07.28. Szombat
Mondanom sem kell, hogy szombat reggel fél tízkor én voltam az első az irodában, és összesen három ember érkezett még tízig. Hiro úgy tizenegy körül jelent meg, viszont érdekes módon frissen, kipihenten, egyáltalán nem volt másnapos. Ilyen téren irigylem őket, bár a szeszt nagyon nem bírják, kialusszák magukat, és nekik nincs másnap. Nekem egy kissé volt, de annyira azért nem durván, szolid fejfájás, álmosság, kis szédülés. Jól bevált módszert alkalmaztam, Xilox a fejfájásra, majd délben ebéd, és egy Monster az álmosságra. Szerencsére, itt is felfedeztem, hogy lehet energiaitalt kapni, egy doboz Monster 200 jenbe kerül, igaz, csak három decis. Nem is olyan vészes az ára, néha be fogok fizetni egyre, ha épp nagyon szét vagyok csúszva, még mindig elég jól helyre tesz, igaz, a rendszeres ivásról már elég régen leszoktam.
Szombaton nagy megtiszteltetésben volt részem, Hiro meghívott a házába egy hétvégére, és bemutatta a családját. Igazán jó volt, bár azért volt pár furcsa dolog, amire oda kellett figyelni. Hála az égnek, a napokban olvastam egy könyvet a japán emberekről, szokásokról, kultúráról. Ha ezt nem teszem, bizony, pár szituációban nagyon csúnyán sikerült volna leégetnem magam. Még így sem vagyok biztos benne, hogy mindent jól csináltam, de szerintem, nagy hibát nem követtem el.

Van otthon ennyire piros szitakötő?

Ugye, a reggel kissé nehezen, és álmosan indult, és nem voltam biztos benne, hogy annyira nagyon jó ötlet most háznézőbe menni. Még jó agyi működés mellett is iszonyatosan zavarban vagyok idegen helyen, és komoly kihívást jelent majdnem minden vendégség, ami nem családi vagy baráti körben zajlik, nem is igazán szoktam erőltetni az ilyesmit. Így másnaposan viszont még rosszabb a helyzet, a fáradtság a koncentrációmat, meg az amúgy sem túl jó angol beszédemet még tovább rontja, ami nem előny. Olyan lesz, ami lesz alapon azért összepakoltam a cuccomat, nem tudván mire számítsak, elég sok mindent nyomorítottam bele a hátizsákba, hozzám képest legalábbis. Amikor elsőnek érkeztem az irodába, volt egy halvány reményem, hogy Hiro kihagyja a mai napot, de ismerve őt ez aligha tűnt valószínűnek. Végül, meg is érkezett, és két óra körül elindultunk. Úgy gondoltam, hosszú nap lesz ez, de Hiro megkérdezte, hogy lenne-e kedvem túrázni egy kicsit, mielőtt megérkezünk. Valószínűleg, ő épp olyan bizonytalan volt, mint én, Japánban nem divat meghívni valakit a saját házába az embernek, sokkal inkább vendéglő, vagy közös kirándulás a megszokott. Hiro ugyan sokkal nyitottabb, mint az átlag japán ember, köszönhetően szerintem a személyiségének, meg annak, hogy pár évet New Orleans-ban élt, de azért, mint az többször kiderült az este folyamán elég erősen élnek benne a tradicionális szokások is.

Hiro ládát keres... éppen elmegy fölötte.

Szóval, túráztunk egyet a laza negyven fokban. Szerencsére, erdős területen vezetet az út nagy része, úgyhogy elviselhető volt a hőség. Sok érdekes helyet felfedeztünk, jól szórakoztunk. Érdekes módon, Hiro is csak egyszer járt erre, azt is az utóbbi pár hónapban, mert bár szeret túrázni, nem igazán szokott kimozdulni otthonról, még a házához viszonylag közel eső területeket sem ismeri teljes magabiztossággal. Viszont, azt hiszem, ez a szokása most megváltozott, nagyon jól érezte magát ő is, és valószínű, hogy sikerült rákapnia a ládázásra is. Gyermeki lelkesedéssel keresgélt, az első pár esetben volt, hogy még ötven méterre voltunk a rejtéstől, de ő már nézte a táblákat, bokrokat, köveket. Aztán, amikor ő talált meg egy dobozt, öt percen keresztül vigyorgott folyamatosan. És, amilyen mázlista típus, rögtön a második általa megtalált ládában fogott egy travel bug-ot is. Úgyhogy, az most az én nevemen fut, mert neki még nincs regisztrációja, de természetesen nála van, és majd valamikor lerakjuk együtt.

