Január 7-13. Hétfő – Vasárnap

Ez volt az első teljes munkahete az évnek, szerencsére egész gyorsan elment. Véget ért a szabadságok ideje, ismét minden visszazökkent a normális kerékvágásba, azaz a kollégáim nekiálltak ezerrel kutatni. Rögtön kezdésnek szerdán megvolt a szokásos hónap eleji intézeti megbeszélés, ahol a prof. elmondta a menetrendet erre az évre, majd a mi munkacsoportunk tagjai megtartották a beszámolóikat. Mivel, az utolsó ilyen szeánsz október elején volt, azóta mindenki oktatott, így elvileg nem születtek új eredmények, de mindenkinek volt mondanivalója rendesen. Mert, ha hivatalosan nem is, szabadidőben (éjjel, szabadnapokon, oktatásmentes délutánokon), azért foglalkoztak a kísérletekkel, ha nem is teljes intenzitással. Én szerencsés helyzetben voltam, ugyanis, nekem nem kellett minden délután a gyakorlatos teremben szívni, megszakítás nélkül haladt a projektem. Hogy, mi is a normális menetrend, és hogy mi az irány, az most nem fontos, a lényeg, hogy volt miből szemezgetni. Összedobtam egy szerintem korrekt, és reális prezentációt, amit először persze Tomnak kellett előadnom, ő javasolt pár módosítást, bár most ez inkább cenzúrának tűnt, nem építő jellegű kritikának. Mondjuk, hogy tüntessem el a diáról, hogy úgy öt hónapnyi eredmény ugrott, mert nem mutat jól, ne említsem, hogy teljesen az első lépéstől kellett kezdeni mindent, meg hasonlók. Csak halkan jeleztem, hogy ezeket az apró tényeket azért elég nehéz figyelmen kívül hagyni, de megnyugtatott, hogy a prof.-ot, meg a többieket úgysem érdekli az ilyesmi, nem kell ezekkel a negatív dolgokkal terhelni a hallgatóságot. Végül is, ő a főnök, szóval szépen elvégeztem a javasolt módosításokat.
Szerdán aztán jó 15 percben elmondtam, hogy mire jutottam eddig, mi történt az elmúlt időszakban, csattanó gyanánt elmeséltem, hogy kellett kukázni majdnem mindent, majd összefoglaltam az eddig felmutatható eredményeket. Úgy döntöttem, most kicsit teszem a hülyét. A diákon egy darab negatív mondat sem volt feltüntetve, ahogy Tom kérte, de arról már nem kaptam információt, hogy szóban mit mondhatok, és mit nem… Nem ez volt életem legpozitívabb hangvételű előadása, az egyszer biztos. Ezt valószínűleg a prof is érezte, sőt, a pofára esésem története is kifejezetten érdekelte, végigkérdezgette, hogy mik voltak a kudarc okai, mire számítok, és mi a következő lépés. Mindenre válaszoltam, végül abban maradtunk, hogy egy hónap múlva majd meglátjuk, mi lesz a téma további sorsa. Az már kevésbé volt szimpatikus, hogy ezután Tommal vagy 5 percen keresztül japánul társalogtak engem teljesen kizárva a beszélgetésből. Ha már egyszer az én témám, és én szívok vele, talán elvárható lenne, hogy velem is megosszák a gondolataikat. Később hiába kérdeztem Tomot, kitért a válasz elől. Végül is, ez még mindig jobb, mintha valamit kamuzott volna. Egyébként, nem tűnt úgy, hogy mélyen érintette a produkcióm, ugyanúgy mentünk ebédelni, mint bármikor máskor, beszélgettünk az időjárásról, ilyesmik, mosolygott, szóval, semmi látható neheztelés. Az meg, hogy mit gondol magában, megmondom őszintén, nem érdekel. Kicsit kezd elegem lenni a rendszerből, és nincs túl sok vesztenivalóm, úgyhogy amolyan minden mindegy alapon fogok a jövőben játszani, hátha így többre jutok eredmények tekintetében. Meglátjuk, mennyire tolerálják a helyiek, és tesznek-e ellene valamit, mondjuk, sok mindent már nem tudnak.

