2024. február 26., hétfő

Gyorskeresés

Tokió blog - Március 4-10.

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

03.04 – 10. Hétfő – Vasárnap

Ez a hét valami fantasztikusan zsúfoltra sikeredett, nem maradt túl sok idő alvásra. Egyrészt, jövő héten meg kell tartanom az évzáró előadásomat, amihez szükséges a nemrég véget ért kíséretek kiértékelése, meg minden eddigi munka általános összefoglalása, azt is át kell gondolni, mit is akarok mondani, meg kell szerkeszteni az előadást, stb. Így utoljára valami ütőset szeretnék összehozni. Persze, tudom, hogyha kiállnék és nyökögnék valamit pár semmitmondó dia kíséretében, ugyan olyan reakciót kapnék, mintha életem előadását tartanám, de azért akkor is. Ha használható eredmények nem is lesznek, azért lássák, hogy profi módjára is képes vagyok hozzáállni a dolgokhoz, ha épp szükséges, és van értelme. Úgyhogy jövő szerdáig ez a projekt fogja kitölteni időm legnagyobb részét, de hajt a tudat, hogy ez lesz az utolsó menet.

Emellett persze egyéb programok is voltak még a hétre. Rögtön kezdésnek kedden este hivatalos voltam egy búcsúpartira, sajnos ezúttal a rosszabbik fajtából. Ez volt ugyanis a hivatalos búcsúztatója a tavalyi év során érkezett diákoknak, ezért csak úgy, mint áprilisban, aki egy kicsit is fontosnak érezte magát ezzel kapcsolatban, az ott volt. Hogy hol? Egy új helyszínen, ahol eddig még nem jártam, a kórház főépületének 17. emeletén levő éttermében. Elegáns hely fantasztikus kilátással, bár kint már sötét volt, bent meg égtek a lámpák, úgyhogy erősen az ablakra kellett tapadnom, hogy körbe tudjak nézni. Nappal kéne ide feljönni, akkor lenne az igazi. Este 18.25-re volt kiírva a kezdet, addigra kellett „semiformal” stílusban kiöltözve megjelenni. Hogy ez mit takar, számomra rejtély, végül arra jutottam, hogy ha csak félhivatalos, akkor a nyakkendő, meg öltöny nem kötelező, jó lesz a farmer zakóval kombináció. Végül is, nem sokat tévedtem, a buli szervezői, meg a fejesek természetesen ki voltak nyalva, de a diákok többsége lazára vette a figurát. A program egyébként a welcome party-hoz nagyon hasonló forgatókönyv szerint zajlott. Volt egy nyitóbeszéd, majd az oklevélátadás. Ez engem váratlanul ért, senki nem mondta, hogy oklevél is jár az egy évért, de úgy voltam vele, hogy nem baj, legalább lesz valami hivatalos dokumentum is, amivel igazolni tudom, hogy nem csak hallucináltam (bár, kétlem, hogy ilyen erős drog létezne). Végül aztán minden diákot szólítottak, csak engem nem, úgyhogy ebből nyilvánvalóvá vált, hogy nekem mégsem jár írásos bizonyíték. Gyanítom azért, mert engem nem az egyetem hívott meg, hanem az anatómia intézet vezetője. Erről ennyit.
Azután következett egy kis szabadprogram, kajálással egybekötve. Ezt a részt általában szoktam élvezni, de most nem hagytak a kajára koncentrálni. Az egyik orvos kezdett velem nagyon lelkesen beszélgetni Magyarországról, meg az egyetemről, a képzési rendszerünkről, mint kiderült, nem véletlenül. Laza 10 perc után kinyögte, hogy őt igazából azért érdekli mindez, mert van egy fia, akit szeretne Európába küldeni orvosira, és érdekelné a véleményem. Már régóta gondolkodok azon, hogy egy japán diák mi a fenének akar pont a magyar orvosképzésben részt venni. Egyrészt, az ő előképzettségükkel a mi oktatási rendszerünk maga a pokol. Japánban az önálló gondolkodásra, és problémamegoldásra nevelés annyira nem divat, anélkül meg elvégezni mondjuk a pécsi orvosit, hát, nem lehet egyszerű. Másrészt, az itteni angol oktatás is hagy némi kívánnivalót maga után. Általában az irányított kommunikáció működik, tehát amíg olyan sablon szerint zajlik a beszélgetés, amit az illető megtanult nincs gond, de amint kötetlenbe fordul a párbeszéd, látványosan