Ha nem tudnám, hogy ez is Tokió része, tetszene.

Kilátás a parkból. A távolban Takao.

Szerintem a rizs a legzöldebb gabonanövény.

Ő itt is ritkaság. (Jégmadár)

Mivel elég jól elcsavarogtunk, csak nyolc óra körül értünk Hiro otthonához. Ő viszonylag távol lakik Tokió központjától, minden reggel több, mint egy órát vonatozik, de szerintem, ez minden pénzt megér, azt hiszem, ezt ő is így gondolja. Azért nem egészen ugyan az az érzés minden este egy kis lakásba hazamenni, és nyomorogni a többiekkel, vagy egy kényelmes, tágas családi házba érkezni. Maga a ház európai szemmel nézve kicsinek hat, de egyrészt errefelé az emberek zöme nem engedhet meg magának még ennyit se, másrészt annyira praktikus a kialakítása, hogy simán elfogadnék otthon is egy pont ilyen épületet. Könnyűszerkezetes, mégis kibírta a földrengést, meg a tájfunokat, nagyon jól, és logikusan megtervezett épület. Tetszett, hogy ahova csak lehetett igazi fa került, nem festve, hanem a maga természetes színével. A padló is színtelen lakkal van kezelve, vagy valami hasonlóval. Alapjában nagyon bejön ez a természetes stílus. Egyébként, minden rém egyszerű, teljesen funkcionális, fölösleges csicsának nyomát sem látni. Bár az elektronikus eszközök tekintetében a felszereltség, nagyon modern, legújabb dizájn, színes, érintős LCD panelek itt-ott a meleg víz, a klíma, és még ki tudja mi vezérlésére, mégis sok helyen a tradíció köszön vissza. Például, a kanapé előtt a szoba jelentős részén nem hajópadló van, hanem tatami, amihez természetesen megvan a hagyományos kis asztal is a teázáshoz (bár, csak ritkán használják), és a lakásban, mint errefelé általában, nincs fűtés. Ez ugye most annyira nem hátrány, viszont télen szerintem eléggé hideg, ha a saját lakásomból indulok ki. Itt is ugyanolyan vékony ablakok vannak, a falak se szigeteltek, úgyhogy itt is esélyes a 15 fok télen, ami azért már annyira nem kellemes. A másik érdekes dolog a fürdőszoba. És itt volt nagy szerencsém, hogy már olvastam róla korábban, hogy is kell használni. A helyiség, mint olyan, két részre van osztva, van egy cirka 3 négyzetméteres előtér, ahol a mosdó, és a mosógép van, úgy, mint otthon. Aztán van egy ajtóval leválasztott külön rész, ahol a kád található, ami nem a megszokott európai stílusú, hanem annál sokkal mélyebb, és rövidebb. Az igazi érdekesség azonban, hogy nincs hozzá csap. A vizet a kád mellett, a földtől mintegy harminc centire elhelyezett csaptelepből lehet beleengedni a zuhanyfej segítségével. Na jó, de miért van ilyen alacsonyan? És alapvetően, miért van a kád mellett, a csap felett tükör, szappantartó, sampon, tusfürdő stb, és miért van mindezek előtt egy kis szék? Kellett úgy 5-10 perc, mire apránként minden részletet összeraktam. Nos, ez a külön része a fürdőszobának tulajdonképp maga a zuhanykabin, az ajtó is olyan, mint a zuhanyzóké. A padló műanyag, középen van egy lefolyó, és a falak is műanyaggal vannak borítva úgy 1,5 méteres magasságig. Miután ezt felfedeztem, már tiszta volt, hogy hol kell zuhanyozni. De, miért engedett ki Hiro nekem egy kádnyi meleg vizet? És miért mondta mindehhez, hogy mehetsz zuhanyozni? És itt ugrott be, hogy mit is olvastam erről. A kád víz nem tisztálkodásra szolgál. Arra van a zuhanyzás. A csap azért van olyan alacsonyan, mert itt, aki épp fürdik, az leül szépen a kis székre, zuhany, szappan, sampon, mint otthon, majd lemossa magát, és miután ezzel végzett, teljesen tisztán ülhet bele a kád vízbe, ami folyamatosan keringetve van, és mindig egyforma meleg. Ez, mintegy