Szombaton beszélgettem Hiroval, úgy laza 4 órán át (legalább volt értelme a napnak). Ismét sok érdekes dolgot mondott a japánokról, gondolkodásmódról, világnézetről úgy általában. A téma az atomerőműveknél indult. Ugye, 2011 márciusa óta egy szép nagy terület van lezárva Fukushimában, ami az elkövetkező 40 évben nem is lesz lakható. Az utóbbi fél évben semmi lényeges információ nem jelent meg a médiában azzal kapcsolatban, hogy mi a helyzet arrafelé. Az biztos, hogy a kármentesítés még zajlik, a zóna lezárva, az egykori lakók zöme elköltözött, és nem is tervezi, hogy visszatér. Kérdeztem, hogy az előrehozott választásokat, meg azok kimenetelét mennyire befolyásolta ez az egész. Érdekes választ kaptam, ami némileg meglepett. Az rendben, hogy Hiro szerint ez volt a fő oka az idei választásoknak. Nem maga a földrengés, meg a szökőár, hanem a nukleáris katasztrófa, mivel az emberek szerint ennek nem szabadott volna megtörténnie, nem voltak meg a megelőzéséhez szükséges intézkedések, és ez a kormány hibája. A másik fő ok a kommunikáció, illetve annak hiánya, meg, az egész kialakult helyzet kezelése. Nincs rálátásom arra, hogy ez hogy zajlott ténylegesen, mit mondtak az embereknek, és mit nem, minden esetre, bár az érveket megértem, nem tudok velük teljesen egyet érteni. Egyrészt, ki gondolta volna, hogy a szökőár magasabb lesz, mint a tízen pár méteres védőfal? Másrészt, voltak olyan pillanatok, amikor egyszerűen képtelenség lett volna pontos tájékoztatást adni, mert senki nem tudta, hogy mi is történik a reaktorban. Szerintem, és Joe szerint is, aki itt volt, azért elég jól kezelték a helyzetet, és igyekeztek megfelelő tájékoztatást adni, úgy látszik, hogy ez nem volt elég.
Nagy többséggel megválasztották az új vezetést, a korábbi ellenzéki pártot, ami egy ciklussal a jelenlegi előtt már volt hatalmon. Tehát, sok évvel ezelőtt nyertek, majd az emberek csalódtak bennük, és nagy többséggel leváltották őket, majd az új kormány is megbukott, és újra közel kétharmaddal visszaválasztották az előző felhozatalt. Nem ismerős a történet? A dolog érdekes része azonban most jön. Ugye, a japán atomerőművek, ha jól tudom, egy kivételével le vannak állítva, mert az emberek rájöttek, hogy nem annyira jó buli ez az atomenergia dolog, mint azt korábban mondták nekik, és túl sok az 55 reaktor egy ekkora országnak. Mellesleg, Japánnak nincs urán készlete, vagy bányászata, a szükséges mennyiséget többek között a franciáktól importálja. Ki találja ki, melyik párt nyert korábban azzal, hogy bővítik az erőműveket, emelik a reaktorok számát? Illetve, melyik az, amelyik jóban van a jelenlegi beszállítókkal, és az uránbehozatal növelésében érdekelt? Aki a jelenlegi, frissen megválasztott oldalra tippelt, az nyert. Tehát, az emberek félnek az atomenergiától, de kétharmaddal hatalomra juttatták azokat, akik korábban nyíltan kiálltak az erőművek bővítése mellett. Ez minimum fura. Rá is kérdeztem, hogy akkor ez most, hogy is van, és miért történt? A választ egyszer már leírtam, azért, mert azt mondták az embereknek, hogy ez a párt jó lesz nekik, ők meg elhitték. A magyarázat most nem állt meg itt, azzal folytatódott, hogy azért, mert a japánok nagyon szeretnek menni a nagy többséggel. Ha valaki mondjuk, elkezd hordani egy fehér kitűzőt, más meg hangoztatja, hogy az milyen állati menő, trendi stb., akkor két hét múlva mindenkin ugyan az a fehér kitűző fog virítani. Ugyan ez a helyzet mondjuk a helyi popkultúrában is. Ha valakit felkapnak, akkor ha totál tehetségtelen is, a lemezeladási listák élére fog röpülni, mert „fúúú de trendi”.
Beszélgetőpartnerem szerint ennek a legfőbb oka, hogy hiányoznak az egyéniségek, meg az egyéni gondolkodás (fura, hogy ezt nem én hoztam fel). Mondtam, hogy igen, én is hallottam erről, de úgy tudtam, hogy ez a kilencvenes évek környékétől kezdve változóban van, és ma már annyira nem helytálló ez a kijelentés. Egy legyintés meg egy mosoly volt a reakció, és egy rövid válasz: „Az, csak a látszat.” Szerinte ugyanis érdemi változás nem történt, most is ugyan az az elv van érvényben, mint harminc évvel ezelőtt: „A kiálló szöget be kell verni.” Ez a mondat persze így nem hangzott el kimondva – azok a fantasztikus nyelvi korlátok -, de a pantomim lényege, amit láttam, ez volt. Még mindig nem kifizetődő errefelé kreatívnak lenni, vagy különbözni az átlagtól, a legjobb beleolvadni a tömegbe, és kussolni. Gyakran, még manapság sem a legalkalmasabb jelöltet veszik fel egy adott pozícióra, mondván, az túl okos, a kreatív munkát a főnökök nem dicsérettel, hanem elszigeteléssel, és kiközösítéssel jutalmazzák, és még mindig igaz az, hogyha egy cégnek ostoba a vezetője, akkor hiába vannak jó alkalmazottjai, bukásra van ítélve, mert a vezér szava szent. Tehát, próbálhatsz okos lenni, de nem érdemes, sőt kifejezetten hátrányos.
Annyi változás azért van, hogy manapság már nem az a fajta elit tanul az ország legjobb egyetemein, mint 20-30 évvel korábban. Akkor ugyanis, az nyert felvételt az állami egyetemekre, aki a legtehetségesebb volt, anyagi helyzettől függetlenül. Tényleg nagyon magas színvonalú képzés folyt, és aki onnan diplomával került ki, annak garantált volt a biztos munkahely, és a jó megélhetési lehetőség. Ma a legnevesebb állami iskolákba azok járnak, akiknek a legtöbb pénzük, és a legjobb kapcsolataik vannak, hogy magánórákon felkészüljenek a felvételire, vagy némi extra infót szerezzenek a kérdésekről. Ebből az következik, hogy azok, akiknek az ország elitjének kellene lenniük néha pusztán a szülőknek, és nem a tehetségüknek köszönhetik, hogy ebbe a helyzetbe kerültek, viszont az egyetem után még mindig magas státuszba kerülnek hozzáértéstől függetlenül.

