Mint ígértem korábban, sajnos nincsenek képek.

05.01: Kedd
Ma sajnos munkanap volt, de nem baj, majd csütörtöktől kárpótol a hosszúhétvége. Meló volt is, meg nem is. Mondjuk úgy, hogy a munkakedvem ma sem verdeste a plafont, úgyhogy passzív módon álltam a témához. Mai megbeszélésre újra össze kellett dobnom egy előadást, mert bár eredményem ugyan nem volt, főnököm véleménye szerint legalább gyakorlok egy kicsit. Hát persze, mi sem természetesebb. Imádom nyilvánosan égetni magam. Ezt még tetézte, hogy kedves kollégám közölte, hogy mivel neki nincs eredménye, ma inkább nem ad elő. Aha, persze, neki lehet. Összeraktam egy viszonylag korrekt prezentációt kigondoltam hozzá egy rövid szöveget, előadtam, lefikázták, pont. Az előadás letudva, tanulság megjegyezve, a kritika jogos volt, és egész hasznos.

Ezután következett a nap fénypontja, ami miatt egyáltalán hajlandó vagyok írni bármit is erről az egyébként tök átlagos keddről. Méghozzá a munkacsoport welcome party. Azaz, főnökömmel, meg pár kollégával elmentünk egyet kajálni, és szeszelni. Délután már a szervező srác masszívan osztogatta a meghívót a leendő résztvevőknek. Nem aprózta el a gyerek. Egy egész korrekt poénos kis szöveget kerekített, amiben kifejti, hogy az én kényszerítő erőm hatására választotta ezt a kocsmát, ahova megyünk, merthogy minden áron friss tengeri kaját akarok enni. Ezen jót röhögtem. Egyrészt, ha kényszerítem, nem ír ilyen laza szöveget, másrészt meg, a tengeri cuccok helyett egy jó pörköltet tudtam volna elképzelni a tökéletes vacsorának. De, van humora a csávónak, ezt meg kell hagyni. Meghívón térkép, hogy hova megyünk, rájöttem, hogy ezen a környéken jártam, még az első hétvégén. Mondtam a többieknek, hogy király, ide simán eljutok. Röhögtek, és mondták, hogy ne pörögjek, úgyis együtt megyünk. Aha. Akkor mi a francnak térkép külön mindenkinek?
Fél hétkor el is indultunk, rövid vonatozás, egy kis gyaloglás, és már meg is érkeztünk a vendéglátóhelyre. Igazából, nem is tudom, hogy minek nevezzem. Nem étterem, de nem is kocsma. Valami keverék. Menü persze japánul, de kitalálták a gondolatomat, és rendeltek nekem is sört. Itteni csapoltat még nem ittam, finom volt, nem olyan keserű, nem olyan karakteres, mint az otthoniak, de nem rossz. Legnagyobb meglepetésemre az első kört többen kb. húzóra letolták. Az anyja. Legutóbb annyira nem bírták a szeszt. Jött a második kör, az már nem tűnt el olyan gyorsan. Mindenki megvárta, amíg megérkezett a kaja. Mondták, hogy a rendelést inkább bízzam rájuk, nem is nagyon volt más választásom. Érdekes módon, itt nem mindenki magának kér, hanem mindenki rendel valamit. Elkezdik kihozni a kajákat, és mindenki vesz belőle, aki szeretne. Aztán jön a következő fogás. Majd a következő. Egyikből se sok, csak pár falat, viszont összességében a végére mégis elég. Mindegyik tál nagyon finom volt, bár sokszor lövésem nem volt arról, hogy mit is eszek. Minden esetre, nagyon ízlett minden. Be is laktam rendesen, a sör is fogyott, oldódott a légkör, beszélgettünk sok mindenről, felvetődött persze az a kérdés is, hogy mi a kedvenc piám. Hát, az sok van, felsorolni sem egyszerű, de a Jägert, és a vadászt mondtam végül a sör, és a pálinka mellett természetesen. Jägert még vágták azok, akik már voltak Európában, a vadászról már elképzelésük sem volt. Nem is csoda, otthon sem ismerik az ország minden részén ezen a néven, ezzel már többször megszívtam, valahol VBK-nak, valahol „leó”-nak mondják. Gondolom, így már mindenkinek világos, miről van szó. Minden esetre, ezt a kombinációt errefelé sehogy sem ismerik. Úgyhogy újat mutattam nekik, mikor elmondtam, miről van szó, mindenki ki akarta próbálni, aki ivott alkoholt az este folyamán. Csak a kettő – egyes variációt említettem, a 3:2-t nem éreztem volna fair lépésnek rájuk nézve. Pincér először csak pislogott, amikor elővezették, hogy a következő kör mi legyen, de aztán felfogta miről van szó, rántott egyet a vállán, jelezve, hogy neki aztán édes mindegy, ő kihozza, mi meg kezdünk vele, amit akarunk. Jó volt a bor, meg a kóla is, az arány is stimmelt, úgyhogy nagyon örültem, hogy végre ihatok valami hazai jellegű szeszt is. Itt nagyon drága a vörösbor, úgyhogy nem vettem még eddig. Többieknek is ízlett, mondták, hogy ezt megjegyzik, és máskor is iszunk. Gyerekek, rajtam nem múlik.
Miután áttértünk sörről a borra, ők is mutattak nekem valami újat, és rendeltek Sangriát. Jó, ez normálisan nem újdonság, az viszont már meglepett, hogy itt fehér borból készül, a vörös verziót nem ismerik. Kihozták egy 3 decis pohárban full tele jéggel, én meg csak lestem, hogy ez mi a frász. Mondták, hogy itt ilyen. Hát, annyira nem volt köze az általam ismert italhoz, olyan Sangria light volt inkább, de végül is iható. Inkább visszatértem a sörre. A többiek inkább már csak Sangriáztak.

