Átgondolva a Babszólam első két fejezetét úgy döntöttem, hogy előzetes ígéretemmel szemben nem járom körbe többet az elhunytak körüli procedúrát csak röviden.
Hétvégén a Mama elővett egy albumot, egyik képen az édesanyja koporsójára borulva sírnak az Erzsi nénivel. Egy másik képen az Apukája a halála után pár perccel, ahogy felöltöztették a halottas ruhájába és fekszik az ágyon, a kezét összekulcsolták a mellkasán.
Számomra ezek furcsa képek és irigyelem ezeket az embereket. Én még életemben nem mentem oda egyetlen koporsóhoz sem. Pedig temettünk két nagyapát és egy nagymamát. Mindegyik fel volt ravatalozva, de egyikhez sem mentem oda. Azzal hárítottam el, hogy úgy szeretném megőrizni az emlékeimben, ahogy élve láttam.
Igazság szerint gyáva vagyok és félek.
Ezek a falun élő egyszerű emberek pedig hozzá vannak szokva a halálhoz és a látványához. A Papát is a Sírós Mari nenüs segített felöltöztetni a ruhájába.

Ma este jöttem haza a boltból, nyitom a bejárati ajtót és hallom, hogy az első emelet környékén jön le valaki, mert a szatyra is zörgött, cipője is koppant, de megállt. Én az alagsorban lakom, amíg mentem le a lépcsőn nem hallottam zajt, talán a lélegzetét is visszafojtotta. Kíváncsiságból kinyitottam a bejárati ajtónkat, zörögtem a kulccsal és utána a kelleténél kicsit hangosabban becsuktam. Majd megálltam fülelni. Aki az első emeleten megállt, az biztosan nem gondolta, hogy nem mentem be a lakásba. Arra számítottam, hogy majd elindul, és úgy lett. Szépen megszaporázta a lépteit és leszaladt, majd bevágta maga mögött a bejárati ajtót. Nem tudom ki volt és nem is érdekel.
Erről beszélek én, hogy a falun azért figyelnek egymásra, vagy jobban egymásra vannak utalva.
Figyeld meg aratáskor, kukoricatöréskor. A szomszédok kérés nélkül megindulnak a vedreikkel. Összegyülemlenek, ebédkor a gazda megterít a tarlón sülteket, innivalót és elbeszélgetnek.
Irigyelem ezeket az embereket.
A pesti embert elintézik annyival, hogy „nem híjják azt semminek”.
S nem igazuk van? Budapest elpuhít, megkövéríti a testet, lelket és az emberi szívet. Egyik barátom a gyurlaci szokta mondani, hogy minek ebbe az országba annyi bölcsész meg klasszika-filológia?
Falat rakni, betonyozni ki fog he?
Meg kell, hogy mondjam bennem sem bíznak ezek az emberek, a szemükben én is „pösti” vagyok. Életem végéig bizonygathatnám, hogy 17 éves koromig tanyán laktam. Teheneket, kecskéket, bikákat neveltünk és volt három kutyám. A telkünk egy kilométer hosszú volt és rajta egy domb, mint a ligetben a Királydomb és az mind a miénk. Érted, nem holmi lakótelepi lyuk, hanem sétáltál és mire a végére értél beesteledett s meg is éheztél. Volt rajta patak is meg lucerna föld. Lehetett kaszálni, télen hajnal négykor kelni és állatokat etetni.
A Mama is csak kérdi, hogy biztos tudsz kaszálni? Félve mondja, hogy verjük szét az ólat, mert kételkedik benne, hogy sikerül. A permetezésre is rákérdeztek többször, hogy jutott mindenhova Fiam? Nem csak elnagyoltad?
Mer ám látszik az ha kimaradt, a
De azért szép volt, iskolás koromban a böske boci búcsúzott tőlem ha reggel mentem a buszhoz. Az osztálytársaim nem is nagyon kedveltek, érződött rajtam az állatok szaga, a frissen fejt tej illata, a trágya, tanyasi gyerek.
Akkoriban borzasztóan szégyenlettem magam, de mára már tudom, hogy bármit megadnék érte ha újra ilyen körülmények között élhetnék.

Ma délelőtt is kimentem a ház elé a kisebbik fiammal Benjaminnal és gatyára vetkőztünk. Mezítláb, kerti csap, slag, hőség és locsoltuk a járdát.
Az emberek meg néztek elkerekedett szemmel, hogy honnan a bátorság ehhez a szabadsághoz? Én meg élveztem a gyerekkel, pocsoltuk a vizet egymás lábára.
Azért van figyelmesség is, nem szeretném elhallgatni előletek. Egyik nap a III. emeleti lakó hozott le egy pár kiszuperált hangfalat és én éppen jöttem a bejárati ajtón. Köszönés és mosolygás nélkül megkérdezte, hogy nem kell egy pár hangfal?
-Köszi, nem...
Már a hátam mögül hallottam, hogy mindegy, akkor kidobom a kukába.