Megemlítettem, hogy otthon a diákoknál, fiataloknál kifejezetten előny, ha pár évet külföldön tölt el az ember. Tehát, mint én is, kimegy valahova, dolgozik, tapasztalatot szerez, nem mellesleg pénzt keres, és ha hazamegy, és mindezt kamatoztatni tudja. A válasz megint csak meglepett, bár végiggondolva, ennek legalább van értelme. A japán fiatalok nem akarnak külföldre menni, ennek pedig több oka is van. Egyrészt, nem kifizetődő. Jelenleg annyira erős a jen a dollárhoz képest, hogy nagyon nem éri meg egy-két évet mondjuk az Államokban tölteni. Amíg 20 évvel ezelőtt ez főnyereménynek számított, ugyanúgy, mint kb. most egy magyarnak pár évet a németeknél lehúzni, mára ez itt kifejezetten anyagi csőddé vált. A külföldön megkereshető pénz mondjuk egy post doktor esetében kb. a fele, kétharmada annak, amit hazájában egy év alatt kapna. A jelen gazdasági rendszerben tehát az időseknek éri meg kimenni, azoknak, akik már rendelkeznek egy biztos anyagi háttérrel, esetleg nyugdíjjal. Teljes magabiztossággal leléphetnek Amerikába, vehetnek egy akkora házat, és kocsit, amit itt az életbe nem engedhetnének meg maguknak, és életük hátralevő részében a kisujjukat sem kell mozdítaniuk.
A másik, ehhez szorosan kapcsolódó szempont a munkahely kérdése. Ugyanis, errefelé a külföldi tapasztalat nem jelent feltétlenül előnyt, meg a nyelvtudás sem különösebben (az a bizonyos kiálló szög, meg a túl okos alkalmazottak). Tehát, miután a delikvens hazaérkezik lesz neki külföldi tapasztalata, de munkája, meg pénze az nem. Másrészt, ha egy kutató kint tölt mondjuk öt-tíz évet (kutatás esetén ennak már értelme is van), majd úgy dönt, hogy hazamegy, hiába volt már sokkal magasabb státuszban, otthon csak egy alacsonyabb szintű állásra lesz esélye, ami meg nem kimondottan vonzó sem anyagi, sem rangbeli szempontból. Ilyen helyzetben tehát lehet, hogy jobban járna az illető, ha véglegesen letelepedne Amerikában, de azért egy másik országba kitelepülni, főleg egy japánnak, hát nem az a túlságosan könnyű, és egyszerű történet.
A harmadik fő szempont pedig pontosan ebből következik. Japánban a világ legtöbb országához viszonyítva nagyon kényelmes az élet. Minden kéznél van, elérhető, ami a legfontosabb, megfizethető, tehát a társadalom nagy része teljes jólétben, és boldog öntudatlanságban élhet. Azok, akik általában körbenéznek külföldön, tipikusan Európában, és Amerikában sokszor csalódottan jönnek vissza, és nem elsősorban a kulturális különbségek miatt. Hanem azért, mert abban a távoli országban nincsenek convenience store-ok (kb. mint otthon az éjjelnappali) minden sarkon, nincs ingyenes nyilvános WC, ami van az is fizetős, koszos, büdös stb., sőt még az is előfordul, hogy a városok egyes részén éjszaka annyira nem biztonságos sétálgatni, esetenként, még nappal sem. Általában ezek a legfőbb indokok a külföldi lét ellen, így érthető, hogy a japánok annyira nem szeretnének elmenni a hazájukból idegen helyre tanulni, vagy dolgozni. Pedig, erősen zárójelben megjegyezve, lehet, hogy nem ártana meg nekik…