megáll a tudomány. Az ok egyszerű, ők teljesen másképp tanulnak angolul, mint mi. Nálunk ugye először van némi nyelvtani alapképzés, aztán a szókincs beseggelése, majd az egészet megfelelően kombinálva, jó esetben az ember képes lesz társalogni, képességeinek megfelelő szinten. Japánban ezzel szemben szituációkat gyakorolnak. Azaz megtanulják, hogy egy kérdés mit jelent, és arra mit kell válaszolni, és teljes mondatokat ismételnek az iskolában újra és újra, amíg a gyerekek meg nem tanulják őket. Tehát, elképzelhető, hogy egy direkt kérdésre fantasztikus csodálatos körmondatban képesek felelni, de amint a kérdés nem a megszokott, a beszélgetés megszakad, mert nem értik, és nem tudnak rá felelni. Továbbá az írást, és az olvasást sokkal jobban erőltetik, mint a beszédet. Van olyan munkatársam, aki röhögve olvassa az angol cikkeket, sőt, még írni is tudna, ha nagyon összeszedné magát, de egyszer sem tudtam vele érdemben kommunikálni, mert beszélni azt egyáltalán nem tud. El lehet képzelni, hogy ilyen angoltudás mennyit ér egy orvosin, főleg nálunk, ahol rengeteg a szóbeli vizsga. Ha ez még nem lenne elég nehézség, Japánban az orvosképzés nyelve nem a latin, hanem a japán, és a Magyarországon megszerzett orvosi diplomát nem fogadják el. Tehát, ha valaki el is végzi az egyetemet, nem fog tudni utána hazamenni, és elhelyezkedni, mert nem lesz elismert diplomája. Ezek után szerintem, aki önként hozzánk akar jönni orvosira, az hülye. Mint kiderült, itt sem a gyerek szíve vágya a dolog. Jó húszpercnyi értetlenkedés, és mellébeszélés után sikerült kihúznom kedves apukából a valódi okot: a gyermek hátrányos helyzetű. Nem agyilag, hanem testileg, ugyanis csak bottal képes járni (valószínűleg csípőficamos, mint elég sokan errefelé). Emiatt itteni orvosi egyetemre nem veszik fel, így a kedves orvos szülők úgy gondolták, hogy majd Európa jó hely lesz neki. Ha rosszindulatú akarnék lenni, még azt is hozzátenném, hogy esetleg nem is lenne nagy baj, ha ott is maradna, de ilyet még csak véletlenül sem feltételeznék senkiről. Egyébként a kissrác 13 éves, úgyhogy gyanítom, nem ő álmodik minden percben orvosi karrierről, az egyetemtől pedig még nagyon messze van. Mit lehet erre mondani? Kedvem lett volna kicsit leépíteni kedves beszélgetőtársamat, de erre sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas, úgyhogy finoman próbáltam sugallni, hogy talán várjanak még pár évet, és kérdezzék meg a gyereket, hogy mit szeretne. Addig is keressenek egy lehetőleg külföldi angoltanárt, és ha a srác minden áron ragaszkodik az orvosihoz, ezeket az apró nehézségeket feltétlen említsék meg neki, mielőtt felvételizne.
Mire sikerült befejeznem a társalgást, pont vége lett a kajálásnak, de szerencsére a szesz továbbra is elérhető közelségben maradt. Mivel ismét szükséges volt egy nyilvános bemutatkozás, gyors egymásutánban lehúztam három pohár bort, és mire sorra kerültem kellemesen ellazultam. Elnyomtam a már betanult beszédemet, megköszöntem mindenkinek mindent, és mivel én voltam az utolsó, ezzel kb. vége is volt a bulinak. Még a fejesek elszavalták a maguk monológját, újra megbizonyosodtam róla, hogy az egyetem igazgatója biztos, hogy nem észbeli képességei révén került ebbe a pozícióba, és már lehetett is lepattanni. Remélem, ennél csak kellemesebb búcsú partik lesznek ezután.
Sajnos, képek még nincsenek, a fotókat az International Exchange Center nem volt hajlandó kiadni. Közölték, hogy majd megkapjuk CD-n, várjuk ki. Megpróbáltam elkérni, de nem jártam sikerrel, mert ezt ők csak CD-n fogják odaadni, majd valamikor, hogy miért, azt nem mondták. Így a vége felé közeledve egyébként úgy veszem észre erősen csökken a mosolyfaktor, meg a korábbi lelkesedés.