Nem szeretném szándékosan szembe állítani a vidéket és a fővárost ill. a szokásokat, az élettereket, mert akkor lenne értelme ha lehetne az állapotokon változtatni.
Itt sok ember, egymás hegyin-hátán. Amott meg kiülnek esténként a kapualjba egy lócára és ha elmegy egy autó már eseményszámba megy.
Egyik este egy rokon lánnyal ültünk a nyári konyha előtt és már messziről hallottam, hogy jön egy autó, el fog menni a ház előtt.
Automatikusan odafordítottam a fejem és vártam a pillanatot. Egyszer csak megtörtént, 2 másodpercre láttam egy sötétkék autót, benne egy szemüveges negyvenes, nem helybéli, mert nagyon figyelt és betartotta a sebesség korlátozást. Aki itt lakik az teper, ismer minden gödröt és tudja, hogy rendőr csak húsvétkor van, mert kirendelik Őket és pontosan tudják hol állnak, így messzire elkerülik Őket.
Ahogy elmegy az autó megkönnyebülten visszanézek és látom ám a Tündi is azt nézte.
Kérdezem itt ez a trendi, hogy mindenki az utat bámulja ki megy el?
Igen, és nevetett...így megy ez.
Egyszer Váralján hajnal négykor végigsétált egy férfi a főúton, tényleg csak sétált, nyilván valami pösti és élvezte a csendet meg a trágyaszagot. Égtek a vonalak. Az összes rakott szoknyás az ablak mögé lapulva leste, hogy látod te is? Megy felétek...
Erszi nenüs is így tett, pontosabban Ő mesélte és közben nevetett. Sok itt az egyedül élő asszony, az emberek kihaltak és a feleségek magukra maradtak.
De legalább figyelnek egymásra, nem húzódnak be a kamrába ha valaki elmegy a ház előtt s nem várják meg, előre köszönnek és nagy a szívük.

Helyesírás.

Kapom ám a kritikát nyilvánosan és magánban, hogy öcsi nagy merészség kijelenteni, hogy készülő regény úgy, hogy a közelébe sem jársz a magyar nyelvnek.
Hagy meséljek el nektek valamit. De nem is védekezésképpen, csak úgy hogy kerek legyen, nincs erre mentség.
Volt nekem egy barátom a Zsolti, együtt jártunk általánosba is meg a szakmunkásképzőbe. A vége felé eldurvult a helyzet. Az osztályfőnökünk tartotta a magyar nyelvtan órákat.
Ha szerette volna megtartani az órát, akkor engem és a Zsoltit el kellett távolítania. Annyit piszkoskodtunk órák alatt és annyira magunkra vontuk a figyelmet, hogy nem tudta leadni a tananyagot.
Ezért kiküldött a kocsmába bennünket cigiért és adott annyi pénzt, hogy jusson sörre is meg magunknak is cigire.
Év végén is átengedett.
Ez így túl egyszerű lenne, de van tovább is.
Volt neki kukoricafőggye, jött a betakarítás és megkérte az osztályt, hogy jöjjenek el segíteni. Egy kevés pénzt tud fizetni is, meg lesz bográcsolás és a lényeg, hogy mindannyian.
Csak én voltam ott reggel és a Zsolti.
De nem is tanultam meg helyesen írni, a többiek jeleskedtek, lehet azóta klasszika-filológusok, ám de falun úgy mondják „nem híjják azt semminek”. Tényleg nincs annak becsülete.
Falat rakni, betonyozni ki fog he?

Falun a dolgos kéznek van böcsülete és nem ritka hogy eléldegélnek 85-95 évet. A legidősebb ember rekordját sem pöstön érik be. Pedig odafigyelnek rá, hogy minden bio legyen.

1998-ban kerültem fel az internetre, még a betárcsázós analógon keresztül.
Nejem ciccegett is a háttérben, hogy nem sikerül? Néha elment 20-40 perc mire beengedett. S figyeled? Ez már a világháló.
A helyesírásom akkoriban katasztrofális volt, lehet valaki szemében most is az. Szerencsére páran rám szóltak és nem úgy hárítottam, hogy emísssz ám zanyádba, hanem megfontoltam. Odafigyeltem azoknak az írásaira, akik megfeddtek. Mert jó szándékkal tették, nem bántólag. Olvasták, amit írtam, megérintette Őket és valahol sajnáltak, hogy micsoda hátránnyal bírok, aminek okát Ők nem tudták.
Figyelj guga! Nem egyenlőre, hanem egyelőre és ha írsz használj szövegszerkesztőt.

