05.12. Szombat
Szombaton nyolcra már Odaibában kellett lenni. Fizikailag fájt a háromnegyed hetes kelés. Ma úgy voltam vele, hogy engedem szegény, elnyomott kollégámat érvényesülni egy kicsit. Már sajnáltam, azért mégis, ha már itt van, tudom milyen szar lehet várni, és unatkozni, mondtam, hogy nekem most dolgom van, cseréljünk. Srác beült a pulthoz, leírta nekem, angolul, hogy melyik kapcsolót mikor milyen állásba kell tolni, és precízen mindegyiket 6,7-ről feltolta 7-re, mert neki azt mondták, úgy a jó. Remek. Jó fej akarok lenni, ez meg itt stréberkedik…
Mentem két kört, visszamegyek, nincs sehol. Hát ez meg milyen már? Előadás közben lelépni? Akkor ennyit erről, ezt buktad barátom. Ebéd után megint visszamentünk a sötétbe, mondom, hogy most te jössz, én inkább segítek a laptopokat rendezőknek, úgyis oda nem elég két ember, főleg, hogy az egyik általában lelép valamerre.

Szokás szerint most is hárman maradtunk, kezdődik az előadás, negyven perces monológ valami szarról, ami ki tudja, mire jó. Eltelik 5 perc, dög unalom az egész, körbenézek, kollégák már stand-by módban. Egyik jobbra dőlt, a másik balra, és aludtak. Ebéd utáni szieszta, vagy mi? Hát, gyerekek, veletek is ki vagyok segítve. Elővettem a fényképezőt, de aztán letettem róla, túl sötét volt, az előadó mögött mégsem villanthatok egyet vakuval. Előadás vége felé a kedvenc világosítóm azért felébredt, a laptop cseréért felelős srácot a kollégája felrugdalta, aki idő közben visszatért. Szép.
Délután már csak pár szekció volt, úgyhogy hála az égnek négy után nem sokkal véget ért a konferencia. Megváltás volt, amikor kiléptem a teremből, láttam a többiek arcán, hogy ők is így gondolják. Lehet, hogy nagyon kötelesség tudóak, meg alázatosak, de azért véleményük nekik is van, csak őket úgy nevelték, hogy tartsák meg maguknak. Mindenki hazafelé vette az utat, kivéve engem.

Maritime Museum - Odaiba

Én még tekeregtem egyet a szigeten, naplementét, és éjszakai fényeket akartam fotózni. Tom persze kibabrált velem, kezembe nyomta a poszter tartót, és megkért, hogy vigyem vissza az egyetemre. Szuper. Minden vágyam egy vállról indítható rakéta méretű tartóval a hátamon tekeregni. Mindegy, ez még járt az öltönyös gonoszkodásért.

Kikötve

Telecom Center

Nagyon jót sétáltam, és a képek is egészen jól sikerültek. Sajnos, a néha orkán erejű, nyugati szél és az állvány hiánya nem könnyítették meg a dolgomat, de szerencsére, mindig sikerült stabil helyet találnom, ahova le tudtam tenni a gépet. ¼-es záridőt már nem lehet kézben megtartani beremegés nélkül.

Rainbow bridge, és Tokyo Tower

Párizs - San Francisco - New York

Nyolc körül úgy döntöttem, hogy elég volt mára, egyrészt elegem volt az aknavetőmből, amit mindig el akart vinni a szél, másrészt meg a naplemente után elég hideg lett. Úgyhogy elvonatoztam Oimachiba, majd Hatanodaiba, vettem vacsorát, és most egy sörrel lezárom a napot.

05.13. Vasárnap
A tegnapot sikerült olyan jól lezárnom, hogy a mai program nagyon későn kezdődött el. Negyed tizenkettő körül másztam ki az ágyból. Jó volt ennyit aludni, nem arról van szó, csak így a szabadnap fele gyakorlatilag elszállt. Az idő egész szép volt, bár látszott, hogy ma nem lesz annyira verőfényes napsütés, és a pára is visszatért a levegőbe. Tehát, nincs nagyon értelme jó kilátással rendelkező helyre menni. Három tervem volt mára. Az egyik lehetőség Odaiba ismét, és elsétálni a Disney Land-hez, a másik elgyalogolni a Skytree-hez, és a harmadik, csavarogni egyet a környéken, és felfedezni, amit még eddig nem sikerült. Mivel az időjárás nem volt szuper, és mire összekapartam magam már majdnem egy óra volt, a harmadik lehetőség mellett döntöttem. Nem vártam sokat, de végül kellemesen csalódtam. Elindultam Jiyugoka felé, úgy voltam vele, hogy az jó kiindulási alap lesz.

Ismerős?

