07.16-20. Hétfő – Péntek.
Végre nem a megszokott módon kezdődik egy hét. A golden week óta cirka először ismét egy munkaszüneti nap. Az okát nem tudom, de nem is érdekel. A lényeg, hogy ma nem kellett dolgozni, vagy, legalábbis nem volt kötelező. Mint pénteken kiderült, azért, hogy ne érezzem felhőtlenül jól magam, szinte mindenki más melózott, rajtam kívül. Tom ment a másik intézetbe sejteket pofozgatni, Hiro elfelejtette, hogy szünet lesz, úgyhogy egész nap az egereit pesztrálhatta, mert így időzített, pár fanatikus meg amúgy sem ismeri a szabadnap fogalmát, úgyhogy nekik édes mindegy volt. Tehát, röviden összefoglalva, Hiro megszopatta magát, a többiek eleve így terveztek, engem meg nem érdekel más hülyesége, én bizony a melóhely felé sem nézek, ha nem muszáj. Márpedig, kis szervezéssel úgy intéztem a dolgot, hogy ne kelljen ma se az egerekkel, se a sejtekkel foglalkozni. Persze, amikor pénteken Tom mondta, hogy hétfőn szünet, és ha nincs dolgom, nem kell jönnöm, őszinte meglepetést imitáltam, de akkor már pontosan időzítve volt minden. Úgyhogy, csak annyit mondtam vigyorogva, hogy még szerencse, hogy hétfőre nem terveztem semmi halaszthatatlan melót. Tom is vigyorgott, nem tudom, hogy átlátott-e rajtam, bár, nem mintha számítana.

Szóval, szünnap. Először úgy terveztem, hogy alszok, ameddig tudok, de Masashi végül ezt keresztbe húzta. Ma mentünk el Harajukuba „jó árasított” North Face cuccokat venni. Végül nem sikerült meggyőznöm arról, hogy Kanda ár, és választék terén is jobb lenne, ő itt akart pénzt költeni. Hiába, menő hely, divatos, és neki úgy tűnik, van pénze. Megismerkedtem a barátnőjével, a húgával, és alapvetően kellemes délelőttöt töltöttem velük. Masashi persze jól bevásárolt, vett egy rikító kék pehelykabátot, egy olajzöld kesztyűt, ami nem vízhatlan, és nem is meleg, de jól néz ki, meg egy fekete alapon fehér pöttyös épphogy boka fölé érő kamáslit. És egyre csak azt hajtogatta, hogy milyen olcsó, el se hiszi, és fizetett 28000 jent 45% kedvezménnyel. No komment. Divatosan fog meghalni a hegyen…
Én még kicsit körülnézek, mielőtt vásárolok, egyelőre, csak egy sapkát, egy fejlámpát, meg egy vízhatlan ponyvát vettem a hátizsákra. Mindezt 6500 jenért, ami már szintén a kedvezményes ár volt. Rablás. Én azt hiszem, maradok a kevésbé ismert, viszont olcsóbb, és praktikusabb cuccoknál, kivéve egy Jack Wolfskin kabátot, mert azt megláttam, és azt mondtam, hogy ez nekem kell. Nem olcsó, de még így is kevesebb, mint a fele a North Faces opciónak.

Miután csillapodott a vásárlási láz, elmentünk ebédelni egyet, szintén Harajukuban. Megittam életem legdrágább korsó sörét, és ettem valami félig európai, félig japán stílusban elkészített kaját, dumáltunk egy kicsit lényegtelen dolgokról, aztán mindenki lelépett a dolgára. Masashi ment ügyelni Chiba tartományba, és már kettőkor el kellett indulnia a vonatra. Úgyhogy, ma pár óráig nagyvilági életet éltem. Nem volt rossz, de nem fog hiányozni.

Miket lehet találni egy vasútállomás mellett...

Szóval, kettőkor mindenki távozott, én meg ott álltam Harajukuban, és azon gondolkodtam, mi legyen a további program. Gondolkodtam rajta, hogy elmegyek Kandába, és bevásárolok, de aztán végül találtam látnivalót itt is. Már amikor megérkeztem gyanús volt a tömeg. Na, nem az emberek létszáma, errefelé mindig annyian vannak, mint az állat, hanem az összetétel volt furcsa. Túl sokan virítottak sárga pólóban, és többeknél transzparensek, plakátok voltak. Illetve, nagy volt a rendőri jelenlét, több rendőrségi busz is várakozott a környéken, és pár út is le volt zárva.

