2019. június 16., vasárnap

Gyorskeresés

Tokió blog - December 3-9.

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

December 3-9. Hétfő – Vasárnap

Ez a hét rögtön egy érdekes eseménnyel indult, vagy még talán az előző végződött vele, beomlott egy alagút nem messze Tokiótól. A Chuó-highway egyik alagútjáról van szó, ami kb. 30 kilométerre van a fővárostól, 5 kilométer hosszú, és mintegy 100 méteres szakasza rogyott meg egy kissé. Hétfőn gyakorlatilag az összes TV, újság ezzel a hírrel volt tele. Érdekes módon, az otthon oly népszerű számítógépes modellezést az itteni hírműsorok nem használták. Ezt leszámítva persze mindent bevetettek, voltak helyszíni felvételek, fotók, beszámolók túlélőktől, mentőktől, tervezőktől, politikusoktól, szóvivőktől. A helyzetet, meg a feltételezett okokat először elmondták, majd kis táblára felvésték táblafilccel pontokba szedve, készítettek rajzokat, origamit, meg amit csak el lehet képzelni, de animáció az nem volt. Itt a hír jellege is más, a központi téma ugyanis az omlás maga volt, az, hogy kilencen meghaltak, csak úgy mellékesen lett megemlítve, mintegy lábjegyzetben. Nem a teljes autópályát érinti a dolog, ugyanis ha jól emlékszem ezen a részen az dupla (a Fuji felé a busszal mi is áthaladtunk itt), tehát négy, legalább kétsávos járat fut keresztül a hegyen. Ez úgy lehetséges, hogy először építettek két átjárót az eredeti autópályának, majd miután ez kevésnek bizonyult, mindezt megismételték. Így a forgalom kettő, egymástól teljesen független részen halad legalább 4-4 sávban mindkét irányban.
A beomlott szakasz az egyik legrégebbi, közel negyven éves, Japánban a legtöbb alagút ekkor készült, mert ugye ekkor volt az a bizonyos gazdasági buborék, tehát az abszolút jólét, meg minden. Ebből az következik, hogy számos hasonló van országszerte, ami ilyen korú, és ilyen technológiájú. Ez fontos, mert itt most nem arról van szó, hogy földrengés volt, vagy esetleg a víz kimosta az anyagot a falból az évek során, hanem az alagút gerince csúszott össze. Ahogy kivettem a rajzokból, valami olyasmit kell elképzelni, mint a boltívek esetében. Azok zárókövéhez hasonlóan, itt is van valami elem, ami az egészet összetartja, minél nagyobb a terhelés, annál erősebben. Ez adta meg magát ismeretlen okból, és az egész szerkezet összerogyott, pár autót maga alá temetve. Szerencse a dologban, hogy épp nem itt volt sok kilométeres dugó, hanem a másik irányba haladó részen, így lehet, hogy „csak” kilenc halott van. Valószínű, hogy fejek fognak hullani a későbbiekben, mert papíron két-három hónapja volt ellenőrzés, és karbantartás, ami semmi problémát nem tárt fel. Most viszont egy ideig lezárták az egész pályaszakaszt, kijavítják a hibát, és mindent ellenőriznek. Ez nagy probléma, mert ezt az öt kilométeres részt nem nagyon lehet kikerülni, ugyanis, ha itt átfúrnak egy hegyen, azt nem azért teszik, mert politikai szempontból impozáns, hanem, mert valóban szükséges. Vannak ugyan főutak a környéken, de azok ekkora terhelést nem bírnak el, másrészt több tíz kilométer hosszan kanyarognak keresztül a hegyeken, a legnagyobb kamionoknak nem is járható szakaszok ezek. Szóval, lesz némi probléma a közlekedésben az elkövetkező időszakban. A Chuó-Expressway az egyik autópálya, ami összeköti Tokiót, és Nagoját, azaz, lényegében a fővárost, meg az ország északi részét, Nagojával, Oszakával és az ország déli felével. A másik a Tomei-Expressway, de az egyedül nem bírja el a forgalmat. Már így is meg kellett duplázni azt is, és még így sem elég a kapacitása. Tom mondta, hogy emiatt elképzelhető, hogy pár délről hozott áru csak csökkentett mennyiségben lesz elérhető Tokióban a következő időszakban, vagy el fog fogyni. Legalábbis, a hírekben ezt hallotta.

