05.28. – 06.01. Hétfő – Péntek
Egy eseménytelen hétben reménykedtem még vasárnap, és azt kell mondjam, egy nap kivételével be is jött. A hétfő volt egy kicsit mozgalmasabb, és történt valami említésre méltó, ugyanis, ezen a napon volt az International Exchange Center által rendezett welcome party. Kissé most már elég ezekből a üdvözlésekből, így laza 8 héttel a megérkezésem után, remélem, ez lesz az utolsó. Különben is, lassacskán már a Farewell party-t kéne elkezdeni szervezni… Nos, az eddigi összejövetelek közül ez volt messze a legszarabb.

Itt ugyanis az International Office demonstrálta gyakorlatilag a vezetők felé, hogy milyen marha fontos munkát is végez, és ehhez természetesen mi, külföldi diákok voltunk a kellékek. Imádom az ilyen bulikat. Még szerencse, hogy volt valami baljós előérzetem, és eleve egy normálisabb inggel, és zakóval készültem. Hatalmas szerencsém volt, egyáltalán nem lógtam ki a sorból. A Converse csukát leszámítva persze, de az direkt volt, amolyan szolid lázadás a rendszer ellen.

Csoportkép

Szegény Tom, és az egyik kínai csávó csúnyán elszámolták magukat. Tom hagyján, kék farmer, kockás ing még vállalható, de a másik szabadidő nadrágban, és egy szimpla pólóban jelent meg. Ciki… Ja, hogy hogyan került oda Tom? Úgy, hogy a diákok mentorai is hivatalosak voltak a bulira.
Érdekes arcokhoz volt szerencsém, remélem, többet nem hoz velük össze a sors. Az egyetem fő, fő, fő atyaúristene egy alacsony kövér faszi, akiről már első pillanatban lerítt, hogy ő biza csak a kaja miatt van itt, tartott egy beszédet, elvileg angolul, gyakorlatilag az előre leírt szövegét sem tudta felolvasni. Azért, egy ekkora egyetem igazgatója akár tudhatna is valami idegen nyelvet. Aztán a mentoraink egyesével tartottak egy rövid beszédet, és bemutatták a diákjaikat.

Legyen már vége...

Engem persze nem Tom, hanem az anat intézet vezetője mutatott be, ismét amolyan helyi különlegesség lettem. A nevemre persze nem emlékezett, nem volt ciki kicsit sem, amikor a mondat közepén megkérdezte, hogy is hívnak… Végül is csak 2010-ben találkoztunk először, igaz, akkor még egyikünk se tudta, hogy végül itt fogok kikötni. Az otthoni Anatómiai Intézet rendezett egy endokrinológai konferenciát, ott voltam nem hivatalos fotós, meg, úgy általában mindenes. Aztán persze tavaly novemberben, amikor egy hetet itt töltöttem pofavizit miatt. Mindegy, neki lehet.

Most valami okosat kéne mondani... lehetőleg, helyesen.

Utána nekem kellett beszélnem. Ezt a részt utálom a legjobban. Kiállni a többiek elé egy mikrofonnal, és bemutatkozni. Magyarul menne, nem szokatlan a szereplés nagy nyilvánosság előtt, de angolul annyira nem, főleg, hogy képtelen vagyok viccesre venni a figurát idegen nyelven, így csak még idegesebb leszek. Köszöntem, feldobtam egy költői kérdést, hogy mi a francot mondhatnék még magamról, amikor a főnök már mindent elmondott. Megköszöntem mindenkinek, hogy itt lehetek, mondtam, hogy jó itt, és mindenki nagyon kedves, majd letettem a mikrofont, és eltűntem a középpontból. Elég volt mára ennyi reflektorfény.

Furcsa páros, tűz és víz.

