A hétvégén kiköltözök a lakásból, ahol eddig laktam, és mivel se munkám, se pénzem, se hely, ahova mehetnék, így nincs más, minthogy hazaköltözzek.
Elkezdtem összecsomagolni, eddig egy fél íróasztalon elfér az egész, persze nincs még minden összerakva, a gép is a helyén üzemel, de úgy sem lesz sokkal több. Nincs sok mindenem.
Szeretem Szegedet. Amikor idejöttem, azonnal beleszerettem, minden apró részletébe, a hangulatába, az utcákba, a villamosokba, a trolikba, a Tiszába, a belváros csodás palotáiba. Hogy pezseg az élet, hogy kultúrába botlik az ember, amerre néz (feltéve, hogy nem pislog a Cserepes sor felé) És most itt kell hagynom. Nem akarom örökre. Nem. Nincs még egy ehhez fogható hely, egy város, amit ennyire otthonomnak éreztem volna. Talán csak egy, de az falu. Város nem versenyezhet Szegeddel.
Épp ezért törekedek arra, hogy itt legyen munkám, persze ezt sokkal nehezebb százkilométerekről, de majd csak lesz valahogy. Nem adom fel, mert akárhányszor elhagyom a várost, már vágyik a szívem vissza.
Viszlát Szeged! Hiányozni fogsz. Nagyon.