Este aztán igyekeztem minél többet aludni, ugyanis másnap hajnali négykor már szólt az ébresztő. Masashi folytatta küldetését, hogy minél több helyi kajával megismertessen, ezúttal reggelizni mentünk Tsukijiba. Hogy ez mi? Tokió halpiaca, ami a legnagyobb forgalmú ilyen jellegű létesítmény a világon. Persze, ez is a város túloldalán van, úgyhogy háromnegyed hat környékén sikerült megérkeznünk. Sajnos, addigra a kereskedés érdemi része már lezajlott, így csak a csomagokat, meg a pakolást sikerült megnéznünk, a piacot magát nem.


Üdv a halpiacon!


A piac belterülete.

A rendszer egyébként úgy működik, hogy az étterem tulajdonosok, és a viszonteladók, mint vásárlók már hajnali kettő tájban megérkeznek, hogy mire az éttermek, és az üzletek kinyitnak, már mindenhol friss árut találjanak a vásárlók. Így, kettőtől négyig van a kereskedés, és az alkudozás időszaka, onnantól pedig a csomagolásé, és a szállításé a főszerep, hét óra tájra pedig az egésznek vége is. Mi hiába is próbáltunk volna korábban érkezni, mivel az első vonatjáratok hajnali öt körül indulnak, nincs esély rá, hogy háromra odaérjünk, hacsak nem éjszakázunk a környéken. Március elején ehhez azért még egy kicsit hideg van, ötezer jen körüli összeget meg ezért nem fogok taxira költeni. A piac egyébként amolyan kis város a városban, minden megtalálható a környéken, ami csak kell.


Még az áruknak sincs hely, nemhogy a vevőknek.

A turisták körében is nagyon népszerű hely, sok külföldit láttam, főleg hétóra után, akik a környéken levő rengeteg szuvenír boltban nézelődtek. Vannak persze komolyabb boltok is, például igazán szép, és minőségi késeket árusító helyek a szusi séfeknek, és lelkes amatőröknek, vagy éttermeknek, vendéglőknek felszerelést kínáló üzletek. Talán vendéglőből van a legtöbb a környéken, egyrészt a turisták, másrészt a munkások miatt, akik a sikeres éjszaka után betérnek reggelizni, na meg persze egy-egy italra. Mi is leginkább ilyen célból érkeztünk, itt ugyanis az itt kapható sashimi alapanyaga pár órája még vígan úszkált valahol a tengerben, úgyhogy ennél frissebb szusit nem nagyon lehet találni. Masashi előző este persze gondosan megkereste a neten a leginkább ajánlott vendéglőt, így rögtön ezt vettük célba. Ha azt mondom, hogy kicsi vendéglő, most azt hiszem, nem adja eléggé vissza az érzést, mindenki tegye még elé gondolatban a számára legszemléletesebb jelzőt. A hely állt egy pultból, ami két térfélre osztotta a területet, az egyik oldalon voltak a séfek, a másikon pedig mi, az a 8-10 vendég, aki képes volt benyomorítani magát, és leülni egy székre.


A séfek, a friss alapanyagok...


...és a végeredmény.


Elégedett, bár kissé kialvatlan fejek a reggeli után.