Megint volt főzőiskola, ezen ismét részt vettem, ezúttal, mint vendég. „Tanítani” többet már nem fogok, legalábbis, azt hiszem, viszont a perui konyhára kíváncsi voltam. Ezúttal két szakács is volt, ugyanis, a Peruból érkezett doki családostul jött, a felesége, meg a kislányuk is itt van ebben az egy évben. Persze, nem ott ahol mi, hanem valahol albérletben, ugyanis megérkezésükkor az International Office dolgozói kedvesen közölték velük, hogy bár a lakások elvileg elég nagyok hozzá, de családostól beköltözni még pénz ellenében is szabályzatba ütköző, úgyhogy keressenek maguknak valami más lehetőséget.


A főszakács, és segédje.

Most egész sokan voltunk, tizennégy felnőtt, meg két kisgyerek, úgyhogy elég tisztességes mennyiséget kellett főzniük, de megoldották a dolgot. A hangulat jó volt, főleg, hogy Nirina, a madagaszkári plasztikai sebész beszerzett egy gitárt, úgyhogy volt élő zene is.


Andyka játszik, a közönség pedig lelkes.


Nirina és rajongója.

Beszélgettünk is, egyik srác látott múltkor egy sikeres öngyilkosságot, úgyhogy az volt a fő téma. A helyiek megint elmondták, hogy ez eléggé gyakori errefelé, ráadásul most van a szezonja. Az év vége népszerű időszak ebből a szempontból, mert ilyenkor vannak elbocsátások, és az embereknek általában ilyenkor fogy el az éves pénzük. És innentől a szokásos történet, elkeseredik, magába fordul, és ugrik. Leginkább a vonat elé, és tipikusan a csúcsforgalom idején, az utazóközönség legnagyobb örömére. Nem tudom, miért pont ezt az időszakot választják, ilyenkor minden zsúfolt, a vonatok percenként járnának, de „baleset” esetén az egész vonal megbénul. Nincs lehetőség kikerülni az érintett állomást, hanem ilyenkor minden szerelvényt az adott vonalon megállítanak, amíg a takarítás mentés be nem fejeződik. Mint megtudtam, a JR (Japanese Railway), erre a feladatra speciálisan képzett, és tréningezett csapatokat alkalmaz. Ők az ugrástól/eséstől számított 30 percen belül képesek teljesen eltüntetni az illető darabjait a helyszínről, és újraindítani a forgalmat. Azért ez nem rossz szintidő. Erre szükség is van, mert csúcsidőben a vonatok tömve vannak, de úgy teljesen, tehát egy ilyen kényszerszünet szó szerint tömegeket érint. Akiknek a szerelvénye éppen valamelyik állomáson ragadt szerencsések, hiszen le tudnak szállni, de akik épp a nyílt szakaszon rekedtek, azok megszívták. Az persze külön extra, amikor valaki családostól lesz öngyilkos, merthogy, errefelé ez is sokkal gyakoribb, mint a világ bármely más részén. Szülök, vagy főként egyedülálló anyák elkeserednek, és kiirtják saját magukat, meg a gyerekeiket is. Kínai kollégáim mondták, hogy a hírműsorokban, a szalagcímben szinte óránként jelenik meg egy-egy hír, ami új esetről számol be, ha jól emlékszem, évente kb. 30000 ember lesz öngyilkos Tokióban. Andyka (Indonézia) nem értette, hogy miért választja valaki ezt a vonatot, és amikor mondtuk neki, hogy ez általában eléggé halálos, nem akarta elhinni. Beletelt egy kis időbe, mire el tudta képzelni egy nyolcvannal érkező szerelvény hatását, majd utána vigyorogva közölte, hogy náluk ilyen biztos nem fordulhat elő. Azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs vasúthálózatuk, mert a szigetek túl kicsik ehhez. Érdekes, hogy ő most októberben látott életében először vonatot, vasútállomást, meg vasúti átkelőt. Azt mondta, először nem is értette, miért kezd el kolompolni, meg villogni egy kereszteződés, csak akkor jött rá, hogy egy vasúti átjárót lát, amikor jött a vonat. Neki azt hiszem, különösen sokkoló lehet Tokió. Valamelyik nap Masashi is úgy jött be dolgozni, mint valami zombi. Mondta, hogy nem aludt ügyeletben semmit, mert kihívták egy rendőrőrsre a kórházból, hogy állapítsa meg valakinél a halál beálltát. Azt csak a helyszínen közölték vele, hogy az ok egy balta élesebbik felének közvetlen kontaktusa az aggyal a homlokcsonton át. Az áldozat hirtelen felindulásból véleményt nyilvánított, és ezt valaki egy fejszével honorálta. A gyilkosság errefelé nagyon ritka, különösen az ilyen „művészi” jellegű, mivel a srác még sosem találkozott korábban hasonlóval sem, enyhén hazavágta az éjszakáját a dolog. Mondjuk, meg tudom érteni. Nem is gondoltam volna, hogy errefelé egy ortopédiai ügyeletből csak úgy kirángatják az embert terepre, de Masashi mondta, hogy ez megszokott, benne van a pakliban.
Kissé furcsa volt a beszélgetés témája, otthon ugye kaja előtt nem nagyon szokás ilyesmiről csevegni, jó, persze orvos társaság, baráti kör ez alól kivétel, de itt az irodai dolgozókat se zavarta különösebben a dolog, mintegy szenzáció szinten beszéltek különböző öngyilkossági formákról teljesen kötetlen hangnemben, sőt érdeklődtek, hogy felénk mi a helyzet ilyen téren, mi a divat. Otthon azt hiszem, vendégségben egy ilyen téma vacsora előtt sok embernél csapná le a biztosítékot.