Turistaként már persze egészen más a történet, imádnak utazni, és általában ezt meg is engedhetik maguknak. Eleve jól keresnek, ráadásként pedig a pénzük még sokat is ér külföldön. Így, rövidebb időre nagyon is szívesen mennek el világot látni, ha idejük engedi. Persze, legtöbbször idő az nincs rá, úgyhogy a tipikus japán turista legalább hatvan éves, még ha nem is látszik rajta, és csak úgy húzza le a nyakát a több kilós fotós cucc, amit mindenhova magával hord. Másik lehetséges korcsoport a diákoké, akik szeretnek csoportosan lelépni pár hétre erre-arra, ha épp van rá idejük. Ilyenkor megnézik a helyi divatos, népszerű látványosságokat, kicsit kitombolják magukat, tapasztalatokat szereznek arról, milyen is a világ az országhatárokon kívül, majd szépen visszatérnek a saját közegükbe, és folytatják a megszokott életüket.
Mellesleg van még egy nem elhanyagolható oka annak, hogy nem országon belül nyaralnak, ezek pedig az árak. Jelenleg olcsóbb elugrani Hawaii-ra, vagy más egzotikus szigetre, esetleg Ausztráliába, mint pár napot eltölteni valamelyik felkapottabb fürdőben, vagy síparadicsomban. Ez meglehetősen durva, de igaz, megerősíthetem. Ahogy mostanában nézegettem a hotelárakat, egy-egy jobb szoba valami felkapottabb üdülőövezetben simán belekerül 100-200 ezer jenbe öt éjszakára, egy embernek. Ehhez képest példának okáért Hawaii-ra már 110 ezer körül is el lehet jutni ennyi időre, és akkor még csak egy helyi szállás árát hasonlítottam egy komplett utazáshoz, és a shinkansen, meg a belföldi légi járatok sem valami olcsók. Kocsival meg leginkább esélytelen a dolog, nem elsősorban a benzinár miatt, hiszen, annak literje 140-150 jen körül van, tehát jelen árfolyam szerint olcsóbb, mint otthon, hanem inkább a végeláthatatlan dugók miatt a kiemelt üdülőövezetek környékén, meg az autópályákon csúcsidőben. Már korábban is említettem, de ide illik, hogy nem tudok még egy olyan országról, ahol a külföldi turistáknak adnak kedvezményeket – sokszor nem is keveset – azért, hogy vonzóvá tegyék az országukat, ami nem mellesleg valóban gyönyörű, és fantasztikus helyekre lehet eljutni, persze, ha az ember tudja, hogy ezeket hol kell keresnie.
Szintén Hiroval beszélgetve vetődött föl, hogy milyen jó lenne elmenni, mondjuk Sapporóba, vagy Kyotóba, és nagy kár, hogy ezekre valószínűleg nem lesz lehetőségem. Hiro csak mosolyogva legyintett, mondván, ezek csak a népszerű látványosságok, ő egyiket sem szereti. Ha túrázás, vagy fürdőzés, akkor a japán Alpok, de jó helyek vannak Kyushu környékén is, vagy nagyon király kis szigeteket lehet találni itt-ott, ha az ember egyáltalán tud a létezésükről. Példának okáért rögtön meg is említette a Chichijima szigetet, és a környékét. Hallott már valaki róla? Nekem teljesen új volt az infó, de kétségtelenül fantasztikus hely lehet. Hiro idén készül oda a családjával, a felesége két évig élt ott még gyerekkorában, és néha visszalátogat. A baj csak az, hogy arrafelé nincs repülőtér, csak hajóval lehet menni, ami Tokióból indulva minimum huszonöt órás utat jelent, viszont, nagyon megéri. Kevesen lakják, majdnem Okinavával van egy magasságban, tehát lényegében trópusi az éghajlata, van korallzátony, könnyűbúvárkodással felfedezhető második világháborús hajóroncs, homokos tengerpart, meg ami csak kell. Az egyik kis sziget pedig olyan szigorúan védett (Japán Galapagosznak is nevezik), hogy mindösszesen napi húsz ember látogathatja. De, csak olyanok, akik tudnak úszni. Ugyanis, a hajó nem megy be a partig, hanem megáll egy kis öbölben, és a turistáknak a partra kell úszniuk. Hiro mondta, hogy kissé ijesztő, mert elég sok a macskacápa a vízben, de az szerencsére nem támad emberre. Az már csak egy külön kis furcsaság a dologban, hogy bár cirka 1000 kilométerre van Tokiótól a szigetcsoport, közigazgatásilag mégis a város része, épp úgy, mint mondjuk Shinagawa. Vagy, állítólag nagyon érdekes hely a jóval közelebb levő Oshima, vagy Miyakejima is. Ha valakinek van elég pénze, meg szabadideje, akkor megteheti, hogy egyik nap még síel valamelyik lejtőn az északi országrészben, másnap túrázik valahol Hakone, vagy az Alpok környékén kellemes tavaszi időben, majd leugrik délre pár szörfleckét venni huszonöt-harminc fokban. Hiába viszonylag kis ország Japán, a hosszú észak-déli kiterjedése miatt erre reális lehetőség van a nyár kivételével mindegyik évszakban.
Szóval, ha valaki errefelé szeretne turistáskodni, a legjobb, ha keres magának egy nem annyira vészesen munkamániás japán barátot, és vele utazgat erre-arra. Garantáltan nagyobb élményben lesz része, mint egyedül, sok olyan helyre juthat el, amit a külföldiek egyébként soha nem ismerhetnének meg.