A választék sem volt túl bőséges, viszont, hogy ez volt a legfinomabb szusi, amit valaha is ettem, vagy enni fogok, az biztos. Egyszerűen tökéletes, nem nagyon lehet elmondani, ki kellene próbálni. Fokozza a hatást, hogy a séf lényegében egy üvegpult túloldalán gyártja a szusit, és a pult fölött átnyúlva teszi is a kedves vendég elé. Voltak persze egzotikusabb darabok is, mondjuk a rizsre pakolt sárgás izét én először halmájnak néztem, de ízre valahogy nem stimmelt a dolog. Aztán Masashi felvilágosított, hogy ez van a belsejében annak a fekete izének, ami a tengerfenéken él, és nagy tüskéi vannak. Aha, szóval ez volt a tengeri sün… hmm. Nem miattam fog kihalni ez a faj. A nyers garnélafej, és tízkarú tengeri izé (tintahal) húsa sem lesz túl nagy kedvenc, de a tonhal különböző részei annál inkább. A reggelihez járt még egy tál miso leves, meg egy pohár zöldtea. Egész laktató reggeli volt, a 3500 jen azért kicsit fájt, de Masashi mondta, hogyha ezt a menüt, ugyanilyen minőségű alapanyagokból egy étteremben kértük volna, mondjuk Ginzában, ami pár sarokra van csak innen, akkor úgy 10000 jen körül fizettünk volna fejenként. Így már nem is olyan vészes a dolog. Reggeli után Masashi barátnője, Kumi lelépett dolgozni, mi meg mentünk még pár kört a piacon, majd elindultunk Hatanodai felé. Végül fél kilenckor blokkoltam, legalább kicsit javult az arányom.
A nap ezzel még nem ért véget, bár nagy része meglehetős unalomban telt, este azonban egy kis alkoholizálással fejeződött be. Hiro egész nap rohangált, mint pók a falon, így este hét körül benyúlt a hűtőbe, és kinyitott egy jól megérdemelt sört. Én már éppen azon voltam, hogy távozok, de ezt a mozdulatot látva azonnal bevettem magam a társalgóba. Ismerem már Hirot, pár korty sörtől is képes vicces dolgokat művelni, meg ilyenkor jókat lehet vele beszélgetni. Ha már egyszer szesz, gyorsan előkotortam én is a hűtőből a még április elején megkezdett, jobb sorsra érdemes Unicumot, amit Hiro új tanítványával feltétlenül meg kellett kóstoltatni. A csaj lazán elkortyolgatott belőle egy fél decit, majd közölte, hogy finom, és kér még. Hmm. Ez valami új, ilyen japánnal eddig még nem találkoztam. A többség általában megkóstolja, közli, hogy ez rohadt keserű, és baromi erős, gyorsan lehúzza a maradékot, majd iszik rá valamit. Mint kiderült, a csaj csak félig japán, félig amerikai, és egy kicsit kínai, úgyhogy lehet, hogy kissé asztal alá tudja inni az itteni lakosság úgy 90%-át. A spontán szerveződött buliba bekapcsolódott még Masashi, meg egy másik post doc. srác is, és Hiroval az élen nekiláttak módszeresen minden alkoholt kitakarítani a hűtőből. Elfogyott a maradék sör, a friss, és a másfél éve bontott szaké is, majd miután már nem maradt semmi szesz, Hiro előkotort valahonnan egy gyanúsan magyar libamáj konzervet. Mivel, én nem emlékszem, hogy ilyet hoztam volna, Joe meg ugye 2010-2011-ben járt erre, volt egy olyan érzésem, hogy ez már annyira nem friss darab. Hát igen, lejárati idő: 2011.09. Mondtam, hogy ezt lehet nem kéne annyira erőltetni, de ezen a ponton már a józanész rég elvesztette a csatát az alkohollal szemben, úgyhogy Hiro közölte, hogy nem érdekli, ő éhes, és ezt most megesszük. Kinyitottuk a konzervet, egészen kellemes illata volt még a tartalmának, csak a közepe volt egy kissé keményre száradva, de nem vészesen. Kitették egy tálra, és elkezdték enni magában. Majd rájöttek, hogy nem rossz, de sótlan, úgyhogy szereztek hozzá szójaszószt. Én itt már csak furán pislogtam, ez azért viszonylag ritka módja a libamájevésnek, aztán beugrott, hogy van a hátizsákomban egy csomag kenyér. Gyorsan elszaladtam érte, azzal mégiscsak finomabb. Erről a többieket is sikerült meggyőzni, és gyorsan eltüntettük. A többiek szójaszósszal, én csak kenyérrel. Volt valami fura mellékíze ugyan a májnak, de szerencsére, nem keserű, és annyira nem is volt vészes. A buli után otthon azért egy kis whiskyt utána küldtem csak a biztonság kedvéért. Mint később kiderült, Joe sem emlékszik rá, hogy konzervet hozott volna ajándékba a helyieknek, szóval fogalmam sincs, honnan került a hűtőbe, és mikor. A lényeg, hogy most véget ért, csak úgy, mint az Unicum. Gondolkodok rajta, hogy gonosz leszek, és búcsúajándékként veszek nekik egy új üveggel…

Hétvégére az eredeti tervem az volt, hogy blogot szerkesztek, szombaton megyek egy kört Tokióban, vasárnap meg elmegyek valamerre kirándulni, aztán az előbbi elmaradt, pont az utóbbiból kifolyólag. A kinézett vasárnapi célhoz ugyanis, csak busszal lehet eljutni, ami meg nekem kissé problémás, mert a neten általában nincs angol utas tájékoztató, meg menetrend. Ugyan péntek éjjel némi google fordító, meg kanjivadászat után sikerült kitalálnom, hogy elvileg mikor megy busz, honnan, és melyik állomásra kell megérkeznem, de nem voltam teljesen biztos a dologban. Mivel a koncepció kicsit gyenge lábakon állt, megszívni meg nem igazán akartam, szombaton megkértem Hirot, hogy láttamozza a dolgot. Nos, ezután kb. kétórányi tökörészés kezdődött, aminek a végén összeállt egy elég konkrét terv a vasárnappal kapcsolatban.


Szombat délután, Haneda közelében, leszállás közben.


Azért egy ilyennek van hangja, amikor elzúg az ember feje felett.