Kissé túllihegték a dolgot, úgy érzem...

Azt hittem, hogy csak valami kis helyi megmozdulás lesz, amilyet már láttam párszor, de pár órával később visszaérkezve az állomásra látszott, hogy ez a dolog egy kissé nagyobb volumenű a szokottnál. Sikerült belefutnom egy hatalmas demonstrációba. Ez cirka százezer embert jelent, és több száz rendőrt. Valami politikai fejes mára szervezett tüntetést az atomerőművek, és atomenergia ellen. Komolyan vették a felhívást, rengetegen voltak. Épp akkor kezdték el a felvonulást. Több csoportban haladtak Harajuku, és Shinjuku központja felé. Félelmetes látvány volt, de persze, minden békésen zajlott.

Sok ilyen csoport haladt el, mire elfogytak az emberek.

Mondjuk, ilyen rendőri biztosítás mellett nem is nagyon lehetett volna ugrálni. Egyébként, a helyi hatóság nem vette félvállról a témát, mindent lezártak, a tüntetőket szinte teljesen elszeparálták a környezettől, és pár katonai helikopter cirkált folyamatosan a helyszín felett. Egyébként, nem volt szükség ilyen mértékű biztosításra, mindenki mosolygott, beszélgettek a rendőrökkel, bámészkodókkal, csoportképek készültek, tehát félig mintha egy nagy buli lett volna.

Na, ez a hermetikus lezárás.

Ilyet azért nem gyakran látni a város felett... szerencsére.

Egyébként, csodálom a kitartásukat. Negyed tíz körül érkeztem meg Harajukuba, délután kettő után indult a tüntetés, de csak négy óra körülre lett üres a terület. Rengeteg idős ember is volt a menetben, meg sokan hozták a gyereküket is. Az időjárás nem volt baráti, tűző napsütés, cirka negyven fok, és képesek voltak több órán át ácsorogni, és sétálni a forró aszfalton sokan víz, és kaja nélkül. Ezek nem normálisak. A rendőröket már kifejezetten sajnáltam, ami nálam azért elég ritka. Ők ugye a tüntetők előtt érkeztek, és csak jóval utánuk hagyták el a helyszínt, ráadásul teljes harci díszben feszítettek sötétkék egyenruhában szintén tűző napsütésben. Csodálom, hogy senki halt meg, de komolyan.

A követelés elég egyértelmű.

A gyülekezőhely. Ekkor már több tízezren távoztak.

Miután kifotóztam magam, és megszűnt az újdonság varázsa gyorsan távoztam még a környékről is, mert ezt a népsűrűséget nagyon nehéz tartósan kibírni. Gondoltam, sétálok egyet a Yoyogi parkban, ha már egyszer itt vagyok, és egyúttal összeszedem a szombaton kényszerből kihagyott ládákat. A terv félig jött csak össze, ugyanis a tüntetők, illetve a bámészkodók nagy része bemenekült a napsütés elől a ligetbe. Ennek egyenes következménye az lett, hogy ládákat normálisan, feltűnés nélkül keresni esélytelen volt, szóval rövid úton innen is tovább álltam. Mentem egy kört Shinjukuban, majd vissza Harajukuba, aztán öt óra körül úgy voltam vele, hogy céltalanul bolyongani harminc valahány fokban annyira nem poén, úgyhogy elindultam Hatanodai felé. Persze, a változatosság kedvéért gyalog. Tehát, a helyzet annyiban változott, hogy most már határozott cél felé bolyongtam, és nem csak úgy valamerre. Végül kilenc körül sikerült visszaérnem a lakáshoz eléggé lestrapált állapotban. Hiába, ehhez az időjáráshoz nem vagyok hozzászokva. Gyorsan elfogyott cirka egy liter víz, majd egy sör, aztán még némi folyadék. Ennek megfelelően telt az éjszakám, valahogy nem aludtam túl sokat, gondolkodni viszont bőven volt időm.

