...szóval nagyon régen írtam bármit is. Igen, tudom, hiányoztak a csapongó, panaszkodó, sehonnan sehová nem vezető történeteim.
Na, a lényeg, hogy így 40 előtt nem sokkal úgy gondolta a szervezetem, hogy elege van már abból, hogy ilyen jól érzem magam és sürgősen tennie kell valamit. 2020 december vége felé elkezdett zavarni, hogy állandóan szomjas vagyok, hiába iszom vödörszámra a vizet. Aztán 2021 január elején elkezdtem panaszkodni, hogy minden olyan homályos. OK, szemüveges vagyok, de akkor is fura volt, hogy hirtelen romlott kb. 2 dioptriát. Először a a ködös, szürke időre meg a sok munkával járó stresszre fogtam, gondoltam, majd ha jön a naposabb idő elmúlik, de csak nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy valami nagyon nem stimmel. Január közepén a látásom már kifejezetten zavaróan rossz volt. Pont ekkor jött az email, hogy menjünk be az irodába (ekkor már március óta home officeban voltam) mert a karácsonyi meglepetést átadják. Hát, a meglepetés ipari mennyiségű Lindt csoki és bonbon volt. Habár nem vagyok nagy csokis, ezt a fajtát pont nagyon szeretem. Hazavittem, mondom OK, egy darabot engedélyezek, de majd beosztom, mert ez tényleg nagyon finom és tartson minél tovább.

Másnap délelőtt, mivel némi Google böngészés elültette a fejemben, hogy a magas cukor okoz szomjúságot és látásromlást, kölcsönkértünk egy mérőt és megmértem a vércukromat.

20.4
Húsz
egész
négy
!!!

Na, a sok csokinak, bonbonnak integettem, hogy hát ennyi volt, srácok.
Azonnal bepánikoltam, mondom ennyi nem lehet, biztos rosszul mérte. Kaytösné is megmérte a saját vércukrát, mert biztosak voltunk benne, hogy a gép rossz. Persze, neki tankönyvi érték jött ki. Utána annyit mondott, hogy gáz van,16-tal cukorkómában viszi el a mentő az embert. Egy liter vízzel később visszamértem, mondom most már jó lesz.

18.6

OK! Ez már nem vicces, irány az ügyelet, mert persze, hogy szombat volt, háziorvos nem rendel, Covid járvány kellősközepe... Kaytösné nyugtatott, hogy tekintettel a helyzetre, biztos nem kell bent maradni, majd felír valamit aztán mehetek haza.
Kórház előtt leparkolunk, megkérdezi:
-Megvárjalak?
-OK, remélem nincsenek sokan - mondom ekkor még reménykedve.
Bemegyek, sehol senki, mondom szuper, nem kell várni, 10 perc és mehetek. Bekopogok az ügyeletre. A világ legmorcosabb asszisztense kinéz (orvos sehol, talán épp a covid-intenzíven tolja űrhajósruhában):
-Mivan?
-Jónapot ez és ez a probléma.
-Hát jöjjön be. Most az van, hogy ez a cukormérő nem működik. Van ez a másik. Nem ért hozzá?
-Nem tudom megjavítani, ha erre gondol. (Vagy inkább arra gondolt, igazán megmérhetném magamnak.)
-Mindegy... Adja a kezét!
Megszúrja a kezemet, mérőre vércsepp, kijelzőn megjelenik 16.8. A nő arcáról lefagy a morc. Hatalmasra kerekedő szemmel rám néz.
-Öööööööö... Akkor most menjünk át a sürgősségire.
Útközben megyünk a folyosón balra jobbra, én kezdek eléggé betojni, hogy nagy a baj. Összefutunk az ügyeletes dokinénivel, szól neki emez, hogy:
-Sürgősen meg kéne vizsgálni, 16.8 a cukra.
-Jó, ültesd le ott - mondja az ügyeletes, közben egy, a folyosóra kirakott hordágyon fekvő, eszméletlen nénitől vért vesz. Mondom, én nem fekszem a folyosóra, inkább az árok.
A sürgősségin sokan vannak, persze, szóval várni kell. Közben telefonon szólok Kaytösnének, hogy nyugodtan menjen boltba vagy bárhová, mert ezzel elleszek egy darabig.
Bejelentkezek az ablaknál. Mondom a nevemet, Kaytös......egy S-sel írom..., kettővel felveszi, mondom EGY ES!!!
-Ki legyen akit értesíthetünk, ha baj van?
Na mondom baszki, de ne legyen már baj!
-Kaytösné Besenyő Margit (ugyebár, nem ez az igazi neve)
-Milyen Mária?
-Besenyő Margit.
-Besenyei?
Lehúzom a maszkot a szám elől és már megalázóan artikulálva: B-e-s-e-ny-ő!
Megírja a nő a papírt, ideadja aláírásra. Kapcsolat: Kutyásné Boldizsár Marharépa.
Visszaadom, mondom, hát néhány apróságot leszámítva majdnem jó. OK nagy nehezen megérti, átírja. Ahogy aláírom és visszaadom, csak annyit mond:
-Üljön le oda, annyit azért tudjon, hogy esetektől függően lehet a várakozás 12 óra is.
Ekkor volt fél egy.