Ez annyira megtetszett Hironak, hogy úgy döntött a vasárnapi családi bevásárlás nem olyan életbevágóan fontos program, így csatlakozott hozzám. Ebből kifolyólag aztán az estém a turistaútvonalak memorizálásával, és alternatív lehetőségek keresésével telt (’mi van, ha’ szituációk, amikhez általában úgy állok, hogy ’majd megoldom valahogy’). Vele nem merek úgy elindulni, hogy majd lesz valami, amíg csak magamat szívatom meg, nincs gond, pontosan tudom, hogy mire vagyok képes, mi az, amire nem, és nem igazán érdekelnek az esetleges veszélyek. Viszont egy társ az már felelősség, ráadásul rutintalan versenyző, nem vihetem bele bizonytalan, vagy veszélyes helyzetekbe, csak mert poén. Hogy mi volt az úti cél? Mt. Kumotori. Ez egy tekintélyes, 2000 méteres csúcs, Tokyo tartomány legmagasabb pontja. Múltkor hallottam róla az egyik Exchange Centerben dolgozó távfutótól, és naná, azonnal eldöntöttem, hogy ezt a hegyet én bizony megmászom. Az út ismét Okutama állomásra vezetett, oda, ahova a múltkori kirándulásom végén sikerült lekecmeregnem. Tehát a célállomás jó kétórányi vonatútra volt Hatanodaitól, és onnan még 40 percnyi út busszal a kiindulópontig. Emiatt aztán hajnali ötkor volt ébresztő, hatkor már a vonaton ültem, Hiro pedig útközben csatlakozott hozzám az egyik állomáson. Kölcsönösen megállapítottuk, hogy a másik nagyon szarul néz ki, de mit is lehetne várni vasárnap hajnalban. Hiro állapotára még rátett egy lapáttal az allergiája, a Suginak épp most van a fő virágzási szezonja. Meg is kérdeztem tőle, hogy biztos jó ötlet-e épp most erdőbe menni, de azt mondta, ne aggódjak, ennél sokkal rosszabb már nem lehet, meg talán a hegyen majd tisztább lesz a levegő. Akár még igaza is lehet. Fél kilenckor indult a buszunk, sikerrel elértük, majd sikerült jó helyen is leszállnunk (hiába, a japán útitárs nem hátrány). Útközben kezdetben fura, ködhöz hasonló felhőkön haladtunk keresztül, annyi volt a különbség, hogy ezek sárgás színűek voltak.


A sugi (japánciprus), és a pollenfelhője. Nagyon találó a kanji: 杉

Aztán ahogy mentünk fölfelé, és élénkült meg a szél, láttuk, hogy honnan is jön ez a „köd”. Nos, mint kiderült, ez volt a sugi pollenje, azokon a részeken, ahol épp fújt a szél a hegyoldal úgy füstölt, mintha felgyújtották volna. A buszon utazó többi túrázónak már a látvány is elég volt, hogy allergiás rohamot kapjon, mindenki tüsszögött, köhögött, csodálom, hogy senki nem kapott anaphylaxiás sokkot… A táj egyébként már a völgyből is szimplán csodálatos volt, nagy kár, hogy nem nyáron jutottam el ide. Víztározó, tényleg kristály tiszta vízzel, körülötte a meredek hegyoldalak, fantasztikus. Azt hiszem, Besével is vissza fogunk térni ide, ez sokkal szebb, mint bármi, amit Tokióban látni lehetne.


Tekintélyt parancsoló hegyoldalak, és völgyek. Itt nem szeretnék eltévedni.

Fél tíz körül aztán elindultunk, kezdetét vette a mászás 500-ról 2000 méterre. Erre a 11 kilométerre három órát saccoltam, végül aztán 1930 méterig valamivel több, mint négy lett belőle. Hiron nagyon meglátszott, hogy a hakonei kirándulás, meg a Fuji megmászása óta bizony eltelt egy tél, és ő eközben alig végzett valami fizikai munkát, meg fel is szedett pár kilót, mondjuk, hogy miből, az számomra rejtély. Továbbra is tartom, hogy pár genetikai rendellenességet kivéve, a japán kajától nem lehet elhízni. Mivel arra emlékeztem, hogy Hiro nagyon erősen kezd, a túrát is direkt úgy terveztem, hogy az elején legyen a durvulás, és később már csak szolid emelkedő, utána pedig végig lejtő. Ez be is jött, az első két órában úgy lépte a szintet, mint egy profi, kínai WoW-bérenc, aztán utána, úgy 1500 métertől vészesen kezdett lassulni. 1700 méteren már biztos volt, hogy az eredeti tervet nem fogjuk tudni teljesíteni, bár Hiro látszatra keménynek tűnt, egyre gyakrabban állt meg, és a feje is egyre inkább vörösödött, az állandó vigyor pedig el-eltűnt pár meredekebb szakasz után.


