05.05. Szombat.
Ezen a héten ki sem látszom a szabadnapokból. Ez, persze nem baj, így legalább van lehetőségem felfedezni Tokiót. Illetve, ma először kimerészkedtem a városból. Nem, nem volt Tokió vége tábla, viszont a kb. 45 km-re délebbre található Kamakura már hivatalosan nem tartozik a városhoz.

Indulás!

Ez Japán egyik legöregebb, történelmi része, lehet róla olvasni pár érdekességet a Wiki-n. Mivel már térképen meglestem korábban, hogy miket érdemes megnézni, konkrét tervvel rendelkeztem, legalábbis, nálam ez már annak számít. Lejutni Kamakura állomásig, le a tengerpartra, végigsétálni Enoshima szigetéhez, közben pedig fotózni, amennyit csak lehet, aztán majd lesz valami. Elvileg, a területen rengeteg templom, és kegyhely van, én ezekből összesen egyet próbáltam felkeresni. Majd egy másik alkalommal sort kerítek a többire is. Érdekes látvány lehet egy több mint 10 méteres Buddha szobor.
Szóval, az elképzelés megvolt, már pár nappal korábban, most azonban jött a kivitelezés rész. Tíz körül keltem, mostam, kajáltam, benéztem az egyetemre, hogy sejttenyészetem jól van-e (mintha háziállatom lenne, komolyan), majd tizenegy körül elindultam. Nem akartam szórakozni azzal, hogy elgyalogolok Shinagawába, inkább vonatoztam. Az állomáson ki kellett deríteni, hogy melyik járat lesz a megfelelő számomra. Mivel a vágányok száma 20 felett van, nem egyszerű eligazodni. Érdekes módon ilyen távolságra is még „helyi járatos” vonat közlekedik, nem kell Shinkansen, vagy ilyesmi. Tókaido-line kellett volna nekem elvileg, de észrevettem egy Kamakura feliratot az egyik kijelzőn (Yokusuka-line), így arra vettem az irányt. Tudom, néha könnyen befolyásolható vagyok. Nem jól választottam, mert kb. 45 perc alatt tette meg a vonat a cirka 45 km-t, és megállt minden létező állomáson. Viszont fél egy körül így is megérkeztem a célhoz. A nehezebb rész ezzel le volt tudva. Rengeteg ember volt a szerelvényen, meg mindenhol, ez tisztán előre jelezte, hogy mire számíthatok ma. Nem csak nekem volt szünnap, és mivel ragyogó napsütés, és 25 fok körüli hőmérséklet volt, minden épkézláb ember menekült a fővárosból. Csak az telt 10 percbe, hogy kijussak az állomásról, mert a két lépcső teljesen bedugult.

Kamakura, belváros

Szerencsére a városban már eloszlott a nép, így nem voltak kényelmetlenül sokan. A tengerparton már kifejezetten jó volt a létszám. Most először láttam olyan igazi partot, mint a filmeken, és nagyon jól éreztem magam. Térdig bementem a vízbe is, csak óvatosan, mert a strand még nem volt letakarítva, így sok volt a hínár, meg a kőtörmelék, amit az utóbbi hónapokban sodort ki a víz. Szemét nem volt jellemző, és a víz is tisztának tűnt.

A part. Még nem zsúfolt, ellenben hordalékos.

Igazi, hullámzó tenger... Bár, ez lehet, hogy csak nekem nagy szám.

Minek is nevezzelek?