A vacsora. Előétel a kis tányéron, és a főétel a nagyon.

Egyébként, a kaja finom volt, bár, hogy mit ettem, nem tudnám pontosan megmondani. Volt a tányéron rizs, meg főtt krumpli, csirkehús, kukorica, és ez az egész valami szósszal volt nyakon öntve, amit chiliből, mustárból, sajtból, tojásból, mogyoróból, meg még ki tudja miből, készítettek. Minden perui volt, hogy honnan sikerült nekik beszerezni mondjuk ottani krumplit, meg kukoricát, az számomra rejtély. Állítólag a perui nagykövetség mellett működik valami bolt, ahol lehet ilyesmit kapni. Ki az, az elvetemült kereskedő, aki Peruból importál krumplit? A krumpli mondjuk hasonló volt az ittenihez, azaz kicsi, és piros héjú, sárga hússal. A kukorica ellenben tök más. Először nem is ismertem fel, hogy mi az. Egy szem kb. háromszor akkora, mint az otthoni az alakja is más, meg valahogy átlátszóbb, csak az íze hasonló. Persze, minden nagyon jó volt, kár lett volna kihagyni, csak, sajnos most nem volt lehetőség másnapra is csórni egy kicsit.
Kíváncsi vagyok, ki lesz a következő szakács, az indonéziai srácot próbáltuk rávenni, hogy varázsoljon valamit, de közölte, hogy ő maximum rizst tud főzni, azt se üzembiztosan.