Hiro mohát simogat.

Ja, meg elhagyta a fényképezőgépét, ami szintén nem segített. Egy Nikon D60 azért nem az a filléres játék, úgyhogy miután észrevette, hogy nem lóg a nyakában jó másfél kilométert sprinteltem vissza, de természetesen meglett. Igaz nem az eredeti helyén, az egyik túrázó összeszedte, és amikor látta, hogy hülye gyerek hátizsák nélkül rohan a hegyoldalban, mint állat, vigyorogva elkezdett integetni, mondván, hogy „Kamera??”. Ezzel szerencsére spóroltam két kilométernyi plusz utat. Jó arc emberek vannak errefelé. Aztán valamivel délután egy óra előtt, a csúcstól úgy egy órányi járásra beütött a baj.


Igen, ott jön a vihar...


A gerinc, ami vezet végig a Kumotori csúcsáig.


Fantasztikus kilátás.

Nem, szerencsére nem Hiro kapott szívrohamot, hanem az időjárás hülyült meg egy kissé. Direkt megnéztem több honlapon is, és erre a napra kellemes időt jósoltak, szinte már-már nyári, 20-25 fokos csúcshőmérséklettel, napsütéssel, délutántól megélénkülő széllel, esetleg egy-egy futó záporral. Persze azért volt nálunk meleg ruha, meg esőkabát, de nem aggasztott komolyabban, hogy teljesen vízálló nadrágom továbbra sincs, záporokra nem is szükséges. Úgy tűnik, hogy a helyi meteorológia elkövette második nagy tévedését ebben az egy évben (a lehető legjobbkor), és olyan vihart kapott el minket, mint az állat. Utólag persze teljesen várható volt a dolog, és én voltam a barom, hogy nem gondoltam rá, de mentségemre legyen mondva, még nem ismerem az itteni tavaszi időjárást. Éjszaka le nem hűlő levegő, nagyon durva allergiás tünetek mindenkin, szélcsend, majd lassan erősödő szél, ami egyszer meleg, másszor hideg, fokozatosan növekvő páratartalom, felhősödő ég, mind-mind front érkezésére utalnak. Utólag persze már könnyű okosnak lenni. Először csak az eső kezdett el csöpögni, de ekkor még úgy döntöttünk tovább megyünk, hiszen már látszott a csúcs, és amúgy is erre lehetett számítani. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy a gerinc egyik oldalán a távolban levő hegyek eltűntek, míg az ellenkező irányban jó 10 kilométer a látótávolság. Ekkor szóltam Hironak, hogy azonnal vegyük elő az esőkabátot, és készüljünk fel, mert valami jön. Először kiröhögött, de aztán látta, hogy veszettül elkezdek pakolni, így csatlakozott. Jól tette. 10 perc múlva megérkezett a front olyan széllökéssel, ami majdnem ledöntött minket a lábunkról, aztán jött a jég. Szerencsére, csak apró darabok estek, majd átváltott hóra. Itt még mentünk a csúcs felé, mert mi kemények vagyunk, és ez csak egy futó zápor, aztán húsz perc múlva közöltem Hiroval, hogy szerintem itt a vége a történetnek, forduljunk vissza, most. A havazás átcsapott havas esőbe, majd esőbe, a szél pedig orkán erejűvé fokozódott, és állandósult. Mivel ekkor már jóval 1900 méter felett jártunk, a fák elfogytak a gerinc szél felőli oldaláról, így teljesen védtelenek voltunk, telibe kaptuk az áldást. Ismét nagy elismerés a kabátomnak, és ismét rájöttem, hogy kellene egy vízálló nadrág, 11000 jen ide, vagy oda. A szél ugyanis gyakorlatilag átfújta a vizet a szöveten, így megint felülről ázott be a bakancsom, a kabátomtól lecsöpögő, majd a lábamon végigfolyó víz miatt.


Megérkezett a felhő.


A táj még mindig szép, az idő már kevésbé.

