05.14-16. Hétfő - Szerda
Egy kissé ismét sikerült lemaradnom, már szombat van, de a címszavak alapján, tudom, miről szeretnék nektek mesélni. Ez a pár nap olyan gyorsan elment, hogy teljesen egybefolynak, nehéz felidézni, hogy melyiken pontosan mi is történt. Ami biztos, hogy három dolgot találok említésre méltónak. Az egyiket úgy hívják, hogy Nikon Biostation. Ez egy cirka 20 millió jenbe kerülő profi sejttenyésztő gép. Akkora, mint egy ruhásszekrény, és kinyitva kb. olyan, mintha valami autógyár robotkarjának a kicsinyített mása lenne beleszerelve. Ez a cucc képes sejttenyészeteket életben tartani, vizsgálni, fotózni. Megmutatták, hogyan kell kezelni. Érdekes volt, és kifejezetten zavaró, mivel az egyik asszisztens csaj vagy tíz percen keresztül bámult. Nem értettem, mi olyan marha furcsa rajtam. Végül megkérdeztem, hogy ugyan, mi tetszik a pofámon ennyire. Erre szegény fülig vörösödött, és közölte, hogy gyönyörű a szemem, meg olyan „világos” vagyok. Mert, hogy ő ilyen szép kékes-szürkés szemet még nem látott. A kolléganő is határozottan helyeselt. Tom röhögött csendben, a sarokban, én meg elkezdtem szépen vörösödni… Hiába, jelenleg helyi különlegesség vagyok. Valamelyik nap összefutottam a proffal, aki épp két neves vendéget kalauzolt körbe mit tudom én, honnan. Épphogy csak találkoztunk az egyik szobában. A vendégek meglepődve néztek rám, gondolom, ilyen szőke japánt még nem láttak. Győztem elnézést kérni, hogy engem is pont most evett erre a fene, a prof meg mosolyogva közölte, hogy ja, ő a magyar. Na, fasza, remélem, azért belépődíjat nem fog szedni, és engem mutogatni. Elég nekem az is, ami ma (szombat) történt éppen, kiskölkök rohannak el mellettem, és vigyorogva üvöltik, hogy gaijin, gaijin… Utánuk szóltam, hogy „Hangarijin desu!”. Erre megálltak egy pillanatra, egymásra néztek, majd üvöltve elrohantak. Ismerkedek a helyiekkel…

Visszatérve a Biostationhöz, Joe barátom profilját kaptam meg, és minden felügyelet nélkül játszhatok ezzel a méregdrága cuccal. Nyugodtan tehetem, mivel más nem nagyon használja. Egyetlen egy sejtkultúra lakik benne az enyémen kívül, az is csak azért, hogy azt lehessen mondani, hogy valamire azért csak jó ez a cucc. Nyertek valami pályázatot, megvették, hogy hű, de marha jó lesz ez nekünk, csak azt felejtették el átgondolni, hogy mire is fogják használni. Beállították a laborba, szép, meg jó, meg minden, de gyakorlatilag üresen megy. És még mennyi minden eszköz jutott hasonló sorsra. Ami itt a sarokban porosodik, azt otthon még nem sikerült megvenni, mert olyan drága. A japán kutatói munka bár abszolút a világ élvonalába tartozik, azért elmarad az amerikai, és a nagy európai intézetektől. Mint látható, nem feltétlen a pénz miatt, hiszen az van, de valahogy nincs elég ötlet, ember, vagy a fene tudja mi, a dolgok kihasználására. Mintha lenne egy Williams szintű F-1 csapat, minden technikai felszereléssel, és mondjuk egy GP2 istálló személyzete lenne ráállítva a működtetésére, onnan hozott pilótákkal. Jó, jó, de nem ugyan az. Na, itt is valami hasonló a helyzet. Hat itt töltött hét nem valami nagy tapasztalat, és valószínűleg nem is elég arra, hogy pontos következtetéseket vonjak le, de mintha azt látnám, hogy a japánok kreativitása ilyen téren valahogy nem az igazi. Nagyon ott vannak kézügyességben, vizuális dolgokban. Hihetetlenül fegyelmezettek, nagyon precízek, hatalmas tudással rendelkeznek, de valahogy a japán laborok mégsem tartoznak a világ elit kutatóintézetei közé. Ők nem annyira tehetségesek új dolgok kitalálásában, új utak felderítésében, talán a sok szabály miatt, amit feltétlenül követnek. Viszont, valamit nagyon tudnak. A már kitalált dolgokat tökéletesíteni, a már járt utat követni, és tökéletesre fejleszteni. Ez nem csak a kutatás terén, hanem a mindennapi életben is megfigyelhető. A legtöbb használati tárgyuk majdnem olyan, mint a miénk. De, csak majdnem. Itt minden a lehető legtökéletesebbre van kidolgozva. Legjobban használható, leginkább kézre eső, legvégsőkig tökéletesített cuccok itt vannak. Néha csak egész apró módosításokkal olyan szinten javítják a felhasználói élményt, hogy az hihetetlen. De, ha önállóan kell újat alkotni, akkor valahogy nem az igaziak. Nagyon ragaszkodnak az előírásokhoz, hagyományokhoz.