Az egyik csaj közben rendesen kikészült, egyik pillanatról a másikra totál összecsúszott. Szegény, nem tehet róla, genetikailag gyenge az alkohol lebontása, és most épp nem vette észre hol a határ. Viszont, mindenki nagy bánatára kb. egy órára bevonult az egyetlen WC-be a lokálban. Nagyon örültünk neki, különösen pár ittasabb vendég kezdett el hangot adni nem tetszésének, de végül semmi balhé nem lett. Csajt 10 perc erejéig kikukázták a kagylóból, addig mindenki sorban elvégezte, amit akart, majd a kezébe nyomtak egy vödröt, és leültették a mosdóban. Nekem már erősen mehetnékem volt, a partinak láthatólag vége, a többiek is ezen a véleményen voltak, de teljes tanácstalanság, hogy hogyan juttassák haza a segg részeg kolleginát az Ebisuban levő otthonába.
Hehe, végre valami, amiben nekik nincs rutinjuk, ebből a szempontból nekem komoly előnyöm van. Egy darabig csak szemléltem az eseményeket, aztán miután fél óra után is ugyan ott tartottunk, hogy most már menni kéne, közbeléptem. Mondtam Tomnak, hogy hívja azt a taxit, nem lesz semmi gond. Szerencsétlen csajba folyamatosan töltötték a vizet, de mivel már eljutott abba a felemelő állapotba, hogy semmi nem volt a gyomrában, mégis hányt, ezért szóltam, hogy víz nem kellene már neki több, nem segít a helyzeten. Megmosták az arcát, én meg felkaptam, és kivittem a taxihoz. Kapott egy zacskót, ha még valami csoda folytán mégis tudna mit hányni, hát akkor légyszi abba. Szerencsére, köszönhetően a friss levegőnek, meg a nyugalomnak, már nem kellett neki. Rendben megérkeztünk Ebisuba, mire ki kellett volna szállni, már rajtam aludt. Bevittük a térsasház portájához, beállítottuk a kaputelefon elé, és három lépést hátráltunk. Valahogy nem vágytam egy idegbeteg apukára hajnali egykor, aki épp ölni vágyik, amiért szeretett kislányát galád módon leitatták a köcsög kollégák. Kiscsaj felszólt, apuka válaszolt, ajtó nyílt, csaj gyakorlatilag bezuhant a liftbe, de sikeresen feljutott a megfelelő emeletre (gondolom). Mi meg ott álltunk főnökömmel ketten, kb. 5 km-re Hatanodaitól. Néztünk egymásra, hogy akkor most mi legyen. Mondta, hogy ő hív egy taxit. Közöltem, hogy ok, de akkor egyedül megy. Nézett rám hülyén, hogy mégis mi a franccal akarok innen hazamenni. Vigyorogtam ezerrel, hát gyalog, hogy máshogy?