Valamelyik nap beszélgettem a munkatársakkal is egy kicsit, bár, nem olyan témában, amiben kimondottan otthonosan mozognék. Van az intézetben egy érdekes kutatócsoport, ők az „Anti-aging group”. Mint a nevükből kiderül, az öregedéssel, annak késleltetésével, meg kozmetikumokkal foglalkoznak, és most belefutottak valami érdekes eredménybe. A lényeg, hogy épp valami édesség reményében beosontam a közös helységbe, ahol a női kollégák zöme épp egy kupacban állt, és valamit ezerrel körülrajongott. Csak lestem, hogy ezek meg mi a fenét szeretnek annyira, aztán az egyikük, amikor észrevett, a rögtön kezembe nyomott egy műanyag tubust, és megkérdezte, hogy ismerem-e ezt a krémet. Valami amerikai csoda volt, nem emlékszem pontosan milyen kozmetikum, nem is érdekelt különösebben. Csak pislogtam hülyén, hogy hát, annyira nem érdekelnek az ilyesmik, meg különben is, ez amerikai, úgyhogy biztos nem ismerem, de elárulhatnák, mi olyan érdekes van benne. Mondták, hogy tesztelték, és minden japán kencét durván kenterbe verve, ez fehéríti legjobban a bőrt, és hogy ez szerintem is olyan csodálatos, ugye? Na, itt már végképp nem értettem a dolgot, kértem, hogy lassítsanak le, és meséljenek kicsit több részletet, mielőtt bármit válaszolnék. A két kínai munkatársam remekül beszél angolul is, úgyhogy gyorsan kiműveltek a távol keleti nőideálokkal kapcsolatban. Mondták, hogy itt a fehér bőr a menő. Nem csak Japánban, Kínában is, minden csaj azokat irigyli, akik világítanak a napon. Röhögve mondtam, hogy akkor már értem, miért néznek rám néha olyan laposan, ezek szerint a bőrömet akarják. Mondták, hogy hát igen, azok az ázsiai nők, akiknek olyan fehér a bőrük, mint pl. az észak-európaiaké, komoly eséllyel pályáznak hírnévre, szereplésre, na és persze gazdag férjre. Szerintük, errefelé a szépséget, úgy 70%-ban a bőrszín határozza meg. Tehát, ha valaki úgy néz ki, mint a Vasorrú Bába, de, fehér a bőre, akkor ő szép, míg ha valaki Michelle Rodriguez japán kiadásban, de hozzá latinos bőrszínnel, akkor hátrányosan megkülönböztetett. Mind a két kínai csaj mondta, hogy ők sajnos barnább bőrűek, és őszintén irigylik azokat, akik Kína északi részén élnek, mert ők olyan szépek. Az egyik azt is hozzátette, hogy neki a férje is barnább, mint az átlag, és így nagyon örül, hogy fia született, mert neki ez nem fog a későbbiekben lelki problémát okozni. Nem kicsit lepett meg ez a fajta hozzáállás, mondtam, hogy otthon meg épp a barna bőr a divat (bár, egyébként meg kit érdekel?), sok csaj, meg néhány faszi is, rá van izgulva a szoláriumra, hogy minél barnább legyen. Viszont, így már érthető, hogy a gésák miért vannak fal fehérre mázolva… A csajok meg közölték, hogy itt a szolárium egyáltalán nem divat, senki nem olyan hülye, hogy direkt barnábbnak akarjon látszódni, mint amilyen, ennyi erővel zacskót is húzhatna a fejére. Épp elég baj nekik, hogy nyáron süt a nap, és az is barnítja őket (íme, a strandok hiányának magyarázata). A kencék pedig úgy jönnek a képbe, hogy fehérítik a bőrt, erre vonatkozott ez a teszt ahol az amerikai termék volt a legjobb. Mondjuk, vannak kétségeim azt illetően, hogy ezt a vackot eredetileg ilyen célra fejlesztették volna ki, de ez most lényegtelen. A kolléganők persze azonnal elkezdték az összes jelöltet nézegetni, szagolgatni, magukra kenni, és mivel épp belenyúltam ebbe a témába, én sem úszhattam meg a dolgot. Az amerikai krém egyébként ipari mennyiségű levendulát tartalmazott. Mondtam, hogy ez nálunk, Magyarországon is nagyon népszerű, a várostól nem messze van is egy ezzel foglalkozó kertészet (Pannonhalma, apátság). Erre kaptam legalább négy csodálkozó tekintetet, hogy „Tényleg? Ugye mi is bőr fehérítésre használjuk?” Mondtam, hogy nem, illetve, nem tudom, mi azt hiszem leginkább illatanyagként, és molyriasztóként alkalmazzuk, de én személy szerint nem szeretem a szagát, mert túl erős. Ezt kissé csalódottan vették tudomásul. Aztán kaptam a kezemre valami olyan, amitől az én szemem csillant fel: szaké. Megszagoltam azt a pár csepp átlátszó folyadékot, amit rám csepegtettek, és határozottan szaké szaga volt. Ezt rögtön meg is jegyeztem, mire bólogattak, hogy igen, a szaké az egyik legrégebben használt kozmetikum Japánban, nagyon népszerű, és nagyon jót tesz a bőrnek. Komoly szakértőként a témában rögtön az első kérdésem az volt, hogy ezt akkor meg is lehetne inni? Most rajtuk volt a sor, hogy padlót fogjanak, mondták, hogy hát, ők ezt elsősorban nem inni szokták, inkább csak az arcukra kenik, és különben is, ez csak kivonat, tehát alkoholtartalma nem sok lehet, de ha akarom, kipróbálhatom. Illedelmesen megköszöntem a lehetőséget, de inkább nem éltem vele, viszont mosolyogva megjegyeztem, hogy ha épp az utcán szembejönne velem egy csaj, akinek az arca szaké szagot áraszt, nem feltétlenül az lenne az első gondolatom, hogy arckrémet használ. Erre mindenki felröhögött, hogy, végül is jogos, de azért nem hasonlítsam már őket a férfiakhoz. Ez pontot is tett a beszélgetés végére, jobbnak láttam távozni, megmenekülve a további kencék tesztelése elől. Minden esetre nagyot derültek azon is, amikor a szoba másik végében még gyorsan kezet mostam távozás előtt, hogy ne illatozzak úgy, mint egy levendulabokor.

