08.13-17. Hétfő-Péntek

A huszadik hét is villámgyorsan eltelt, amit egyáltalán nem bánok. Sajnos, újra visszatért az igazi nyár, megint jóval 30 fok felett a hőmérséklet, és iszonyat magas a páratartalom. Ezt úgy kell elképzelni, hogy esetenként néha olyan, mintha köd lenne, a lámpák fényénél látszik a pára a levegőben, tényleg mintha köd készülne leszállni. Eső van rendszeresen, legalább heti egy-két alkalommal, de nem ér semmit, egy rövid zápor csak még nyomottabbá teszi a levegőt.
A héten az egyetlen említésre méltó esemény egy kiadós kocsmázás volt kedd este, és a bejegyzés ezen részét szerdán írtam:

Lehet, hogy most nem lesz tökéletes a fogalmazás, kissé másnap van. Na, nem olyan durván, mint néha otthon, de azért érezhetően. Kedden ismét egy Welcome party-ra voltam hivatalos, szerencsére már nem az enyémre. Érkezett egy új ortopédsebész PhD hallgató a csoportunkba, ezt ünnepeltük meg, viszont ez most egy kissé más buli volt, mint a korábbiak, ugyanis az intézetigazgató is csatlakozott hozzánk. Múltkor túlságosan kirekesztve érezte magát, ezért megkérte a csoportvezetőket, hogy szervezzenek külön-külön bulikat, hogy legyen lehetőség beszélgetésre. Mondanom se kell, hogy a személye kissé feszélyezte a társaságot, különösen Tom volt ideges, mégiscsak ő a közvetlen beosztottja. Szerencsére, az este jól alakult, a prof kellemes társaságnak bizonyult, és a sör cirka fél óra után oldottá tette a hangulatot. Semmit mondó beszélgetés folyt, zömmel japánul, aminek lényegében örültem, legalább nem kellett részt vennem a bájcsevejben. Párszor váltottak csak át angolra, ilyenkor természetesen bekapcsolódtam én is. Prof kérdezte, hogy tetszik az itteni nyár, meg otthon is ilyen durva hőség van-e, de ahogy láttam a válaszom már annyira nem izgatta. Viszont érdekes volt hallani egy kicsit az anatómia intézet menedzseléséről.

PACAP Research Team 2012

Nem kertelt sokat, közölte, hogy az ő feladata a működéshez szükséges pénz előteremtése. Kérdeztem, hogy ez mégis cirka milyen összeget takar. A válasz egy kicsit meglepett, állítólag évi 4 millió dollár kell az intézet működéséhez. Nem tudom, otthon mennyiből gazdálkodunk, de erős a gyanúm, hogy csak a töredéke áll rendelkezésre. A pénz zöme állami pályázatokból érkezik, illetve, az oktatásból. Itt ez nem állami finanszírozást jelent, a Showa egy magánegyetem, tehát a diákoknak kell fizetni a tandíjat, aminek az összegét az egyetem szabja meg kénye, kedve szerint. Vannak persze állami egyetemek is, de a számuk kevés, és piszok nehéz bekerülni, oda csak az igazán tehetségesek nyernek felvételt. Tandíjat nekik is kell fizetniük, de sokkal kevesebbet, mint itt, és az összes szakra ugyanannyi a beugró. Ez valahol érdekes, mondjuk egy jogász, és egy orvos taníttatási költségei nem hiszem, hogy köszönőviszonyban lennének. A másik forrás, mint már említettem, a különböző pályázatok. Ezek zöme állami, egy kisebb részük magán. Itt van lehetőség több állami forrás megpályázásra, és elnyerésére is. Nem szokatlan, hogy mondjuk szinkronban öt-hat helyről érkezik a pénz. A céges vonalon is ez a helyzet, gyógyszergyárak, egészségüggyel kapcsolatos cégek is szponzorálják az intézetet elég rendesen. Ami kevésbé fordul elő errefelé, az a külföldi támogatás. Van, de egyáltalán nem jelentős.

A prof cirka két órát töltött velünk, aztán, miután kellően kibeszélgette magát, távozott. A buli érdemi része természetesen ezután kezdődött, és még három órán át tartott. Ismét igazi hagyományos japán kocsmákba, és bárokba tértünk be útközben, ahol természetesen helyi kajákat, és italokat szolgáltak fel. Eddig mindig nagyon ízlett, amit a bulikon ettem ittam, most azonban valahogy nem volt az igazi a dolog. A sör természetesen kiváló, mint mindig, de volt pár olyan kaja, amivel nem tudtam megbirkózni. A nyers hal (sashimi) finom volt, bár sok európai nem szereti, nekem az egyik kedvencem szója olajjal, és wasabival, de aztán jöttek olyan dolgok, amiknek az íze inkább volt nagyon fanyar, és nagyon elcseszett, mintsem kellemes. Persze, mindenki szajkózta, hogy ez olyan, de olyan egészséges, hogy hű, és egyem bátran. Nem akartam mondani nekik, hogy az hogy egészséges, egy dolog, attól finomabb még nem lesz. Úgyhogy, módjával, de mindent végigkóstoltam, természetesen az erjesztett bab, a natto kivételével.