Útközben benéztem a Tokyo Institute of Technology területére is. Kíváncsi voltam, hogy néz ki a park akkor, amikor nincs cseresznyevirág, illetve, volt még egy lezáratlan ügyem egy bizonyos ládával. Nos, a park szép így is, a doboz pedig továbbra is kiválóan rejtőzködik… De előbb-utóbb meg fogom találni. A GPS-t még mindig nem rendeltem meg, minden nap eltervezem, hogy na, majd most, aztán sose lesz belőle semmi. Majd talán holnap. Vannak kétségeim a dologgal kapcsolatban. Ugye, ha rendelek valamit, azt otthonra simán kihozzák cirka 2-3 hét alatt. De ez nem otthon. Mi van, ha elszúrom a címzést, vagy a vámon szórakoznak egy kicsit? Van itt egyáltalán vám? Azért 45 ezer forintot nem így kéne kidobni az ablakon. De szükség lenne rá, úgyhogy előbb-utóbb rá fogom magam szánni. Tehát, ládám továbbra sincs.

Ez már jó régóta bírja a földrengéseket, tájfunokat.

Ezután elmentem Jiyugokába. Munkatársak mondták, hogy itt érdemes jobban is körülnézni, mert ez egy elég gazdag negyed. Megkérdeztem, hogy ez ugyan mit takar az ő szemszögükből. Mert, amire ők azt mondják, hogy gazdag, meg elit, az már valóban a kő gazdag kategória. Nos, mondták, hogy ha itt akarnék telket venni, akkor az nagyon sokba kerülne. Na jó, de mégis mennyibe? Azért a nagyon soknak is vannak fokozatai. Mondjuk, egy mezei 100 nm-es lakás, vagy ház mibe fájna itt? A válasz kissé letaglózó: cirka 100 millió. De nem forint, hanem jen. Azt hiszem, a „nagyon” jelzőt simán cserélhetjük valami nyomatékosabbra. Tudnék válogatni, de itt nem nagyon szabad csúnya szavakat írni, úgyhogy, most nem teszem.

100 milla per ház...

Körbenézve, valóban más volt egy kicsit a városkép. Ismét ismeretlen márkákat forgalmazó boltok jelentek meg, és az emberek ruhája is változott. Az egyszerű, hétköznapiból a sznob felé tolódott el az egyensúly. Megjelentek a kis divat kutyák is. Fura látvány egy hatvan körüli, kikent faszi kis zsebpatkánnyal a hóna alatt, kezében egy női retikülnek is beillő táskával. Enyhén ciki, de ő tudja. Elhagyva a bevásárló övezetet is látszott a jobb lét. Főleg a házakon, és az autókon. Porsche, Ferrari, Jaguar, Maserati, illetve ezek keveréke volt jellemző a környéken. És egyszer csak ebben a fényűző környezetben botlottam bele az eddigi legszebb, csomó tradicionális épületet rejtő parkba. A képek többet mondanak el nálam, úgyhogy ajánlom azokat.

Valaha ilyen lehetett a környék?

Csendélet

Naaaaaagy fa.

Érdekes volt megérkezni a luxusból és fényűzésből ide. Gyakorlatilag egy kapun átlépve száz évet mentem vissza az időben, és a nyüzsgés és zaj egyből nyugalommá és csenddé változott. Cirka egy órát el is töltöttem itt, mielőtt továbbindultam.

Tamagawa river

Friends

Lakótelep

Végül, eredeti tervemhez hűen leértem a folyópartra. Igen ám, csakhogy én a másik oldalon szerettem volna menni, mert a google ott jelzett több zöld területet. De híd az persze nem volt sehol. Elindultam nyugatnak, gondoltam, hogy a három felüljáróból az egyiken csak át lehet menni gyalog is. Persze, a harmadikon sikerült, mily meglepő. Megérte a kitérő, ismét láttam valami érdekeset. Mivel a folyó itt már nagyon közel van a torkolathoz, a meder rendkívül széles, és a vízszint változik az apály, és dagály függvényében. Most épp apály volt, és a vasúti híd alatt hatalmas buli zajlott. Amolyan „barbecue party under the bridge” japán kiadásban.

Buliiiii!!!4!!

Nem akartam hinni a szememnek, vagy kétszáz ember csoportokba tömörülve a folyómeder kellős közepén bulizott egy olyan környezetben, ahova otthon még nappal sem feltétlen mennék le. Itt persze gondolkodás nélkül megtettem. Mint kiderült, ez nem csak amolyan spontán szerveződő esemény volt, hanem teljesen korrekt módon eltervezettnek tűnt. Mobil WC-k, szemétszedők, elsősegély bódé személyzettel, kölcsönözhető grillsütők, és összecsukható székek stb. Igaz, nem a legprofibb kiadásban, de akkor is. Komoly baki volt mondjuk a WC-ket kb. két méter magasra helyezni a buli szintje fölé. Nem is a szintkülönbség, hanem a lépcső hiánya volt a probléma. A kibetonozott partoldalon fel, és lerohangálni ugyan jó poén, de pár sör után kicsit nehézkes. Már pedig a társaság legalább 60%-a matt részeg volt, a maradék 40 minimum ittas.