Még egy dolog jut eszembe, valamelyik nap, Hiro megjelent az irodában egy köteg üdvözlőkártyával. Kérdeztem, hogy mit küld ilyen nagy tételben, mire mondta, hogy ezek az új évi üdvözlőlapok családnak, barátoknak. Néztem a naptárat, december eleje, kicsit még korainak tartottam a dolgot, addig még lesz egy világvége is, meg ilyen apróságok. Hiro mondta, hogy igen, ő is tudja, hogy 2013 kicsit odébb van, és ezek valójában nem is a hivatalos üdvözlőlapok, de most ilyeneket kell küldenie. Itt kezdtem kicsit elveszteni a fonalat, de rögtön folytatta: Mivel idén a családjukban haláleset történt (feleségének nagymamája 97 évesen, 10 évnyi Alzheimer után elhunyt), szokás szerint ők ebben az évben nem küldhetnek senkinek sem jó kívánságokat a következő évre. Viszont, hogy ne legyen belőle sértődés, ezért előre közlik mindenkivel, akik érdekeltek lennének a levelezésben, hogy mi az oka ennek. Tehát, üdvözlés nincs, mindenki tájékoztatása van. Így, a családtól, meg a barátoktól fognak kapni üdvözlőkártyákat, amikre nem fognak válaszolni, és mivel az érintettek tudják az okát, nem lesz belőle harag. Kissé bonyolult a dolog, és körülményes, de minden esetre érdekes hagyomány. Hiro sajnos nem tudta megmondani, hogy pontosan mi is az alapja, de nagyon régre visszanyúló dologról van szó, az biztos.

A hétköznapok egész gyorsan elmentek, ugyan, egyik délután még volt egy nagyobb földrengés, ami kissé a frászt hozta rám, hát még a tengerparton élőkre, de végül nem lett gond. Fura érzés, amikor az ember alatt kb. másfél percig mozog a talaj. Van valami nagyon mély morgás, csörögnek az üvegedények, recsegnek a falak, meg a polcok, és látni, hogyan inog az épület. Éppen egy nagyobb szobában voltam, szinte látni lehetett, ahogy hullámzik a szint, meg néha tekeredik is egy kicsit. Hogy mit lehet ilyenkor tenni? Várni, hogy mi lesz. Menekülésre esély se lenne egy nagy rengés esetén, mire felfogná az ember mi is történik, már rég a nyakában lenne a plafon. Nagyon szépen hangzik, hogy mindenki bújjon az asztal alá, meg stabil helyekre, de lássuk be, ha épp összeomlik az épület lényegtelen, hogy a plafon, vagy a fedezék csapja agyon az illetőt. Meg, az alatta levő padlót az asztal sem fogja egybetartani. Szerencsére, most is elmaradt az igazi buli, a rengés központja Sendai tartományhoz volt a legközelebb, jó 300 kilométerre a parttól. Erőssége az epicentrumban Richter 7 volt, Tokióban pedig Shindo 4, azaz közepes. Volt ugyan cunami, de „csak” egy méteres, így nem történt kár, vagy személyi sérülés.
Ezzel együtt is pillanatok alatt megérkezett a hétvége. Most nem mentem semerre sem, bár az idő jó volt, takarékra tettem magam, és kivettem a betegszabit. Sikerült ugyanis valami vírust benyalni, gyaníthatóan a főzőiskola során, így a hétvégén kb. élni sem volt kedvem. Persze, gyógyszer nincs, és nem is esélyes, hogy tudnék szerezni, ahhoz el kéne magamnak szervezni egy kórházi látogatást, de mire azzal végeznék, kb. el is múlik az egész, drága is, meg a francnak van kedve ilyesmivel vesződni, úgyhogy maradt a forró tea, és a fejfájás csillapító, amit még otthonról hoztam. Most így belegondolva, ez ugyan vírus volt, azonban lehetett volna annyi eszem, hogy egy kis antibiotikumot is bepakolok, biztos, ami biztos, de erre sem gondoltam anno. Ugye, otthon természetes, hogy ha épp valami nyűgöm van, és orvosság kell, bemászok bármelyik gyógyszertárba, felmutatom a kamarai kártyámat, vagy a pecsétemet, és onnantól azt kérek, amit csak akarok (majdnem). Jó, támogatás az nincs rá, de ha épp az is kéne, akkor meg felírom magamnak receptre, aztán annyi. Az orvosi diploma apró előnyei, amik itt persze tökéletesen használhatatlanok. Kíváncsi vagyok, mi lenne a reakció, hogyha itt akarnám eljátszani ugyan ezt. Feltehetőleg, kihívnák rám a zsarukat.

Sajnos most csak pár kép látható ITT.

Hozzászólni itt lehet!

  • Nem lehet hozzászólni
Copyright © 2000-2019 PROHARDVER Informatikai Kft.