Szombat este aztán úgy döntöttem, hogy ideje lenne kirándulni valamerre. Már nincs olyan sok újdonság a környéken, ahova egy napra is megéri elmenni, mert mondjuk, nem kell két óránál többet vonatozni érte. Benne van a pakliban Kamakura, Enoshima, Takao, Hakone, és esetleg Nikko, bár, oda már három órás az út, de esélyes, hogy megérné a dolog. Most egyelőre Hakonét vettem célba ismét, ott még csak egyszer jártam, maradt még bőven felfedezni való. Szombat esti programként szépen előkészítettem mindent, akkuk fel, elérhető térképek és ládák adatainak letöltése, hátizsák bepakolása, várható időjárás, vonatmenetrend ellenőrzése, ami kell. Végül arra jutottam, hogyha érdemben szeretnék is csinálni valami még sötétedés előtt, akkor legkésőbb reggel hétkor el kell indulnom. Ez most kivételesen sikerült is, negyed hétkor szólt a telefon, bár egy kicsit gondolkodtam rajta, hogy lehet, inkább aludni kéne, végül hétkor már az állomáson voltam teljes harci díszben. Már rutinosan használom a vasúthálózatot bármikor, bárhol, úgyhogy, minden átszállás egyből sikerült, sehol nem volt gond.