Közben Hiro kicsit megkeveredhetett, mert a semmi közepén megállt, és közölte, hogy ő most éhes, és leül enni. Először azt hittem rosszul hallok. Itt vagyunk egy kurva nagy viharban a hegytetőn, ez meg nyílt terepen akar piknikezni. Mondtam, hogy itt nem, legalább keressünk valami facsoportot, mint fedezék, aztán majd ott esetleg megállunk kicsit. Szerencsére kb. öt perc múlva szembejött egy alkalmasnak tűnő hely, a fák tövében már egy pár kuporgott, társultunk hozzájuk. Hiro evett, közben beszélgetett, én meg szánakozva néztem a sorstársakra, akik elég szarul festettek. Az Adidas sportcipő nem annyira ideális ilyen terepen, meg nem volt rajtuk se esőkabát, se pulóver, semmi. A csaj egy hosszú ujjú felsőben didergett, közben meg a széldzsekije a derekára volt kötve, a srác se volt sokkal jobb helyzetben csuklya nélkül. Mondták Hironak, hogy épp azon gondolkodnak, mi legyen, ők csak egy napra jöttek, mit tanácsolunk, visszaforduljanak-e ők is. Logikus kérdés, két tag hátizsákokkal, esőkabátban tép lefelé a hegyről, ők meg minden nélkül itt dekkolnak, vajon jó ötlet lenne-e követni őket… Aztán láttam, hogy Hiro felveszi azt tipikusan japán „Hát, nem is tudom, talán jó lenne, de lehet, hogy nem.” tartást, úgyhogy közbeszóltam. Még csak az hiányzott, hogy további bizonytalanságba kergesse ezeket a szerencsétleneket. Mivel nem tudtak angolul, megkértem Hirot, hogy kérdezzen meg tőlük két dolgot: Van-e esőkabátjuk, és ha igen, miért nem veszik fel, és van-e elemlámpájuk. Mondták, hogy nincs esőkabátjuk, mára szép időt mondtak, ja és persze zseblámpájuk se, mert ők csak egy napra jöttek, és még világosban terveztek leérni.
Tipikus… Feljön 2000 méterre, minden felszerelés nélkül, majd amikor szarban van, még időt veszteget arra is, hogy meggondolja, visszaforduljon-e. Mondtam Hironak, hogy ezt most lehetőleg szó szerint fordítsa: „Kurva gyorsan húzzanak le a hegyről, ez itt nem a Tokyo Disneyland. Ha így kint ragadnak éjszakára ebben a szélben, baj lesz.” Gyanítom nem szó szerint, de az üzenet átment, és hevesen elkezdtek bólogatni, majd készülődni. Mivel Hiro végzett az evéssel, mi elindultunk, hogy még lehetőleg világosban leérjünk. 18.38 volt a célidő, ekkor jött ugyanis a napi utolsó busz, és ekkor már három óra körül járt az idő. Szerencsére, jó két óra pokol után az eső elállt, a felhők elmentek, és kisütött a nap. A levegő is melegebb lett valamelyest, így az egyik szélcsendes hegyoldalban megálltunk kicsit száradni. Elpakoltuk az esőkabátokat, és megtaláltam a zsebemben a tartalék 10000 jenesemet kissé rongyossá ázva. Hiro megnyugtatott, hogy vízálló, ő is rendszeresen kimossa, és eddig még egy sem mállott szét.


Kiritkított sugi erdő.

Nagyon szívére vette az agyhiányos pár sorsát, kb. 15 percenként emlegette őket, hogy vajon mi lehet velük. A saját érdekükben, reméltem, hogy elindultak lefelé, és jönnek utánunk a lehető legrövidebb úton. Amúgy is lassabban lehetett haladni, ugyanis az eső után hatalmas lett a sár, mert a talaj felső 5-10 centije engedett még csak ki, a többi fagyos volt, illetve az eddigi koszos jégfoltok most vizesen életveszélyessé váltak. Ha itt lámpa nélkül rásötétedik valakire, az nem megy hajnalig sehova, az biztos. Átázva pedig, ha nem tud tüzet rakni (márpedig van egy olyan gyanúm, hogy ők nem tudnak), akkor nem happy end lesz a sztori vége, itt még erősen fagypont körül lehet éjjel. Végül aztán kellemes séta után háromnegyed hat környékén megérkeztünk a buszmegállóba. Itt volt WC, csap slaggal, hogy bakancsot le lehessen mosni, meg fedett váró padokkal. Kissé civilizált, nem úgy, mint otthon. Hiro a busz megérkezéséig szurkolt, de aztán lassan besötétedett és a pár végül nem érkezett meg. Nem tudom, mi lett velük, mi jöttünk a legrövidebb úton, meg nem előztek, és az utolsó buszon csak mi voltunk rajta, ők nem. Ha lejutottak a megállóig, túlélték, ha nem, akkor passz. Hiro szerint van egy pihenő a hegyen nem messze a csúcstól, ahol várakoztak, ha látták, hogy már nem érnek le, talán arrafelé vették az irányt.