Tom nem úgy szeretett volna kísérletet csinálni, hogy elindulunk valamerre, aztán majd lesz valami, hanem mindent előre meg akart terveztetni, és gyakorlatilag lemásolni már egy bevett protokollt. Olyan szinten, hogy azokat az anyagokat szerette volna megrendeltetni, amiket az adott kutatás során használtak. Olyan koncentrációban használni, ahogy az anno publikálták, és még csak meg sem fordult a fejében, hogy valamit improvizáljunk. Csak ott volt a probléma, hogy nincs tökéletes protokoll publikálva. Mindegyikből valami hiányzik. Ez volt az oka annak, hogy a szerintem jónak ítélt leíráson ő még simán pörgött két hetet, és csak miután meggyőződött róla, hogy nincs több infó, amit össze tudok gyűjteni a témáról, akkor álltunk neki a tényleges próbakísérleteknek. Hála az égnek, úgy tűnik, hogy a dolog működik, mert különben nem tudom, mi lenne. Ez a gondolkodás tőlem nagyon idegen. Nem is értettem sokáig, most már kezdem látni az okokat. Ezután talán kicsit jobb lesz, legalábbis remélem. Egyrészt, már tudom, hogyan gondolkodik Tom, és ha tudok egy lépéssel előtte járni, és azt mondani, mutatni, amit szeretne, akkor talán lehet egy kicsit játszani. Másrészt, ha ezáltal kapok egy kicsivel nagyobb mozgásteret, akkor eredményesebben fogok tudni működni. Azt hiszem, az ő hozzáállása is változott, látja, hogy nem vagyok totál analfabéta, és ha azt mondom, hogy nyugi, meg tudom csinálni, akkor az úgy is van, illetve, ha valamit máskép gondolok, mint ő, attól az még működhet. Hú, de filozofikus vagyok ma, azt hiszem, ezt a gondolatsort ideje lezárnom.

A másik említésre méltó dolog, hogy szereztem magamnak egy AirStation-t. Annak, aki nem tudná, hogy mi ez: kicsi, almás cucc, amivel lehet vezeték nélküli internetet varázsolni a szobámba. Nincs szükség bűvész trükkökre ahhoz, hogy a telefonom is tudjon kapcsolódni a világhálóra. Igaz, hogy 2003-as kiadás, de tök ingyen volt. Egyenesen az anatómiáról érkezett hozzám, nagy szerencsével. Ugyanis, kollégáim szerint, ez a készülék hibás. Dobálja a kapcsolatokat. Tom vigyorogva jött be az irodába talán szerda délután, kezében egy dobozzal. Kibontja, előkerül belőle egy zsír új AirMac. Nézegeti, majd a leírást kezdi el olvasni ezerrel. Kérdezem, mit kaptál, neked kell beállítani? Mondta, hogy igen, a régi helyett ez kerül ide, de lövése nincs, hogy kell csatlakoztatni, és netet megosztani. Mondtam, hogy király, szívesen megmutatom, van némi rutinom ilyesmiben. Életembe nem láttam még ilyen kütyüt, de lényegében, ez is csak egy router, nem lehet olyan marha nehéz belőni. Mondta, hogy jó, de előbb elolvassa a használati útmutatót. Jó, rendben, tegyed, ha neked az fontos. Volt már pár csúnya égésem olyan nagypofájú kijelentés miatt, hogy ugyan, minek az, úgyhogy, már óvatosabban kezelem az ilyen témát, használati útmutató szép, jó, és biztos valakinek segít, olvassa csak át.

