06.10. Vasárnap
A tegnapi elképesztően szar idő után nagyon reméltem, hogy végre kisüt egy kicsit a Nap. Bejött, hajnali tízkor verőfényes napsütésre ébredtem. Ha már egyszer ilyen szép az idő, kizárt, hogy ma sem megyek sehova. Gyorsan összekaptam magam, toltam némi reggelit, és hajrá. Két hete vasárnap ugye Odaiba, Shin-Kiba volt terítéken, úgy döntöttem, hogy innét folytatom a felfedezőutat. Tehát, vonattal Oimachi, majd Rinkai-line egyenesen Shin-Kiba állmásig. Meg kell állaptanom, hogy ez a vonal nagyon drága. 380 jen cirka 10 km. Ha belegondolok, hogy Kamakurába, ami kb. 45 km 690 volt az út… Megkérdeztem, hogy ez miért is van, de mindenki csak találgatott. A leghihetőbb magyarázat szerint, ez a város legújabb vonala, és költséges volt megépíteni. Sokat megy földalatt, meg az öböl alatt is halad, úgyhogy feltehetőleg, azért ilyen drága a jegy. Végül is, logikus, bár engem nem igazán vígasztal.
Szállók a parton.
Mire megérkeztem Shin-Kibába tisztán éreztem, hogy valami idő készül. Égető napsütés, már-már forróság, és a horizonton gyülekező felhők. Úgy saccoltam, hogy azért még van jó pár órám, mielőtt megjönne a vihar, de biztos, ami tuti, először a legfontosabb látnivalót vettem célba. Ugye, mindenki emlékszik a múltkori zárásra? Igen, most a Tokyo-gate volt az első napirendi pont. Át kell mennem rajta.
Sétahajó.
Ismét felvetődött a kérdés, hogyan lehetséges ez? Azt már tudtam, hogy van rajta járda, viszont ennyi volt az összes információm. Először a hidat kellett megtalálni. Mintegy négy kilométer az állomástól. GPS beizzít, ládák feltérképez, és már meg is volt az útiterv. Ezúttal megérte vadásznom, végre értelmes helyekre rejtették a kincseket. Rögtön az első doboz felé már kerestem az állam. Cirka öt percen belül találtam egy vonat parkolót, egy helikopter állomást, és szép kilátást a szomszédos félszigetre, illetve, az öbölre. Dolgozott a kamera, éreztem, hogy jó ötlet volt eltenni a tartalék akkut.
Heliport
Felüdülés volt ismét a parton sétálni, még ha most nem is sikerült teljesen a víz közelébe kerülnöm. Két ládából egy meglett, és már mentem is tovább. Egy órán belül elértem a híd tövéhez. Közben találtam még egy parkot, ahol meglepő módon, piknikeztek. Az igazi látványosságot egy szélerőmű szolgáltatta. Érdekes gondolat… Fura összképet alkot egy ekkora cucc, amint magában áll egy rét szélén, és körülötte gyerekek rohangásznak, meg minden felé esznek-isznak, közben pedig hallgatják a lapátok suhogását. Tetszett. Követve az egyre magasabbra emelkedő utat gyorsan meglett a híd eleje is. Kissé gondban voltam, hogy hol a feljáró, én ugyanis egy olyan járdát vártam, mint a Rainbow bridge esetében. Itt a tervezők másképp gondolkodtak, és felhúztak a híd két végén egy-egy kilenc emeletes tornyot, amikben lépcső, illetve liftek vezetnek az autóút szintjéig, és az fölé. Ez a híd is ugyan olyan impozáns, mint a szivárvány, élmény volt átmenni rajta.
1,6 kilométer.
A gyalogos feljáró.
Látszik, hogy még újdonság.
Gyönyörű a kilátás, délre az öböl, a Haneda, a távolban Chiba prefektúra, északra pedig Odaiba, Shinagawa, és távolban a Tokyo skytree, Rainbow-bridge és a Tokyo tower. Impozáns. A város ezen része még erősen fejlődő fázisban van, egyelőre nincs beépítve, és a híd tulajdonképp egy lezárt szigetre vezet, ahova nem lehet gyalog lemenni. Ennek megfelelően, csak a lejáró kapujáig lehetett eljutni, onnan vissza kellett fordulnom. Végül is mindegy, csak a szigeten maradt ládák matt voltam kissé csalódott. Mert, ugye, geocacher szereti a kihívásokat, persze, hogy valaki megtalálta a módját, hogy ide is eljusson, és rejtsen. Minden esetre, a hídon levő dobozok egy kivételével meglettek. Sajna pont a rejtekhelyen sikerült egy házaspárnak letáboroznia, és cirka tíz perc várakozás után sem akaródzott nekik elhúzni a búsba. Gondoltam, ennyit adok nekik a tollászkodásra, ide nem hiszem, hogy vissza fogok jönni, szépnek szép, de egyszer elég volt átkelni.