A partot nem csak az emberek szeretik, sok héja (vagy barnakánya?) is portyázott a környéken. Munkatársaim héját mondtak, de már többször bebizonyították, hogy vannak hiányosságaik ilyen téren. Végül is, többségnek biológus a végzettsége, miért lennének tisztában ilyesmivel… Gyula barátom hívta fel a figyelmemet arra, hogy a képek az alapján az egyik munkatársa szerint ezek a madarak barnakányák. Igazából, lényegtelen, nagyok, agresszívek és túl sok éles, hegyes végük van, nem lett volna jó egy direkt találkozó, nem akartam közelebbről megismerkedni velük. Meglepő módon, ezek arra szakosodtak, hogy az ember kezéből kivegyék a kaját. Több tábla is figyelmeztetett, hogy mindenki legyen résen, és ne nagyon mászkáljon szendóval a kezében. És valóban. Jobban megnézve a madarak tényleg nem csak úgy repkedtek, hanem mintha vadásztak volna. Csapatban köröztek a parkoló és a part felett, és néha le-le csaptak valamire, vagy valakire. Engem elkerültek szerencsére, úgy látszik, tudják mi a különbség egy üveg ásványvíz, és egy hamburger között. Lőttem egy halom képet, igyekeztem mindent lekapni, majd tovább álltam. Repülő madarat rohadt nehéz fotózni. Főleg, kompakt géppel. Megküzdöttem, de azért lett pár használható kép. Mivel nem bíztam a Pana akkumulátorában, vittem a DSLR-t is, de csak a kis objektívval, 45 mm-rel nem sokra mentem volna itt.

A hullámtörők, és a kocsisor.

Pár kilométer után megkerültem egy sziklatömböt, és újabb álleejtő látvány tárult elém. Enoshima, tengerpart, és háttérben a párás levegő mögött kirajzolódott a Fuji. Még soha nem láttam ilyen közelről, nagyon impozáns látvány. Igaz, hogy „csak” 3700 méter magas, nem egy Mont Blanc, viszont az, ahogy egy szál magába emelkedik a sziget fölé, igazán lenyűgözővé teszi. Sajnos a párás idő miatt nem volt tisztán látható, és a nap folyamán szépen lassan el is tűnt a látótérből. Úgy látszik, reggel kell ide érkeznem legközelebb a jobb képek érdekében.

Ez már panoráma!

Itt szeretnék házat venni, mondjuk, ezt...

Újabb parti séta után megérkeztem Enoshima sziget bejáratához. Mivel, ekkor már 3 óra körül járt, ideje volt valami kaja után nézni. Volt egy tippem, hogy a szigeten nincs élelmiszer bolt, úgyhogy a város felé vettem az irányt. Itt is vannak lakóházak, csak esznek valamit errefelé is, és akkor hideg élelemnek is lennie kell.

A főutca. Nincs tele, ugyan.

Hands up in the train!

Sajnos ismét nem voltam egyedül ezzel az ötlettel, és a városka főutcáján valami elképesztő mennyiségű emberbe futottam. És a tömeg sáska üzemmódban működött. Hiába találtam boltot, az egyetlen, amit érdemes volt venni, az a kóla volt. Minden más kaja gyakorlatilag eltűnt a polcokról. Mintha valami atomkatasztrófára készültek volna. Pár zacskó valami maradt csak, de azt értem, hogy miért nem vette meg senki, nekem sem kellett, olyan furán nézett ki. Úgyhogy az első próbálkozás teljes kudarc volt, egy fél literes kólát azért vettem, legalább ad valami energiát a cukor, ami benne van. Gyorsan megnéztem a GPS-en, hogy hol van errefelé az állomás. Volt egy sejtésem, hogy a tömeg a vonat, és a sziget között koncentrálódik, tehát, ha kikerülök ebből a vonalból, lesz kaja. Nem tévedtem, az emberek itt is birkák, kb. 100 méterre az állomástól már majdnem üres utcák voltak, és egy kis üzlet is tele polccal várt rám.

Ellopták az alját!

Gyorsan bevásároltam, felmásztam egy dombra, ahonnan némi kilátást reméltem, és megebésletem. Sajnos panoráma az nem volt, mindent benőtt az erdő, de nem is baj, legalább kicsit hűvösebb volt, mint a parton. Következő küldetés, eljutni a szigetre. Hallottam, hogy szép, és érdemes megnézni. Azonban kettőnk között volt még az a brutális tömeg, amibe az előbb sikerrel belefutottam. Ezt most ki akartam hagyni, úgyhogy két utcával arrébb mentem vissza a partra.

Vajon, itt mennyibe fáj egy lakás?

Ég a pofám, hogy ilyet kell kérdeznem, de ez milyen autó? (Tudom, piros...)