Fél óra múlva mondta, hogy jó, most már kipróbálhatjuk. Szuper, a gépemen már ott figyelt a program, ami kell a beállításához. De, Tom mondta, hogy nem, ennek a beállítását csak az ő gépéről lehet megtenni, mert ő a felelőse, úgyhogy szedjem le neki a programot lehetőleg japánul, és megpróbálja. Aha, remek. Mintha olyan nagyon számítana, melyik gépről van kezelve, de legyen. Na, ezt követően kb. másfél óra szopás következett, mire végeztünk. Tomnak lövése nem volt a programhoz, viszont, el tudta olvasni a feliratokat, nekem meg tippem se volt a menühöz, bár, tudtam, mit kéne beállítani. Nyerő kombináció. De, végül, sikerült. Legalább, volt némi kihívás, és Tom is elmondhatja, hogy tényleg együtt csináltuk. Kérdeztem, hogy a régit miért kell lecserélni. Mondta, hogy mert cirka naponta egyszer fagy. A reakciómon kicsit meglepődött. Kérdeztem, hogy csak ennyi a baja? Nézett furán, hogy ezt most miért mondom ilyen lelkesen. Napi fagyás sok mindentől lehet. Próbáltátok resetleni? – kérdeztem. Hát, azt nem, csak kihúzták, bedugták. Firmware frissítés? Az sem volt. És, mit is akartok vele most csinálni? Hát, elhajítani, jó messzire. – felelte. A pofám leszakad. Az Apple cuccok általában nem arról híresek, hogy minden ok nélkül instabillá válnak, és nem működnek, nem SMC minőségű játékszerek, ezek meg el akarják dobni. Mondtam, hogy nehogy már, ha annyira nem kell, adják nekem. Így legalább, még a kukáig sem kell elsétálni vele, minden gondot leveszek a vállukról.
Tom húzta a száját, mondta, hogy megkérdezi a helyi rendszergarázdát, ha neki nem kell, rendben. Tíz perc feszült várakozás következett, és végül enyém lett a szerkezet, nekik már nem kell. Hazahoztam, megszeretgettem, kitakarítottam, hard reset, legfrissebb firmware fel, azóta is megy megállás nélkül. Négy napja se lassulás, se fagyás, atom stabil darab (már június 27, és még mindig nem fagyott…). Igaz, úgy néz ki, mint egy UFO, de annyi baj legyen. Jön majd haza velem, az tuti. Egyébként, a sors iróniája, hogy csütörtökön az új is keményre fagyott egyszer, úgy, hogy még csak teszteljük, csak 3 gép használja. Vigyorogva mondtam Tom-nak, hogy esetleg a következő router ne Apple legyen, bár, az enyém hibátlan, és hamondjuk ezt is ki akarnák dobni, szóljanak. Nem volt őszinte a mosolya.

05.17. Csütörtök
Előre leszögezném, hogy a mai napon jó volt. Egészen addig, amíg a Windows nem dobott egy kékhalált, telepítése óta először, ezzel kukázva kétórányi munkámat. Mi a francnak állítottam be az öt percenkénti mentést, ha egyszer nem működik? Köszi, Microsoft. Szóval, a következő írás már a második verzió. Persze, az első volt az igazi, és megismételhetetlen. De, ez már csak így szokott lenni. Nem vagyok ideges, ugyan.