Továbbra is tartom azt a véleményemet, hogy a helyiek hiába tiltakoznak az atomerőművek ellen, szükség van rájuk, legalábbis egyelőre. A héten különösen meleg napok voltak, iszonyat mennyiségű energia mehetett el a légkondicionálókra. Éjjel csak nyitott ablaknál lehet aludni, és nagyon durva hangja van a városnak. Szinte az egész duruzsol, mindenhonnan hallatszik a ventillátorok zaja, ami a kültéri egységeken dolgozik. Érdekes élmény kiállni a teraszra, és hallgatni. Brutális mennyiségű áram fogyhat a napokban, és láthatólag nem spórol senki, bár a látszatát nagyon igyekeznek fenntartani. Egyébként, van probléma az áramellátással, ha nem is Tokióban, de máshol biztosan, mivel ezen a héten minden nap bemondták az egyetemi hangosbeszélőn, hogy senki ne használjon plusz klímát az egyetem központi rendszerén kívül, mert spórolni kell az árammal. Néztem is Tomra, hogy akkor most mi van, mert ugye az eszközöknek állandó hőmérséklet kell a pontos működéshez, és ez nem konstans harminc fokot jelent. Tom simán megvonta a vállát, és közölte, hogy a kísérletek elsőbbséget élveznek természetesen, és mivel valami észlény betelepített egy FACS készüléket az irodába, az utóbbi pár hétben cirka kétnaponta több órán keresztül ücsörögtünk 18 fokban. Ennyit az ésszerűségről. Egyébként, ez is egy érdekes történet, ami már elég régóta húzódik. Adott egy iroda, ahol cirka 10-15 ember dolgozik. Valaki betette ezt a szart ide, mondván, hogy jó helye lesz itt, ami még önmagában nem lenne baj, azonban a gépet kezelő kolléga megálmodta, hogy ez a cucc csak huszonnégy fokon képes pontos eredményt produkálni. Érdekes módon, amíg Hiro használta ugyanezt a pár milliós vackot, ilyen követelmények nem voltak, és meglepő módon leközölhető eredmények születtek. Na, most mindenki képzelje el, hogy az épületen kívül van harminc jó néhány fok, a folyosón úgy harminc, az irodánkban meg tizennyolc. Nem vicc, megmértem, tényleg annyi. Kellemes. Kint lerohad rólam a ruha, bent meg szabályosan didereg mindenki. És, hogy miért nem huszonnégy? Mert a kedves kolléganő egy kissé hülye. A klíma kezelőpanelja ugyanis a szobaajtó mellett van egy jó vékony falra szerelve. Tehát, az általa mutatott hőmérséklet köszönőviszonyban sincs a valósággal. Semmi gond, csaj belibeg, betolja a vezérlést 24 fokra, leragasztja a panelt, hogy senki ne nyúljon hozzá, majd távozik, miközben a gép mér. Az már nem érdekli, hogy valójában 18-20 fok körül alakul a hőmérséklet. A harmadik ilyen alkalom után mondtam Tomnak, hogy azért, ez nem teljesen normális, és nem lehetne-e esetleg valamit tenni. Első körben közölte, hogy nem, mert a gépnek 24 fok kell, ez a szabály, ez van. Megkérdeztem, hogy ugyan már, szerinte, úgy érzésre ez huszonnégy fok? Mondta, hogy ő nem tudja, és miért kérdezek ilyet tőle. Megmutattam a hőmérőmet, és a tizennyolc fokot, erre annyi volt a reakció, hogy érdekes, a panelen 24 van. Elmagyaráztam, hogy ez miért is lehetséges, mondta, hogy lehet, majd beszél a gépkezelővel. Végül, persze semmi nem történt. Ezután Hiroval is dumáltunk erről, ő mondta, hogy kurva hideg van, és ez nem állapot, nem én hoztam föl a témát. Elmondtam, mi a szitu, na, ő már tényleg beszélt a csajjal. Eredmény: kezdetben semmi. Majd a héten megjelent a szobában két hőmérő, és tényleg rájöttek, hogy sokkal hidegebb van, mint ami szükséges lenne. Hurrá, gondoltam, győzelem, kemény menet volt, de megérte. Két napig működött a dolog, pöccre 24 fokot lőtt be a csaj, és viselhető volt a hideg (a panel ekkor 28 fokot mutatott). Aztán ma (csütörtök) látom ám, hogy a csaj valamit