Natto. Nem csak kinézetre durva.

Úgy vettem észre, hogy ezek élvezik ezzel a brutális ízű és szagú, nyúlós, ragadós izével szívatni szegély külföldit. Széles vigyorral közölték, hogy ezt feltétlen kóstoljam meg, mert egészséges, és nagyon népszerű itt, Japánban. Szerencsére, már messziről felismertem a szaga alapján, miről is van szó, és ez volt az egyetlen kaja az este folyamán, amit egy az egyben visszautasítottam, mondván, nincs az a mennyiségű szesz, aminek hatására én ezt még egyszer hajlandó lennék kipróbálni. Mondtam, hogy igazán jó arcok, de elkéstek, Hiro egyszer már ezt eljátszotta velem, nyugodtan abba lehet hagyni a vetítést. Ezen persze jót röhögtek, és vigyorogva közölték, hogy Joe, és eddig minden külföldi így állt a témához, és nem értik, miért olyan szörnyű számunkra ez a finom étel. Egyébként, természetesen voltak remek fogások is, csak korlátozott számban, úgyhogy az alkoholbevitel nem állt szinkronban a kaja mennyiségével, és ez annyira nem ideális állapot. Ha még azt is hozzávesszük, hogy ezúttal rendesen keverték is nekem a dolgokat, sör, szaké, sör, szaké stb. kombinációban, csoda, hogy nem csúsztam szét.

Kishal-chips szósszal.

Eddig úgy voltam vele, hogy egy pián kívül bármit megiszok, amiben alkohol van, és emberi fogyasztásra ajánlott (néha esetleg olyat is, ami nem), de most új taggal bővült a „Többet az életbe nem akarok ilyet inni” listám. Eddig szegény Beherovka árválkodott ott magányosan, egy túl jól sikerült buli lezárása kapcsán. Persze, nem elsősorban ez a szesz volt a hibás, a Jägermeistert sem kell volna söröskorsóból inni, de az utolsó korty Beher volt az, ami pontot tett az este végére, látványosan, és ellentmondást nem tűrő módon. Ennek már jó pár éve, de azóta már az üveg látványa is elég, hogy elvegye az életkedvemet is, szerintem, ebben az életben már képtelen leszek újra megkóstolni. Na, a másik pia ami tegnap felkerült a listára, az a szaké. Persze, nem akármilyen, mert a hideg szaké, bár annyira nem rajongok érte, alapvetően finom. Amit ezúttal sikerült innom az a hire-sake, ilyet többet nem akarok, akármennyire is különleges, drága, és tradicionális. Egyszer érdekes volt, és persze meg kellett kóstolnom, illetve, először nem tudtam mi az, de ennyi. Nem hiszem, hogy sok ember mondhatja el magáról, hogy ivott már fugut. Igen, nincs elírás, nem evett, ivott. Ennek a különleges italnak ugyanis alapanyagául a szaké, és a fugu szolgál. A halról gondolom már mindenki hallott, ugye alapvetően egy kissé gyilkos természetű, köszönhetően a terodotoxinnak, amit a belső szervei tartalmaznak, és nem épp a kellemes halálnemek közé tartozik, mondhatni akut ALS. A halfilé állítólag nagyon finom, elkészítése nagy szakértelmet kíván, mert avatatlan kezekben a hatékonysága népirtásra alkalmas. Itt szerencsére ilyesmitől nem kell tartani, csak a hal farok úszóját „szolgálják fel”. Méghozzá főzve, és nyakon öntve két deci tűzforró szakéval. Már a dolog szaga is érdekes, a hal és a szesz furcsa kombinációja, az íze pedig ennek megfelelően kissé pikáns, hogy úgy mondjam.

Hire-sake, benne a fugu darabkával.