Megérkezésem óta a mai volt az első munkanap, amikor azt mondhatom, hogy nem unatkoztam. Kilencre érkeztem, mint szoktam, majd fél tízkor hivatalos voltam az SPF-be. Ez az a szuper állatház, aminek a takarításában rendszeresen részt kell vennem nekem is. Három hét után újra rám került a sor, amit már nem is bántam, hogy őszinte legyek. Hiányzott már egy kis fizikai munka, végre dolgozhattam egy kicsit. Tommal, a témavezetőmmel ketten végeztük el a meló nagy részét. Hárman lettünk volna, de az asszisztensnő, aki még be volt osztva nemes egyszerűséggel elaludt, és valamivel tizenegy után sikerült neki beesnie eléggé szétcsúszott fejjel. Kíváncsi voltam, hogy hogyan kezelik errefelé az ilyen szitukat. Azt kell, hogy mondjam, halál nyugodtan. Tíz körül Tom, aki az SPF ránk eső részének a főnöke, már eljutott addig, hogy feltelefonált az intézetbe, hogy Midori hol a fenében van, és igazán lejöhetne, ha már egyszer be van osztva. Nem azt a választ kapta, amire számított, egyik kolléga mondta neki, hogy Midori elaludt, próbálta keresni mobilon, de nem volt elérhető. Tom letette a telefont, közölte, mi a szitu, megmondta, hogy innentől mit kell másképp csinálni, mi lesz a dolgom, és nekiestünk a munkának. Mindezt persze tök nyugodtan tette, semmi idegesség nem látszott rajta. Mint említettem, valamivel tizenegy után megjött Midori. Elnézést kért, mondta, hogy nagyon sajnálja, de elaludt. Tom mondta, hogy semmi gond, ugyan mindjárt végzünk, de azért ezt-azt lehet még csinálni. A csajra maradt a felmosás, amit kétszer is megtehetett, mert Tom az elsőt nem találta megfelelőnek, úgyhogy megkérte, hogy akkor ez most újra csinálja meg, ha lehetséges. És ennyi. A csajnak égett az arca amiatt, hogy elaludt, Tom elfogadta a bocsánatkérést, és lezárta a témát. Nem volt ordibálás, dráma, kifogások, mű könnyek, semmi. Tényszerűen lejátszották a dolgot, minden idegesség nélkül. Így kell problémát megoldani. Persze, ehhez mindkét fél intelligenciája, és toleranciája szükséges.
A meló után elmentünk ebédelni, majd kezelésbe vettem a sejtjeimet. Igen, egyedül. Végre, senki nem figyelt, nem lihegett a nyakamba, mindent csinálhattam úgy, ahogy nekem tetszik. És, ha minden jól megy, sikerült végrehajtanom a feladatot hiba nélkül, de ez majd holnap kiderül. Jó két órát szüttyögtem, így három óra volt, mire visszaértem az irodába. Tom meg is jegyezte, amikor visszaértem, hogy jó munkát végeztem, ha két óráig tartott. Ezután még keresgéltem egy kis szakirodalmat, meg beszéltem Joe-val, és vártam a hét órát, hogy végre szabadulhassak.

Már éppen azon voltam, hogy mára elég ennyi, és lelépek, amikor Hori kollégám belépett a szobába, és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem inni. Nekem? Inni? Hogy a viharba ne! Mikor, hol? Vigyorgott, mondta, hogy jó, jó, nyugi, várjam meg Tomot, ő addig előremegy, és foglal asztalt. Király! Végre egy kis buli, lazulás, eszem-iszom. Egy igazi japán stílusú bárba tértünk be. Relatíve kicsi, ámde nagyon hangulatos hely volt. Tömörfa asztalok, székek gyanánt pedig fatörzsből aprított tönkök szolgáltak. Nem alacsonyan, mint a filmekben, hanem rendes asztal, szék magasságban, leszámítva azt a szokásos 10-15 centit, amivel itt általában minden kisebb, mint otthon. Többiek rendeltek egy kör sört, meg némi vacsorát. A korsó itt sajna csak négy decis, ez is kisebb, mint otthon. A kaja viszont elsőrangú volt. Ugye otthon az a szokás, hogy mindenki rendel magának, kap egy remélhetőleg tisztességes méretű adagot, azt betoltja, és annyi. Na, itt teljesen másképp van. Mindenki rendel, amit szeretne, viszont, abból nem csak ő eszik, hanem mindenki más is. A csészealátét nagyságú tányérok, és a pálcikák már ki voltak készítve, mire megérkeztünk, és a következő 2,5 óra folyamatos evéssel, és beszélgetéssel telt.