Elképesztően lassan telt a délután. Közben egyszer behívott a doki, mért vérnyomást, az is magas volt. Azt mondta, ha esetleg kellene infúzió, betesz egy branült. Végigszurkálta a karomat, a kézfejemet, már féltem, hogy a nyakam jön, amikor végre talált vénát. Ott ülök vérbe fagyva, telik az idő, közben persze messengeren közvetítek Kaytösnének mindent. Na olyan 6 körül behívnak megint, csinálnak egy EKG-t. Nézi a doktornő, EKG jó, de a cukor meg a vérnyomás....... Azt mondja a nővérnek:
-Legyen akkor egy PCR aztán olyan 7-re talán lesz egy hely.
-Egy hely? - már remegett a hangom - Mármint kórházi hely?
-Igen, bent kell maradnia, hogy beállítsuk a cukrot. Pár napot mindenképpen.
A nővér odakísért a vizsgálóasztalhoz, leültetett:
-Igen, jól tudja, ez tényleg olyan kellemetlen, de igyekezzen nem rám köhögni.
Aztán fogta a pálcát ás feldugta az orromon, majd kis kerülővel Pécsen és Debrecenen keresztül az agyamig.
Visszaküldött a váróba, ott reményvesztetten lerogytam a székre és irigykedve néztem a hazaengedett embereket. Kaytösné közben behozott egy bőröndnyi ruhát, papucsot, fogkefét, könyvet, mobiltöltőt, ásványvizet, fluxuskondenzátort. Olyan hét után valamikor jött a betegszállító, hogy akkor megyünk. Ekkor már beletörődtem. Mondom OK, ismerős is itt volt anno, mikor kivették a vakbelét. Tök jó szobák vannak az új részben, talán még egyedül is leszek, kávét kortyolgatok az erkélyen, bámulom a forgalmas utcát, addig sem kell a melóval foglalkoznom, pihenek, olvasgatok. Átvágtunk az udvaron, ekkor kezdtem gyanakodni, hogy valami nem jó. Majd megjelent a kórház 10 felújított épülete mögött az egyetlen felújítatlan. Beléptünk az előtérbe az üvöltve nyikorgó ajtón, majd a folyosóra azon az ajtón, amihez képest az előző ajtó suttogott. Első kórterem, földszint, kilátás a szomszéd épület falára, bútorok a 70-es évekből. Néztem, hogy régi, lepattant, nyomasztó, de legalább a 3 ágyból csak 1 van megvetve. Egyedül leszek, talán még aludni is tudok majd. Kimegyek kezet mosni, a szomszéd szobában lévő néni felnéz:
-Hahó!
-Jó estét - mondom.
Két szobához egy közös fürdőszoba és wc tartozott, egy közös előtérből. Kicsit később kimegyek wc-re, a másik szobában lévő néni megint köszön: Hahó!
Aztán megjelent a nővér, akit kb. elsőéves medikának néztem és bekötött egy infúziót, mondta, hogy ez lemegy két óra alatt aztán kapom a másikat. Ekkor már 8 elmúlt én meg reggel 8 óta egy pohár vizet ettem. Megkértem a nővért, hogy hozzon valamit, hozott egy kefírt. Hát, ilyen jól utoljára a 2010-es Veszprémi Utcazene Fesztiválon esett a kefír, hajnalig tartó dorbézolás után, másnap délelőtt. (Majd egyszer erről is írok...)
Nagy lassan lement az infúzió. Jött az éjszakás nővér kiszedni a cuccot, hát őt max. elsőéves gimisnek néztem volna. Az viszont tény, hogy az összes nővér nagyon aranyos volt végig, szóval le a kalappal.
Kimentem megint wc-re, szomszéd néni megint:
- Hahó! Segítene? Múltkor is segített!
- Az nem én voltam.
Csak hajtogatta, hogy csináljak valamit, kimentem a nővérekhez.
- A szomszéd néni folyton segítséget kér.
- Igen tudjuk, de szegény bolond. Engedje el a füle mellett.
Így hát lefeküdtem aludni, de alig bóbiskoltam el, 10 felé jött megint az éjszakás, hogy cukrot mérjen. Még mindig magas volt, de már javult a helyzet.
-Köszönöm, nővér. Most alhatok?
-Igen. Jó éjszakát. Háromkor találkozunk. - majd mosolyogva becsukta az ajtót én meg ültem ott, hogy he?
Folyt köv.