Tippem sincs, hogy sikerült mind a két decit eltüntetnem, de komoly meccs volt. Tartottam magam a jó öreg punk filozófiához: „Alkohol, drága volt, lent marad!”. Amikor aztán a második kört kikérték, diszkréten mondtam Tomnak, hogy ha lehetne, én inkább egy korsó hideg sörre szavazok, ha nem gond. Ő persze arra gondolt, hogy a szaké hőmérséklete nem jön be, mert azt tudja jól, hogy ki nem állhatom a forró ételt, én meg ezúttal nem akartam neki magyarázkodni, hogy miért is nem kell még egy pohárral ebből az igazán különleges italból. Viszont, itt elmondhatom, hogy többet, ilyet soha.
A parti aztán éjfél körül ért véget, a kedves ünnepelt totális szétcsúszásával. Hiába, úgy tűnik, az újoncok nem tudják, hol a határ. Ezúttal csendben zajlott a dolog, a srác egyre vörösebb lett, majd diszkréten, minden különösebb előjel nélkül eldőlt, székkel együtt, ahogy azt kell. Egyik kolléga ránézett, és közölte, hogy „The diagnosis is: hypersakaemia.” (A diagnózis: hyperszakémia.) Ettől persze mindenki fetrengett a röhögéstől, ez volt az este magasan legjobb beszólása. Ezután Tom mondta, hogy akkor úgy látja, itt a vége, köszöni mindenkinek a részvételt, talán lassan menni kéne. Fizettünk, és távoztunk, érdekes módon most először hagyták, hogy én is betársuljak a költségekbe. Már nagyon zavart, hogy eddig sosem hagytak fizetni, mindig azt mondták, majd ha ők látogatnak Magyarországra, akkor én hívom meg őket. Persze, nem mintha az ingyenélés ellen lenne bármi kifogásom, bárki meginvitálhat egy sörre bárhol, és bármikor, de akkor is. Most legalább kivettem a részemet ebből is, bár a nyolcezer jen azért egy kissé fájt. Heten voltunk, plusz az újonc, aki ilyenkor vendég, ki lehet számolni a végösszeget… Igen, nagyon durva, de, ez is Tokió. Ezután a többség elhúzott az állomás fel, a másik fele a társaságnak taxit fogott, mi meg ott álltunk a kocsma bejáratánál Tommal, és a gyakorlatilag full KO kollégával. Hála az égnek, a srác lakása fél kilométerre volt csak, úgyhogy nem tartott sokáig hazacipelni. Úgy látszik, ez a szerepköröm állandósult, mint ahogy Tomnak is. Ismét meglepődtem, hogy mennyire jól bírja a szeszt, cirka, annyit ivott, mint én, és nem volt sokkal rosszabb állapotban, neki csak az irányt kellett mutatni. Jól sikerült este volt, ahhoz képest, hogy most inni sem nagyon akartam. Hiába, úgy látszik a jó bulik mindig így indulnak.

Jéghűtött szaké. Persze, a víz külön marad, nem keveredik a szesszel.

Ma (szerda) reggel alaposan megszopatott a kedves telefonom. Imádom az android rendszert. Tippem sincs, hogy előző este mikor aludtam el, gyanítom éjjel egy körül, viszont reggel tértem magamhoz. Megnéztem mennyi az idő, a telefon főképernyőjén 22:42 volt kiírva. Aha, hát hogyne, gondoltam magamban, és megnéztem a kisebb órát a felső állapotsorban. Itt már hihetőbb időpont szerepelt, bár számomra igen kellemetlen, 10:38. Valahogy nem tűnt reálisnak, hogy ennyire sikerült elaludnom, és nem emlékszem, hogy bármelyik ébresztő is szólt volna, de ez van. Ki az ágyból, és rohanás. Szerencsére, csak az órámig jutottam, ami éppen akkor jelzett reggel hét órát. Ezt már nem először játszotta el velem a Defy. Viszont, legalább pihenhettem még egy kicsit, ami jól jött.

Péntekig aztán minden a normális kerékvágásban folyt, sejtezés, olvasás, blog. A sejtek élnek, még egy sorozatot tervezek készíteni ebből a sejttípusból tartósításra, és ezzel is végzek. Hogy utána mi a francot fogok csinálni, arról fogalmam sincs. Eddig sem volt túl sok munkám, de ha most még ez is véget ér, az szenzációs lesz. Nem ülhetek egész nap a laptop előtt, azért az egy kissé ciki lenne, már így is ég a pofám elég rendesen. Viszont, az elmúlt évek alatt felgyűlt, olvasásra kijelölt könyvek rohamosan fogynak, ami végül is, jó, a kutatás is halad előre, ami szintén nem rossz, bár az irány erősen bizonytalan. Ismét vannak kételyeim azzal kapcsolatban, hogy valaha lesz PhD-m, de annyira nem érdekel a dolog. A héten megcsináltam az első „éles” kísérlet kiértékelését. Mondhatni, hoztam a szokásos jó formámat, az égvilágon semmi nem jött ki belőle, totális kérdőjel az egész. Mondanám, hogy meglepett, de nem, otthon is majdnem mindig hasonló volt a helyzet. Minden esetre, kísérlet meg lesz ismételve, aztán lehet elkezdeni agyalni a következő lépésen. Hiába, ami nem megy, azt nem kéne erőltetni.

További publikus képek nincsenek.

Hozzászólni itt lehet!