Nehéz lesz felsorolni, mi mindent ettünk, de azért megpróbálom másodszor is. Az első fogás valamiféle halfilébe göngyölt uborka volt majonézzel (itt is majonéznek mondják), meg wasabival. Na, az egy súlyos cucc, bitang erős. Kérdeztem a többieket, hogy mit várhatok ettől a zöldes masszától. Vigyorogva válaszolták, hogy ááá, nem olyan vészes, vegyek belőle bátran. Aha, persze, én se most kezdtem a szakmát. Vettem egy kicsit, és bekaptam csak úgy natúr, minden nélkül. Még jó, hogy nem nagyobb adaggal próbálkoztam, mint ajánlották, így is tekerte az orromat becsülettel a cucc, nem győztem dörzsölni. Többiek persze röhögtek, és megmutatták, hogy ők mennyit tesznek a kajára. Hát, épphogy egy kicsit. Úgyhogy ezek után én is tisztelettel bántam a wasabival. Következő körben bagett szeleteket hoztak, amire mindenki kenhetett magának egy krémből, ami krumpli, tojás, hagyma, bacon keverékéből állt. Majd jött némi sült csirke, aztán hal tartárral (ezt is ugyan úgy hívják, mint otthon). Aztán volt egy kevés gomba szójaszósszal, majd nyers avokádó. Otthon nem tudtam megenni magában, de itt szójaszósszal, meg tormával kifejezetten finom volt. Ezután volt sült tojás, majd krumpli fűszerezve, valami öntettel meglocsolva. Aztán rák krumplipürészerű körettel, majd tempura. Ez egy hagyományos japán étel. Palacsinta tészta-szerű masszába forgatnak halat, rákot, vagy zöldséget, és ezt hirtelen kisütik forró olajban. Itt most újhagyma volt a tésztában. Nagyon finom. Volt még valami tésztaféle is, ami spagettihez hasonlított olíva olajjal, és fokhagymával leborítva. Volt rágcsálni való is, méghozzá szójabab. Valószínűleg le volt forrázva, és hüvelyestül hozták ki egy tálban jól megsózva. Úgy kell enni, mint a szotyit, foggal ki kell szedni a hüvelyből. Meglepően finom. Ennyi kaja mellé kellett valami ital is, én a sört preferáltam, meg ittam valami helyi koktélt is. Shochu (wiki...), és gyömbér keveréke volt. Nem rossz.
Gyorsan kiderült, hogy ki, milyen genetikai adottságokkal rendelkezik alkohol lebontás terén. Az egyik srácnak nagyon jó kedve lett, a másik kissé szétcsúszott, majd megfájdult a feje, Tom egész jól bírta a szeszt. Volt még egy indiai kolléga is, ő nagyon ritkán iszik, de látszott rajta, hogy jobban bírja, mint a helyiek zöme. Magamat nem tudom kívülről megítélni, de a két sör, meg a koktél nem hatott meg túlságosan. Bár, itt nem bírom annyira a piát, mint otthon. Egyrészt, a kaja nem igazán partner, nem fogja annyira a szeszt, mint a jó magyar étel. Fogytam is pár kilót, nincs mérlegem, de eggyel arrébb kell csatolnom az övet, hogy tartson is valamit. Illetve, nem is iszok annyit, mint otthon. Kijöttem a gyakorlatból, ez van. Majd otthon pótolom, ami itt elmarad.

Úgy tűnhet, hogy iszonyú nagy dőzsölés folyt, pedig nem. Bár sok fogás volt, de mindegyik csak kóstolónyi mennyiségben került az asztalra. Ez vicces, ha valaki nem tudja, hogy ez itt így szokás, rendesen beéghet. Mert, ha betolja az első három adagot, akkor egyrészt azokból nem hagy a többieknek, másrészt nem fog tudni enni a későbbiekből. Végül persze jóllaktunk teljes mértékben, de mindezt úgy, hogy mindenből csak egy kicsit ettünk. Sajnos, a kamera nem volt nálam, ahhoz túl spontán szerveződött a buli. Legközelebb fotózok, ígérem. Jó étvágyat mindenkinek, gondolom, kellően megéheztetek ennyi sok finomság hallatán.

Képek sajna nincsenek.

Hozzászólni itt lehet!!