Társastánc

Úgyhogy, amint megérkeztem, a következő látvány fogadott: Három fős baráti társaság kisebb nagyobb dolgainak elvégzése után tart a partoldal felé erősen dülöngélve. Néztem, hogy ez így érdekes lesz. Az egyikük valamiért előre akart rohanni a parton lefelé. Ebből egy full face érintkezés lett a talajjal. Emberünk minden kontroll nélkül gyakorlatilag szabadesésben távozott a szintről, és tompa puffanás jelezte, hogy megtalálta a meder alját. A társai jól kiröhögték, én meg néztem, hogy ez azért nem lehetett annyira kellemes, csávó lent is maradt a kavicson. Na, fasza. Én is csak azért vagyok itt, hogy ennek a hülyének elsősegélyt nyújtsak. Elindultam felé, közben a haverok is hasonló stílusban megérkeztek mellé. Hiába, ők nem agyaltak sokat azon, hogy hogyan is lehetne pofára esés nélkül lekecmeregni szandálban a betonon. Jó. Tömeges öngyilkosság, kiváló. Odaérek melléjük, agyalok, hogy most mi a francot kéne mondanom, nézem, hogy mi maradt az orrukból meg ilyesmi, erre mind a három röhögve felpattan, és elrohan. Esélyem sem volt segíteni. Ezeknek is majd csak holnap fog fájni… de akkor nagyon.

Piknik

Körbejártam, fotóztam kicsit, ennyi csont részeg japánt ritkán lát egy helyen az ember. Az egyik simán átgyalogolt a kb. 40 centi mély ágán a folyónak, majd utána megállt, visszafordult, megnézte a cipőtalpát, hogy belelépett-e valamibe, és távozott. Láttam társastáncot egyedi koreográfiával, baráti verekedést szabad stílusban, szóval őrületes buli volt.

Ezt a fogást nem szeretném megtapasztalni.

Ha csak egy kicsit is tudok japánul, szerintem még egy sörre is meghívathattam volna magam, senkit nem zavart, hogy egyedül bóklászok egy fényképezővel a kezemben. Senki nem volt durva, agresszív, gyakorlatilag mindenkinek fülig ért a szája, önfeledten jól érezték magukat. Miután meguntam ezt a bulit, elindultam visszafelé, most már a másik oldalon.

Hülyebiztos megoldás.

Mű-patak, de jól néz ki.

Ez a fele a folyónak tényleg sokkal zöldebb volt, mint a másik. Parkok, baseball, és golfpályák váltották egymást hosszú kilométereken keresztül. Fura volt, hogy semmi nem volt lekerítve, és minden kellék ott volt a pálya mellett, maximum egy kis fedél volt barkácsolva föléjük, hogy ne ázzanak meg, ha esne. Gereblyék, fűnyírók, traktorok, golftáska hordozó kiskocsik mindenféle zár, vagy biztosítás nélkül. Tőlük meg mondjuk 50-100 méterre hajléktalanok bungalói. Senkinek nem fordul meg a fejében, hogy elvigyen bármit is, ami nem az övé.

A híd alatt.

Csöveseket nem láttam, valószínűleg még a belvárosban gyűjtögettek valamit. Viszont, a ponyvából eszkábált házikók közül is egy-kettő egész rendezett volt. Ruhák száradtak előttük több helyen is, és még itt is látszott, hogy odafigyelnek a környezetükre az emberek. Jó, persze, voltak eléggé zsúfoltnak, lepukkantnak tűnők is, főleg a híd alatt, de nem ez volt a jellemző. Mivel vasárnap este a golfpályák zárva voltak, szabadon lehetett mászkálni mindenhol. Csomó ember kutyát sétáltatott a környéken, gyerekek homokoztak a pálya csapdáiban, és senki nem hajtotta el őket a francba, mondván, hogy ez magánterület.

Kutya a golfpályán.

Kimentem a partra, találtam egy üres stéget, és kifeküdtem egy kicsit, és vártam a naplementét. Miután kifényképeztem magam, elindultam haza. Gondoltam, hogy vonatra szállok, de a térképet nézegetve rájöttem, hogy Hatanodai csak 5 km légvonalban, úgyhogy szépen hazagyalogoltam. Napi teljesítmény: 23 km. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól alakul a napom, ide még biztos vissza fogok nézni.

The end...

További képek ITT!

Hozzászólni itt lehet!