nagyon pusmog az egyik főnökkel (persze, amikor se Tom, de Hiro nincs a közelben), többször rám sandítanak, és elhangzik párszor az Atira is. Na, gondoltam, remek, megint én leszek a gyökér, ez tiszta sor. Főnökasszony két percen belül jön is, kérdezi, hogy most jelenleg fázok-e. Nem értem, hogy mi a francnak kell ezeknek mindig három kört menni, mielőtt a lényegre térnek. Rögtön mondtam, hogy nem, most nem fázok, mert tényleg 24 fok van, és nem tizennyolc, mint múltkor többször is, akkor valóban hideg volt. Erre mondta, hogy hát igen, tényleg annyi van, és ő is érezte, hogy kissé hűs volt idebent, de a kollegina szerint kéne az a tizennyolc fok a gépnek. (Ez egyébként nonszensz, ezt a masinát normális laborkörülmények közé tervezték, ami szobahőmérsékletet jelent, azaz 22-23 fokot, ha 24 fokban is megfő, akkor valami baja van.) Illetve, kíváncsi lenne rá, hogy ezt a szintet szerintem, hogy lehetne elérni. Meg, nem egyenletes a hőmérséklet a szobában, és emiatt van nálam hidegebb, és ő ezt megérti, de a gép. Mondtam, hogy egyrészt, nem csak én fáztam, hanem mindenki más is, nem véletlen, hogy amióta ez megy mindig két-három ember beteg, lázas, arcüreg, homloküreg gyulladás, stb. Másrészt, egy legalább cirka 100 légköbméteres szobát kissé nehéz lesz egyenletesre hűteni két egységgel a plafonon, amikor ráadásul a műszer hőtermelése jóval nagyobb, mint az embereké. Harmadrészt, ha tizennyolc fok kell, akkor azt egy huszonpár fokos helyiségben kissé nehéz lesz megvalósítani, de mivel a gép alapvetően zárt, a belsejét lehűteni ennyire, még 18 fokban is nehézkes. Totális értetlenség, és meglepetés nézett vissza rám, hiába, az egyszerű őszinteséget úgy tűnik, errefelé sem szeretik. Azt hiszem, a kedves sensei látta, hogy ez erősen patthelyzet, vagy inkább 1-0 nekem, úgyhogy szó nélkül visszavonulót fújt, és egy kicsit később látványosan megjelent egy mobil ventillátorral. Ezt felapplikálták a szoba közepére, hogy a gép által termelt meleg levegőt a szoba másik vége felé fújják. Ügyes próbálkozás, de ez édes kevés lesz, ez már most tisztán látszik. Amikor Tom belépett a szobába és meglátta, tátva maradt a szája. Rám nézett, mondtam, hogy ne is kérdezzen semmit. Mosolyt erőltetett a fejére, de nem szólt egy szót se. Egyelőre itt tart a történet, minden esetre, az asztalom mellé is került egy hőmérő, mintegy demonstrálásként, rajta valami japán üzenettel, amit persze nem tudok elolvasni. Mivel, a csaj nem az, az észkombájn típus, viszont kitartó, ennek még tuti lesz folytatása. Lehet, hogy hiba volt őszintén beszélni, de nálam ez így működik, és nem vagyok hajlandó lebetegedni egy ilyen marhaság miatt. Várom a következő kört, bár biztos, hogy Hiron kívül bárki képes szó nélkül kékre fagyni, mert a gépnek ez kell, és ez a szabály, úgyhogy nem lesz támogatóm. Lenne pár ötletem a kérdés megoldására, de egyrészt, ezek után bekaphatják, másrészt, úgysem fogadnának el tőlem tanácsot, mert biztos, hogy valami gond lenne vele. Úgyhogy, zajlik az élet rendesen, azt hiszem, itt (is) maradandó nyomot fogok hagyni magam után, pedig, én tényleg nem akarok senkivel balhézni. Valahogy mindig sikerül valakivel összeakadnom, hiába, érzékem van hozzá.
A hét többi része eseménytelenül telt, a klímás mizérián kívül csend volt, és nyugalom, aminek őszintén örülök. Elvégeztem az összes kitűzött feladatot, olvastam pár cikket, és vártam a minden napi szabadulást. Kissé unalmas volt, de még nem jutottam el újra arra a pontra, hogy nekiálljak egy újabb könyvnek. De, hamarosan eljön majd az is.

További képet ITT!

Hozzászólni itt lehet.