A formális marhaságok után mindenki rávetette magát a kajára, hiszen ez volt a lényeg. Én legszívesebben már távoztam volna jó messze innen, persze, nem lehetett. Néztem, ahogy mindenki tömi a fejét, és láttam, hogy Tom agyában is hasonló gondolatok járhatnak. Koccintottunk egy pohár sörrel, megállapítottuk, hogy ez annyira nem a mi terepünk, és jó lenne csendben lepattanni, de ha már van kaja, meg kéne kóstolni. Úgyhogy teljes egyetértésben végigettük a menüt, ittunk sört, meg szakét. Sajnos, mivel ismét erősen kilógtam a sorból, sokan akartak velem ismerkedni. Az egyetem fejesei igyekeztek közös fotót csináltatni, ezért próbáltak valami erőltetett párbeszédet kezdeményezni, hiába, a kínai, és mongol arcvonások annyira nem különlegesek, az indiai, a madagaszkári, és a magyar fejek voltak a legnépszerűbbek. Volt szerencsém a korábban sikerrel leégő egyetemi főmuftival váltani két mondatot. Nem csalódtam, nem a kommunikációs képességéért, és nem is az eszéért kapta a pozícióját.
Pár mondat elég is volt ahhoz, hogy tudjam, én ezzel a faszival nem akarok többet találkozni. Szerencsére, előkerült a desszert, úgyhogy emberünk elkezdett arra koncentrálni, és távozott.
Dumáltam még egy dokival, aki három évet dolgozott Németországban, mint szívsebész tanonc. Ő viszont, jó arc volt. Persze, rögtön megkérdeztem, hogy megtanulta-e a nyelvet, és Tom legnagyobb meglepetésére utána németül folytattuk a társalgást. Errefelé az is nagy szó, ha valaki egy európai nyelvet beszél, de hogy rögtön kettőt is, az már különleges. Ráadásul Tom egy kukkot sem értett a párbeszédből pár percig, ami szemmel láthatólag nem tetszett neki.

Kampai!

Az egész buli mindösszesen két óra hosszú volt, úgyhogy aránylag gyorsan szabadultam, pontban nyolckor a szervezők mondták, hogy köszönik a részvételt, parti vége, mindenki húzzon a francba. Na, ezt nem kellett kétszer mondani. Szélsebesen távoztam, vissza se néztem. Az ingemből csavarni lehetett a vizet, és nem a meleg miatt. Vettem egy sört erre a stresszre, meg biztos, ami biztos még egy whisky is lecsúszott. Na, ilyen bulit többet nem szeretnék.

A többi munkanap totál eseménytelenül telt. Kiolvastam az Éhezők viadalának első kötetét. Ajánlom mindenkinek. Nem tudom, hogy a mozifilm milyen lett, de a könyv az szuper. Ismerve Hollywood módszereit a megfilmesítés kapcsán, nem lepne meg, ha a mozi egy rakás szar lenne. Ez a történet nem olyan, mint a Harry Potter, sokkal inkább hasonlít az Úr sötét anyagai trilógiára, és az abból készült produkció is csapnivaló lett, köszönhető az egyháznak, meg a pénzéhségnek. Ebben a sztoriban legalább a tisztelt egyházat nem bolygatják, viszont, ha a film hűen követné a könyvet, amiben 24 gyerek pusztítja egymást változatos eszközökkel (akár A halálraítélt című moziban, és ez most nem túlzás), akkor erősen 18-as korhatár kategóriába kerülne. Ami pedig egy kasszasikergyanús alkotás esetében ugyebár nem megengedhető. Tehát, esélyes, hogy sok jelenet kikerült, vagy enyhébb formában lett feldolgozva, mint ahogy az a könyv alapján elvárható lenne, ez pedig megölheti az egész sztorit, de ne legyen igazam.

A héten volt pár földrengés, amik még mindig a frászba tudnak kergetni, és azt hiszem, hogy pár gyógyszerész hallgató, meg asszisztensnő belém zúgott. Amikor egy csaj közli, hogy én olyan divatos vagyok, mindezt egy tornacipő, világos farmer, piros póló kombinációra, az gyanús. Főleg, ha ebédkor azt eszi, amit én, úgy, ahogy én, és amikor mondok valamit erősen bólogat, pedig közben nem beszél angolul… Nem baj, a „fura” kinézet apró előnyei.

Legközelebb több kép lesz, ígérem.

Hozzászólni itt lehet!