Addig ismétminden kihalt volt, innentől viszont már csak egy út vezetett, így be kellett állnom a sorba, és végigvándorolni a bekötő utat. Durva, de most találtam meg annak a forgalmi dugónak a végét, ami Kamakura állomásnál kezdődött. Ez kb. 10 km-es sort jelentett. Hihetetlen. Lejönnek a tengerpartra, eltöltenek egy napot a kocsiban rohadva, majd hazamennek. Ki érti? Pár egyedi autóval még Kamakura tengerpartján találkoztam, amikor elindultam, majd este, amikor jöttem ki a szigetről. Tehát, amíg én végigsétáltam a partot, körbenéztem a szigeten, addig ők a sorban vesztegeltek. Ez alsó hangon is 4 órát jelent. Ezek hülyék.

Ez jó móka lehet.

Ez fizikailag fájt.

Szóval, Enoshima. Igazán szép hely, érdemes volt meglátogatni. A kikötőben, és környékén is sok érdekeset lehet látni, de az igazi meglepetés a hegyen várt. Igaz, oda feljutni beletelt vagy 45 percbe, ugyanis utolértem a népet, ismét. Úgy voltam vele, hogy nem érdekel, ha egyszer eljöttem idáig, felmegyek. Ahova ennyi ember akar menni, az rossz hely nem lehet. Nem is csalódtam. Szép, gondozott parkok, rengeteg régi templom, emlékhely volt fent.

Sárkányos shrine. Nem tudom, épp melyik vallás kegyhelye.

Szelíd, csak vizet köp.

Macska. Mindenhol. Mi lenne itt, ha beszabadulna egy kutya. Valami szép nagy.

Ez kimaradt.

És macskák. Brutális mennyiségben. Ez lehetne a macskák szigete. A kilátás fantasztikus, a környék pedig gyönyörű. A kilátóba nem mentem fel, egyrészt, nem volt rá idő, hogy ismét sorba álljak, másrészt, párás volt a levegő, nem lehetett messze látni sajnos. Ha valami negatívat kéne kiemelnem, akkor a túlzott beépítettséget mondanám. Mindenhol árusok, kocsmák, éttermek voltak, bárhol ahol szép kilátás nyílt a tengerre, pár kivételtől eltekintve. Be lehetett menni, ha vettél valamit. Ipari mennyiségű szuvenír, és kaja volt felhalmozva mindenhol. Érdekes módon, azonban nem voltak drágábbak az üzletek a megszokottnál. Ugyan annyi volt egy korsó sör, mint a Tokió külvárosaiban levő kocsmákban. Jó, persze, lényegében mindegy, bőven tűréshatár felett van mindkét hely, nem fogok 5-600 jent fizetni 4 deci sörért, de akkor is fura. Itthon mondjuk, Balaton part vs. Kismegyer… Van némi különbség az árakban.

A lakatolás nem csak Pécsen divat. Bár, lehet, hogy tőlünk lopták.

Sziklafal naplementében.

Gyönyörű látvány, Gyakrabban is el tudnám viselni.

Városkép.

Miután mindent alaposan körbejártam, 6 óra felé úgy ítéltem, ideje indulni. Nem terveztem vonatozni, mivel mindenki más, aki nem autóval jött ezt a lehetőséget választotta. A végeredmény sejthető, ez most valahogy nem hiányzott. Ráértem, Ófuna állomás csak 7,5 km-re volt, úgyhogy elindultam végig a vasút mellett.

Na, megvan a Fuji?

Holdkelte

Útközben még nézelődtem, vettem jégkrémet, meg egy sider-t egy-egy útba eső élelmiszer boltban, és háromnegyed nyolcra kényelmesen megérkeztem az állomáshoz. Innen már a Tókaido-line vonatával jöttem vissza Shinagawába, nem akartam ismét várost nézni, főleg sötétben. Ez kb. 3 helyen állt meg, és 20 perc alatt lenyomta a távot. Árban pedig ugyan annyi volt, 650 jen körül. Egész olcsó. A belvárosi járatok sokkal drágábbak. Nem mindegy, hogy 5-10 km 300 jen, vagy cirka 45 km 650. Mára ennyi, de ide még visszamegyek. Kimaradt pár dolog, illetve, fürdenem kell egyet a tengerben.

További képek ITT!

Hozzászólni itt lehet!