelyest kisebb lesz a népsűrűség ott, ahol nincsenek se gyárak, se irodák. Mivel, az idő kellemes volt, sütött a nap, úgy gondoltam túrázok egyet.


Takaso-san, őszi kép.

Takao volt a kiszemelt célpont, múltkor nem sikerült minden csúcsot megmásznom a környéken, úgy voltam vele, hogy ezt most ideje pótolni. Meg, amúgy is, elkezdődött a lombhullatás, az erdők ilyenkor különösen szépek errefelé. Hát, a dolog majdnem már a kezdetnél elbukott, ugyanis elaludtam. A telefont ugyan beállítottam hét órára, csak azt nem mondtam meg neki, melyik napon kérem az ébresztést. Úgyhogy, valamivel nyolc után néztem fel először, majd negyed óra folyamatos káromkodás mellett menetkész állapotba hoztam magam, és már téptem is a vonatra. Azért akartam korán indulni, mert egyrészt már ötkor sötét van, másszt meg el akartam kerülni a reggeli csúcsot. Így viszont pont sikeresen beleszaladtam, úgyhogy majd egy órán keresztül nyomorogtam különböző vonatokon, mire sikerült felkeverednem a városból kifelé menő szerelvényre, ahol már viszonylag elfogadható volt a tömeg. Ennek nagyon tudtam örülni, mert ebből arra következtettem, hogy a hegyen sem lesznek annyian, mint múltkor. Nos, várakozásom bejött, nem annyian voltak, mint anno a tavasszal vasárnap, annál sokkal többen. Nem tudom, hogy sikerült ennyi embernek szabadnapot szereznie, és pont ezt a hegyet célba vennie, de már-már Fuji feelingje volt a dolognak. Azaz, szépen sorban állva, lépésben lehetett csak feljutni a csúcsra, amit persze nem lehetett kihagyni, mert az út csak azon vezetett keresztül. Úgyhogy, mire felértem rendesen tudtam volna népirtani, szerencse, hogy semmiféle erre alkalmas eszköz nem volt a közelemben.


A civilizáció.


És a vadon.


A lényeg, hogy nem voltak sokan.

Szokás szerint aztán az első csúcs után a tömeg elfogyott, hiába, a többi hegyre már nem visz fel se kisvasút, se libegő, úgyhogy végül egész élhető volt a dolog. Sajnos az, hogy egy órával később érkeztem, mint a tervezett, meg a szolid dugó az első öt kilométeren nem könnyítette meg a dolgomat, úgyhogy kissé sietősre sikeredett a kirándulás. Úgy voltam vele, hogy most akkor is eljutok világosban a környék legmagasabb pontjára, ha a fene fenét eszik is, onnantól meg majd lesz valami. Szerencsére, nem volt gond, egy órával napnyugta előtt már 858 méteren voltam, és a hegytető is eléggé kihalt volt.


Jinba-san fehér lova. A csúcs.


Vihar készül.

https://lh3.googleusercontent.com/-vzZNp1XN3qY/UMHyXnYOFWI/AAAAAAAALHs/7zw2Q7gAwkY/s597/P1060897.JPG
Kedvenc hegyem.

Kifotóztam magam, remek rálátás nyílt Tokióra, a környező hegyekre, meg a Fujira is, és még világossal elindultam lefelé. A túrázók zöme a buszmegálló felé vette az irányt, én megint úgy gondoltam kemény leszek, egyrészt gyalog mentem a vasútállomásig, másszt az út egy részét olyan ösvényen tettem meg, amit nem jelölt a GPS-em, de irányra, és ránézésre jónak tűnt. Végül sikeresen lekeveredtem a hegyről még jó 10 perccel azelőtt, hogy a nap eltűnt a hegyek mögött. Ezt egyébként csak azért tartottam fontosnak, mert nem ismerem a helyi viszonyokat vadászok, és vadállatok szempontjából. Utóbbiakból akad, medvével továbbra sem szeretnék összefutni, Tom szerint évente 10-15 alkalommal számol be a TV ilyesmi találkozásról, ami általában egyoldalú mérkőzés, és megjósolható az eredménye. Vadászokkal pedig még nem találkoztam, gyanítom, hogy itt nincsenek, vagy legalábbis nem annyian, mint otthon. Mondjuk, az otthoniak színvonalát, és intelligenciáját annyira nem nehéz klasszisokkal felülmúlni, úgyhogy van egy olyan sejtésem, hogy az itteniek, ha vannak egyáltalán, jóval kulturáltabbak. Mondjuk, nem félrészegen ül a lesre, ami mellesleg nem a turistaút mellett, a falu határában helyezkedik el, csak hogy kényelmes legyen. Őszintén, eddig terepen csak egy primitívebb, és arrogánsabb létformával találkoztam, ez pedig a szlovák vadász. Jó, ott lehet, hogy sokat számított, hogy magyarul szóltunk hozzá, amit nem fogadott kitörő lelkesedéssel. A túra végére aztán még egy százas sprintet kénytelen voltam levágni, na nem a sötét, vagy a fent említett zavaró tényezők miatt. Át kellett mennem egy alagúton ahhoz, hogy elérjem a vasútállomást. A térképet nézegetve úgy voltam vele, hogy egyrészt egy kis országúthoz tartozik, másszt eléggé lakott terület, csak van valami járda, vagy ilyesmi az út mellett, korábban legalábbis ez volt a jellemző. Hát, ez az okoskodás most nem jött be, nemhogy járdát nem találtam, hanem még az út is egy nyomvonalasra szűkült jó 100 méter hosszan.


Alagút.

s lehetőség nem nagyon volt, nem akartam közel 3 kilométert kerülni szintén útszélén gyalogolva, sötétben, úgyhogy szépen megvártam, amíg nem jön semmi, reménykedtem benne, hogy úgy húsz másodpercig ez így is marad, aztán hajrá. Ezután már nem volt gond, az állomást sikerrel elértem, és integethettem az épp távozó vonatomnak. Úgy voltam vele, hogy kit izgat, itt úgyis tíz percenként jönnek egymás után a legrosszabb esetben. Persze, most fél órát malmoztam, mert az állomáson csak az abszolút személyvonatok állnak meg, amik pedig ritkák, és lassúak. Végül azért sikerrel visszaértem Tokióba, újra végignyomorogtam a helyi járatokat, szereztem vacsorát, és fél nyolc körül érkeztem a lakásba. Azért az elvesztegetett másfél óra nem jött volna rosszul, akkor esetleg lett volna időm ládázni is, vagy még egy kicsit gyalogolni, de így sem volt rossz nap.

Ezután a hét már gyorsan elment, szombaton szakadt az eső, vasárnap meg csak a városban mászkáltam egyet, komolyabb túra majd talán jövő hétvégén esélyes, ami megint egy nappal hosszabb lesz, mint a szokásos, most péntek lesz szünet.

Rengeteg kép a szokott helyen.

Hozzászólni itt lehet!

  • Nem lehet hozzászólni
Copyright © 2000-2022 PROHARDVER Informatikai Kft.