Elhagyott hotel a falu szélén.

Egyébként, elnézve több embert, azért érdekes elképzeléseik vannak egyeseknek. A túrázók zöme, úgy 70%-a profi, legalábbis ezen a hegyen az volt. Ide a plázacica kategória már nem jut fel villogni az új rucijában. Az itteniek is méregdrága felszerelésben nyomják, de látszik, hogy van közük a témához, vagy legalább túravezetőt fogadnak, aki megmondja, mit kell hozni, és mit kell tenni, ha durvul a szitu. Úgy 20% lelkes amatőr, akik mint mi is, tudnak vigyázni magukra, még ha nem is Bear Grylls szintjén vagyunk, de a maradék 10% az iszonyatosan hülye kategória. Az a pár, akikkel összefutottunk jó példa erre, de nem ők voltak az egyetlenek. Volt egy srác, aki Hirotól próbálta megtudni már majdnem a csúcson, hogy hol lehet itt kaját venni. Mert feljött, két napig tervez maradni, de se kajája, se piája, azt hitte, hogy majd itt tud venni. Amikor Hiro elmondta, mit akart a csávó, az államat kerestem a földön. Már meg sem kérdeztem, hogy lehet valaki ennyire idióta. Még egy példa jut eszembe: hegygerinc, aktuális csúcs, viharos szél, eső, ami kell. Egyszer csak feltűnik előttünk egy csávó, aki a földön térdelve valamit nagyon dolgozik. Nézem, hogy ez meg mi a francot csinál, jobb időért imádkozik, vagy mi? Közelebb érve látjuk, hogy nem, köveket pakol egy ponyvára, amibe mindig belekap a szél, ő meg próbálja valahogy lent tartani. Mint kiderült, sátrat állított, persze, esőkabátja neki sem volt. Kérdezem Hirot, hogy ő is ugyan azt látja-e, mint én, illetve, mondja már meg nekem, mi késztet valakit arra, hogy azon az oldalon próbálkozzon a sátorral, ahonnan a szél fúj, meg különben is, miért a legnagyobb viharban? Csupán 15 métert kellene arrébb mennie, és átkerülne az árnyékos oldalra. Hiro mondta, hogy hát azért választotta ezt a helyet, mert ott a tábla, ami mutatja, hogy ez a sátorozásra kijelölt terület. Ja, értem, így már minden világos. Tehát, hiába ázott rommá, és marad fent a csúcson feltehetőleg éjszakára is, tüzet rakni nem fog, mert a hegy alján volt egy ezt tiltó plakát. Hiro helyeslőleg bólogatott, hogy feltehetőleg igazam van, és így lesz, hiszen tilos. Nem tudom, lehet, bennem van a hiba, de egy ilyen szituban pont nagy ívben tennék az ilyen jellegű szabályokra.


A Tokió felé vezető út.

A busz percre pontosan érkezett az állomáshoz, ahonnan 10 percen belül indult is a vonatunk. A tájékoztató rendszeren láttuk, hogy szinte mindegyik tőlünk északra eső vonalon késések vannak a szél miatt, ekkor jöttünk csak rá, hogy mi is ment keresztül fölöttünk/rajtunk, és hogy ez nagyon nem helyi jelenség volt. Hiro nagyon le volt strapálva, végül kb. 23 kilométert mentünk, kb. 1500 métert szinteztünk fel, majd le, megértem, hogy elfáradt. Megkérdeztem, hogy jövő héten újrajátsszuk-e, de nagyon nem lelkesedett az ötletért. Viszont vigyorogva közölte, hogy ma biztos fogyott legalább két kilót, és hogy ez milyen jó, úgyis le kellene adnia legalább öt kilót. Jó fej voltam, megnyugtattam, hogy ma maximum vizet vesztett, zsírt kevésbé, és vettem neki egy doboz sört, mondván, a folyadékveszteséget pótolni kell. A csúcs sajnos nem lett meg, az eredetileg tervezett útvonalat sem sikerült tartanunk. Az plusz hat kilométer lett volna nagyjából, de kellemes, lejtős terepen, hátszéllel, de Hiro már nagyon nem akart semmi extra kihívást, így letettünk róla. Felajánlotta ugyan, hogy menjek nyugodtan, és majd az állomáson találkozunk, de ilyet nem játszok, terepen nem szakadunk el egymástól, főleg, ha még mobil sincs. Majd legközelebb. Remélhetőleg Besével úgyis visszatérek még ide.

További sok kép ITT!

Hozzászólni itt lehet!

  • Nem lehet hozzászólni
Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.