Valahol a távolban...
Chiba tartomány, az öböl keleti széle.
Odaiba
Miután nyolc emeletet lelépcsőztem számba vettem a lehetőségeket. A felhők közeledtek, tehát az időm fogyott. Mivel a híd egy félsziget végén van, az első teendő visszamászni az állomásig. Ismét kicsivel több, mint négy kilométer, cirka 45 perc. Persze, most igyekeztem másik útvonalon menni, sikerült egy sétányt találnom, amin kényelmesen visszamentem a heliportig. Naná, hogy egy láda miatt választottam ezt, amit sikerrel meg is találtam. Gyors log, travel bug be, majd irány tovább. Cirka egy óra alatt már a kiinduló pont közelében voltam. Közben, az idő egyre barátságtalanabbá vált, a felhők megérkeztek, és kezdtek összeállni.
Hőerőmű, szemétégető, stb...
Torkolat
Ha otthon lettem volna, már indultam is volna haza, de itt valahogy nem úgy tűnt, hogy egyhamar vihar lesz. Bár az ég durván nézett ki, mégis úgy éreztem, hogy még ráérek. Úgy voltam vele, hogy akár még igazam is lehet, ha meg mégsem, jó sok menedék van errefelé, nem esélyes, hogy nagyon megázok, amíg elérek a következő állomásig. Mindenképp meg akartam nézni közelebbről azt az óriáskereket, amit még a megérkezéskor láttam. Bár, azt hittem, hogy az már Disney Land területén van, de tévedtem. Egy szép park kellős közepén állt, gyakorlatilag teljes magányban. Semmi említésre méltó dolog nem vette körül. A park kellemes volt, igaz, a feltámadó szél, és az egyre sötétedő ég miatt nem tudtam zavartalanul élvezni a sétát. Megnéztem az óriást, 700 jen nem is olyan sok egy körért, viszont, ilyen időben értelmetlen lett volna.
Óriás
Fotóztam párat, kerestem ládát, ami most kifogott rajtam. Közben persze fél szemmel mindig az időjárást lestem. A kék felhők összeálltak, és olyan igazi vihar előtti csend lett. Viszont, se villámlás, se dörgés, ami nekem szokatlan. Végül, érdekes módon a felhő elterült, és csendesen elkezdett szemetelni az eső. Bolyongtam még egy kicsit céltalanul, de éreztem, hogy lassan itt a vége mára a történetnek. Utolsó pozitívumként találtam megtaláltam Tokió egyik legnagyobb akváriumát, amit majd egy borongós napon feltétlen meg fogok nézni belülről is, nagyon ígéretesnek tűnik. Amikor elkezdett nagyobb cseppekben esni, elindultam az állomás felé, jól időzítettem, amint beléptem a fedett részbe, az eső eléggé rákezdett. Látszott, hogy ez nem olyan pár perces zuhé lesz. Mivel öt óra volt, még nem akartam hazamenni. Tegnap elmaradt Kanda, gondoltam, most pótlom. Szerencsémre, innen is megy egy vonal Tokyo állomás felé, 15 perc alatt ott is voltam. Most tudatosult bennem, hogy mekkora is ez az állomás. A föld alól jöttem fel, lépcsőfokokat számolva, 20 cm átlagos magasságot feltételezve durván 30 méteres mélységről indulhattam. Tíz perc gyaloglás volt öt emeleten keresztül, mire elértem a csatlakozásig, pedig nem álltam meg, és el sem tévedtem. Durva.
A következő vonattal elmentem Akihabarába, körbenéztem, majd visszamentem Kandába. Ez az a része Tokiónak, ahol kifejezetten túra, és sportboltok vannak igen szép számban. Sikerült is egy kisebb vagyont elvernem, vettem bakancsot, meg hátizsákot. Merrell, és North Face, úgyhogy minőségi darabok, az áruk is ennek megfelelő volt. Ezek jó sok évig ki fognak tartani, és mindkettőre szükségem lesz hamarosan. A következő vétel egy bringa lesz, remélhetőleg. Mivel, hét óra körül járt már az idő, innen szépen elvonatoztam Gotandáig, majd elsétáltam Hatanodaiba. Végeredmény cirka 24 km, és hat láda. Jó nap volt.
Esős naplemente.
mave13 oldala