Hakone-Yumoto, ismét.

Ennek köszönhetően fél tíz után valamivel meg is ékeztem a kiindulópontra, Hakone-Yumoto állomásra. Innen aztán elindultam azon az ösvényen, amit Hiroval még a nyáron fedeztünk fel, végigmentem a hegygerincen, majd le egy völgybe egyik kedvenc vízesésemhez. Innentől már eltértem a korábbi útvonaltól, most úgy voltam vele, hogy meg kéne mászni a környéken fellelhető legmagasabb vonulatot, így afelé haladtam tovább. Megtaláltam a környék egyik libegőjét, ami átvisz a hegyen, de drága, iszonyatosan zsúfolt, meg egyébként is, túrázni jöttem, és nem átlebegni a terep felett.

Ott szalad!

Még mindig az egyik kedvenc vízesésem.

A kötélpálya kezdete. A fülkék csordultig tömve emberrel.

Úgyhogy a jóval kevésbé népszerű, ámde nagyobb kihívást jelentő ösvényt választottam, és elindultam. Egyetlenegy embert láttam egész felfelé menet, az viszont valami hegyi japán kiadás lehetett, elég rendesen kellett kapaszkodni, hogy tudjam tartani vele a lépést, persze, csak a poén kedvéért. Ahogy néztem, ő is vette a lapot, és amikor nagyon kezdtem volna beérni, rákapcsolt. Viszont, jó volt menni valaki után, aki szemmel láthatólag ismeri ezt a környéket, ugyanis van egy pár veszélyes rész errefelé. Egyrészt, néhol kissé hirtelen mélyül a hegyoldal, másrészt pedig vulkáni eredetű a környék, és elég gyakoriak a kénhidrogénes gázkitörések. A tipikus záptojásszag végig érezhető volt, de a veszélyesebb helyeket messze (pár tíz méter) elkerülte a gyalogút, amiről meg eszem ágában sem volt letérni. Gyorsan rá kellett jönnöm, hogy ez most nem a pécsi dombok kategóriája, 1400 méterre fölkapaszkodni lényegében egyenesen, nem kispálya. Otthon szeretem ezeket a „gradiens” túrákat, csak fölszaladok a hegyre, és kész. Hát, itt ez annyira nem működik. Lehetne, ha mondjuk minden héten ezt játszanám, és ha az otthoni kaják elérhetőek lennének, mert a helyiek nagyon finomak ugyan, és elegendőek a túléléshez, de ehhez a fajta kihíváshoz már édes kevés bennük az anyag.

Hell Valley - a feltörő kénhidrogén miatt semmi nem él meg ott.

Ezt a hegyet nem lehet megunni.

Azért sikerrel megérkeztem a legmagasabb csúcsra, ahonnan gyakorlatilag semmi kilátás nem volt, úgyhogy célba vettem a másik hegytetőt, az nyílt terepnek nézett ki, meg nem mellesleg, az egyik láda is ott rejtőzött. Így, ismét lementem 1100 méterre, majd fel 1300 fölé, viszont, megérte. Füves, vagy valami ahhoz hasonló növénnyel borított hegytetőre érkeztem, ahol Pazar kilátás nyílt minden irányba. Mellesleg innen indult lefelé egy másik libegő, de ezt is kihagytam, mivel iszonyatosan tömve volt emberekkel. A helyiek zöme persze ismét azt játszotta, hogy felvonatozott/libegőzött a csúcsra teljes menetfelszerelésben, aztán vagy ment egy kört a hegytetőn, vagy esetleg elgyalogolt a másik kötélpályához, és távozott. Így szerencsére, csak az állomások környéke volt zsúfolt, a turistautakon csak pár hozzám hasonló őrült lézengett, vagy épp futott.

Tokyo a lábaim előtt hever.

Onnan lentről indultam.

A hegytető.

