Egyszerűen nincs. Ez volt a legfőbb oka annak is, hogy a Szegedi Tudományegyetem és én búcsút intettünk egymásnak. Nem tanultam eleget, mert egyszerűen nem volt kedvem, nem figyeltem eléggé. Amikor ott lett volna az ideje a tanulásnak, hirtelen bármi más sokkal érdekesebb, izgalmasabb, fontosabb lett. Közben pedig az agyam egy nem is annyira hátsó szegletében mondogatta egy hang: "Minek ez neked? Mi a franc köze van a függvényanalízisnek a programozáshoz? Miért nem tanítják meg az iskolában mindezt? Miért itthon kell ezzel szenvedni?"
És legfőképpen: "Biztosan ezt akarod te csinálni?"
Aztán rájöttem, hogy nem. Akar a franc egész nap forráskódot pötyögni!
Na de akkor mi legyen helyette? Megtaláltam. Rögtön kettőt is. Egyikhez sem kell iskolába járni, munka mindkettő, szívesen csinálnám mindkettőt.
Az egyik nem igazán múlik rajtam. Elküldöm a jelentkezésemet, aztán vagy kiválasztanak vagy nem.
A másik annál inkább. De ahhoz kell még némi tudásanyag. Nem papír, csak tudás. Csak annyi dolgom lenne, hogy gyakorolni, próbálkozni és csinálni... És itt jön elő, hogy semmi kitartásom nincs. 
Mert most is inkább blogolok, mint azt csinálnám. Pedig itt nincs demotiváló belső hang. Csak nincs bennem semmi kitartás. Pedig fontos. Majdnem az életem múlik rajta. Ugyanis a munka és a pénz kell. Nagyon kell. Még annál is jobban. A lehetőség pedig sült galamb formájában próbál a számba repülni, épp csak lusta vagyok megtanulni hogyan nyissam ki a szám.
Na ezen kell sürgősen változtatni, különben komoly katasztrófák lesznek kilátásba helyezve pár hónapon belül.
Jó balf*sz vagyok mi? 