relaxációs célokat szolgál csak. Az sem volt véletlen, hogy én voltam az első. Ez, mintegy kiemelt, megtisztelő figyelem a vendég felé. Ugyanis, a kád víz az egész este során változatlan marad, mindenki abba ül bele hosszabb-rövidebb időre. A vendég az első, majd a családfő, aztán a gyerekek, meg a feleség. Hétköznapokon is ugyan ez a szokás, csak akkor a vendég nyilván kimarad. Ja, és a fürdés is mindig cirka ugyanabban az időpontban zajlik, és ugyanannyi ideig tart. Kemény menet volt mindezt kitalálni, és utána is nem kicsit voltam zavarban, amikor Hironak mondtam, hogy még életembe nem láttam japán stílusú fürdőszobát, úgy hallottam, hogy így kell fürdeni, ha valamit esetleg elböktem, akkor bocs. Szakadt a röhögéstől, és láthatóan élvezte a szituációt, de megnyugtatott, hogy minden rendben, jó voltam. Azért, esetleg előtte felvilágosíthatott volna, legalább egy kicsit…
A fürdés után a vacsora következett, ami már problémamentesen zajlott. Mielőtt megérkeztünk volna a házba, útba ejtettünk egy helyi fesztivált, és ettünk, ez már csak amolyan kis ráadás volt. Hiro vett nekem kaját, persze, hagyományos japán ételt, ami alapvetően baromi egészséges, de nekem annyira nem jött be. Mindegy, meghívott, kezembe nyomta, úgy voltam vele, hogy ha belepusztulok is, de megeszem. Úgyhogy igyekeztem kicsit kikapcsolni az összes ízérző központomat, tudatomat „mély közöny” funkcióra állítottam, és mindent bepálcikáztam. Volt, aminek egész jó íze volt, de akadt számomra igazán gusztustalan is. Azon már rég túlléptem, hogy nem nagyon rajongok a paradicsomért, borsóért, gombáért, ez valami teljesen új élmény volt. Amit viszont a házban ettünk, az nagyon finom volt, Hiro felesége ügyes szakácsnő. Egyedül az erjesztett babra mondtam azt egy gyors kóstoló után, hogy na, ezt nem, ez ki van zárva. Hiro röhögött, és mondta, hogy igen, eddig egyetlen külföldi barátja sem bírta megenni. Nem meglepő, iszonyatos szaga és íze van. Az este hátralevő részében még beszélgettünk egy kicsit, és teáztunk. Nem kellett a hagyományos teaceremóniát követni, simán asztalnál ülve, jeges teát ittunk. Illetve, nem hagyományos teát, hanem árpateát. Ez tradicionális Ázsia keleti részen, ugyan úgy, mint a zöld tea. Érdekes íze van, leginkább a nagyon híg kávéhoz tudnám hasonlítani, egyáltalán nem édes, viszont egész kellemes, főleg a nagy melegben hat kellemesen, különösen jéggel. Furcsa módon nem kell hozzá forró víz, csapvíz hőmérsékleten is ugyanúgy kioldódik a lényeg, persze Hiro szerint azért forró vízzel hatékonyabb a dolog, úgy akár négy liter teát is lehet készíteni egy filterből. Kicsit próbáltam barátkozni a gyerekekkel is, már amennyire tőlem telik. Volt nálam pár geocoin, gyorsan előkaptam őket. Kíváncsian nézegették a szép, egyedi érméket, sőt, néha angolul kérdeztek ezt-azt. Meglepett, mert bár tanulják az iskolában az angolt kötelező jelleggel, használni általában nem merik. Mindkét kislány nagyon félénk volt, azt hiszem, ez természetes dolog, az este folyamán ugyan nagy ívben elkerültek, de amúgy aranyosak, nyolc, és tíz évesek. A gyerekek, és a feleség kilenc-tíz óra körül elmentek lefeküdni, aztán fél tizenegy körül Hiro is nemes egyszerűséggel elaludt a székén, úgyhogy éjfélig olimpiát néztem japán kommentárral. Nem volt rossz. Pont, mikor felébredt Hiro, akkor indult a cselgáncs bronzmeccs, magyar-japán párharc. Végül a magyar csaj nyert, Hiro nem kis bánatára, de jól viselte a vereséget, én meg nagyon halkan a győzelmet.

További képek ITT!

Hozzászólni itt lehet!