Először nem nagyon akart belemenni, de egyrészt meggyőzően érveltem, nem esik, nincs hideg, van GPS, miért ne. Végül látta, hogy nem győzhet meg, egyedül hagyni meg nem akart, úgyhogy mondta, hogy rendben, de nem szeretne eltévedni. Megnyugtattam, hogy nem lesz semmi gond, csak találjon jelet a GPS, és lazán elindultunk a rossz irányba. Szerencsére kb. 5 perc után lett műhold, meg pozíció, röhögve közöltem, hogy akkor most forduljunk meg, mert erre Shibuya van, de most már minden rendben. Hát, nem látszott az arcán az őszinte hit, és meggyőződés, de meglepő módon mosolyogva mondta, hogy ő bízik bennem, csak vigyem haza.
Ezután már nem volt gond. Mivel már jártam erre, egy kék vonalat nem volt nagy kunszt követni a térképen. Rendben megérkeztünk, jót beszélgettünk, és még csak hajnali három óra volt. Tom mondta, hogy igazából úgyis ilyenkor szokott lefeküdni. Néztem, hogy mi? Hogy? És kilencre már bent van az intézetben? Persze. Éjfélre hazaér, kajál, tusol, néz egy kis TV-t, négy körül elalszik, nyolc után meg kel. Szóval neki 4 óra alvás elég. Innentől kétség sem férhet hozzá, zseni a csávó. Már az út alatt is mondott több erre utaló dolgot, mondjuk, hogy ő intézetigazgató akar lenni, és ezért keményen dolgozik, és imádja, amit csinál, élvezi, meg igyekszik kreatív lenni benne, de az, hogy gyakorlatilag 4 óra rendszeres alvás elég arra, hogy utána végigpörögje a napot, meggyőzött. Kérdezte, hogy engem mi motivál, mondtam, hogy hááát, leginkább semmi. Szeretném jól csinálni, amit kell, ebben az egy évben, és pnt. De igazából nincsenek ambícióim. Nem vágyok feljebb, nem érdekel semmi hatalom, sokszor már attól hányingerem támad, ha otthon körbenézek, én semmiféle könyöklésben nem vagyok hajlandó részt venni. Maximum ütök, de akkor nem pozícióharcról van szó. Ha gond van, improvizálok, kreatív leszek és megoldom a kérdést. Soha nem számítok semmi jóra, vagy könnyű sikerre, ha valami összejön, akkor az pozitív csalódás. Erre csak hümmögött, de nem szólt semmit. Lehet, jobb is, hogy nem tudom mire gondolt. Az én hozzáállásom a dolgokhoz ilyen. Majd valami lesz. Az ő felfogásával, és moráljával ez a fajta gondolkodásmód teljesen ellentétes. Én az övét nem tudom elfogadni, ő meg az enyémet. Minden esetre, remélem, hogy ő is azon lesz, hogy a legjobbat hozza ki belőlem, aki, mint egy sorscsapás szakadtam a nyakába a következő évre.

Hozzászólások ITT!