Sétálok az utcán. Vár egy új világ! Nem tudom milyen lesz, hisz már évek óta nem volt benne részem. Habár volt rá lehetőségem, de kínosnak éreztem. Tudom, hogy hibáztam, de várom már, hogy más legyen.
Útközben nézem a házakat, de semmi érdekes nincs rajtuk. Csak egységet alkotó falak, s itt-ott ablakok. Semmi különleges. Az utca sem egy nagy szám. A fák, alagutat alkotnak, de a zöldségen kívül csak az aszfalt, ami elüt. Túl oldalt egy kávézó áll. Egész pofásnak tűnik. Majd hazafele benézek.
Közben már elértem a célom. Egy nagy narancssárga ház fogad, nagy zöld kerttel. Bemegyek, s a megannyi emberből egy csinos hölgy lép elém – miben segíthetek?
Elmesélem panaszom, mire mondja, hogy várnom kell. Egyeztetünk, hogy mikorra jöjjek, mert addig kipróbálok egy kávét. Miután már minden rendben, elindulok visszafele. A presszóban egy idős hölgy teljesíti kicsiny vágyam. Pofás kis hely meg kell hagyni. Ha legközelebb erre járok biztos, hogy megint betérek. A kávé is finom, csak a kilátás a silány. Az előbb leírt utca vár, egyszerű kis képével.
Mikor már az ital elfogyott, az idő is elérkezett. Talpra állok, és célba veszem ismét, az új világot. Már vártak rám, s üdvözöltek. Kérdezték bánatom, amiről én regéltem. Bekísértek egy kis helyiségbe, majd ott folytatták. Nem kétség, ők mind jól tudják, hogy mi vár majd rám. Beletelik fél órába, s én nem hátrálva kivárom, míg elköszönnek. Meg is kapom mind azt, amit kell, majd meg is adom mind azt, ami jár.
Búcsúzóul elköszönök, s elhagyom az épületet. Hazafele veszem utam, de megállok, és elbambulok. Meglátom az új világot, melyről eddig csak hallhattam. A fák most már gyönyörűek, zöldellnek s eget szűrnek. A házaknál is minden más. Az egész világ éles már...