芦ノ湖, Ashi-tó

Mire körbefényképeztem a hegytetőt, meg a tájat fél négy lett, így el kellett kezdenem azon agyalni hogyan jutok vissza a vasútállomásra, lehetőleg még világosban. Ez utóbbi kritériumot aztán elvetettem, mivel esélytelennek tűnt ezt egy órán belül kivitelezni. Mehettem volna arra, ahonnan jöttem, de az egyrészt a hegy keleti oldalán haladó út, így még előbb sötétedik, másrészt, nem volt semmi kedvem még egyszer megmászni a csúcsot. Így végül maradt az az ösvény, ami egyenesen levisz a hegyről, csakhogy annak számomra rossz oldalára, az Ashi-tó mellé. A kilátás ugyan nem rossz, meg a környék is szép, de kb. 15 kilométeres plusz utat jelent, mivel a hegyet így meg kell kerülni. Ráadásul közel nulla helyismeret, sötét, és a biztos tudat, hogy nem tudok végig turistaúton haladni nem fokozták az önbizalmamat. Végül, még világosban leértem a hegyről, és a teljes sötétség beálltára megérkeztem Motohakone faluba.

Azért, most kissé hideg lenne megmászni.

Itt aztán elkezdtem bűvészkedni a térképpel, kiszámoltam, hogy még jó nyolc kilométer lenne vissza, ebből legalább négyet kanyargós országút szélén kéne megtenni. Ez annyira nem tűnt életbiztosításnak, úgyhogy inkább a buszt választottam. Ebben mondjuk volt némi kihívás, mert ugye, azt hogy merre megy, nem tudom elolvasni, max. a végállomást, meg, egyébként sem utaztam errefelé túl sűrűn buszon. Mindegy, egyszer ezt is el kell kezdeni. Első kérdés: Hol a buszmegálló? Kis keresés után meglett, útkereszteződésben csoportosulás egy oszlop körül. Második kérdés: mikor jön a busz? Elemlámpa fel, helybeliek meggyőzése, hogy ne a menetrendnek támaszkodjanak, és hajrá. Először kisakkozni, hol vagyok, és az hol van a vonaltérképen. Aztán hova akarok eljutni, és végül a jelenlegi pozíciómon átfutó színes vonalak érintik-e a tervezett célt. Épp kezdtem belemelegedni a rejtvénybe, amikor beállt egy busz, és az orra a megfelelő irányba nézett. Fölszálltam, gondoltam, a sofőr majd segít.
- こんばんは。ごめんなさい。箱根湯本 - Jó estét! Elnézést, Hakone-Yumoto?
- はい。- Igen!
- どうもありがとうございました。- Nagyon szépen köszönöm!
Ezzel kb. ki is merítettem japán tudásom jó 50%-át, de legalább megtudtam, amit akartam. Frankó, buszon vagyok, útban a cél felé, két órás séta helyett maximum 15 perc. Aha, meg ahogy én azt elképzeltem. A busz valóban Hakone-Yumoto felé haladt, csak nem egészen azon az útvonalon, amire számítottam, hanem tájnéző körútra indultunk tök sötétben. Rögtön kezdett gyanús lenni, amikor jobbra nézve egy hegy, és az oldalában futó autópálya helyett a hakonei völgyet láttam pár száz méterrel alattunk. Ez önmagában még nem lett volna probléma, az már inkább, hogy pont az üdülőövezeten haladtunk keresztül, és persze csak ez az egyetlen út vitt be, és ki onnan. Este lévén persze, minden kiránduló pont most akart hazajutni, úgyhogy laza 5-6 kilométeres egybefüggő kocsisorba sikerült belekeveredni. Így lett a 15 perc útból több mint két óra araszolás. Végül hétre sikerült megérkeznem a vasútállomásra. Tehát, összegezve elmondható, hogy fizettem ezer jent a buszjegyre, mert, mint kiderült a busz sokkal, de sokkal drágább, mint a vonat, később érkeztem meg az állomásra, mintha gyalog mentem volna, viszont nem adtam meg esélyét annak, hogy elcsapjanak. Megérte? Háát… annyira nem. Végül aztán fél tízre értem vissza Hatanodaiba. Ez a kis egynapos túra ötezer jenbe került, de azt hiszem megérte. Kár, hogy még mindig ennyire rövidek a nappalok, és emiatt nem lehet többet menni. A mai teljesítmény végül 29 kilométer, 2000m szint és két láda hét óra alatt.

További képek ITT!

Hozzászólni itt lehet!