Egyetlen olyan dolog van, amit kirakhatok a kirakatba, az őszinteségem. Azon nincs mit korrigálni, hogy itt még picit szépíteni kellene a dolgon. Nincs takargatni valóm, nem szeretném magam jobb színben feltüntetni, mint amilyen vagyok, nincsenek előnyeim és nem is akarok semmi olyat elérni az életben, amihez hazudnom kéne.
Ezt viszont nehéz felvállalni, a világ nem ehhez van szabva.
Önéletrajz, motivációs levél? Emlékszel, hogy mit írtál le benne?
A fele sem volt igaz és tudomásul vették, elnéztek felette, mert Ők is úgy kerültek oda, hogy „nem híjják azt semminek”.

Az utcánk végében van a liget mellett a vakok intézete, ismerek onnan egy embert, aki adminisztrátor, amúgy mindent neki kell csinálnia. Telefonok, nyilvántartás, levelezés, szemetet is Ő viszi le, ebédet is rendel, éppen csak nem vakol.
Meséli, hogy egyre több vak lány panaszkodik, hogy molesztálják az utcán Őket. Fogdossák a feneküket, a mellüket és alájuk nyúlnak.
Hadonásznak a bottal de amúgy tehetetlenek. Milyen személyleírás, hülye vagy? A rendőr már megy is a dolgára, ne haragudjon, hivatalból sem tudunk segíteni.
Ez Budapest, azt mondják máshol rosszabb. Johannesbourg, képben vagy?
Ott szó nélkül lelőnek.
Jó az a falu, inkább laknék ott, ahol a Sírós Mari nenüs már hajnalban ébreszt, hogy eridj fiam öntözd meg a bogarakat, mert elszaporodtak.

Internet. Szép szó, manapság már nem nagy szám levelet küldeni vidékre, nincs is vidék. A világháló összeköt.
Abban megegyezünk közösen, hogy senki nem vállalja fel önmagát, mindenki kitalált.
Settenkedünk?
Mitől olyan félelmetes a világháló, hogy nem írod oda a neved és a lakcímed?
Félsz? Miért áll meg valaki az első emeleten és várja meg, amíg bemegyek a lakásomba? Én miért csapom be őt és járok a dolog végére? Miért írom le ezt kényszeresen, hogy feltárjam, mint létező problémát?

Mindenki megnyugtatására elmondom, hogy a nejem két diplomás, bár nem büszkélkedik vele soha. Ő jelen volt a nyelvtan órákon és ha a nagyszülőknél kukoricatörés volt, akkor ott is. Ritka közös vonás. Sőt, mikor megismertem és eljött velem Szigetszentmártonba az első közös otthonunkba, akkor a szomszéd Ilonka néni megjegyezte, hogy látom szeret a jánka kapirgálni.
Ugyanis Ő volt az első lány, aki kapát fogott a kezébe.
Előtte már megfordultak ott páran, de csak vihogtak meg szorongatták a boros poharat a füstös kocsmában és klasszikus értelemben véve filozofáltak, de azt nem híjják semminek, böcsülete sincsen.
Szóval a nejem az, aki átnézi és mielőtt nyomtatásba menne kijavítja, amit írok. De ti első kézből kapjátok kozmetika nélkül.
Cseréljünk. Te lejössz ide vidékre helytállni, kapálni, kukoricát törni, padlásra felhúzni, morzsolni, disznót etetni, paradicskát nevelni, kiülni este a kapualjba lesni, télen a kamrából beszerezni az eleséget. Ha vigadni támad kedved, akkor lemenni a pincébe egy hűs flaskáért, ha vendégek jönnek váratlanul, akkor sincs vész, mert nyakát szeged a kokasnak vagy a tyúknak, amelyik engedi magát megfogni. Behozod a tojást, gyúrsz nyokedlit és nem tálcásan veszed a vegyszeres málnát 290-ért, hanem a kertből.

Nekem ez az érték, s ha látom valakinek gyatra a helyesírása, akkor sem lenézem, megértem. Biztos megvan az oka. Persze ha pökhendi..., akkor... de ez már nem az én dolgom, erre is van ember a világhálón, aki ráér harcolni, hogy megtörje.

A falun is van büszke, rátarti ember, csak ez másképp jön le. A Papa is az volt, de elnézték neki, mert nem volt képmutató.
Szemére vetették, hogy alacsony a háza. A Papa nem volt rest, kézi emelővel állt neki a tetőnek. Az egyik sarkát megemelte és aláfalazta téglával, napokig így ment. Kinevették, hogy bolond vagy, de neki lett a legmagasabb háza a faluban. Persze azóta már építettek nagyobbat, mert elszaladt ott is a világ. De tagadhatatlan, hogy megtette. Neki volt a faluban először autója, motorja, tévéje, hűtője és tisztessége, amiért sokan irigyelték.
De szeretném én is élni az Ő életét, elégedett ember volt, az élettel betelve. 83 évet látott és a végén azt mondta nincs nagyobb öröm az unokáknál, ölelgette Őket, ahogy körbe futkosták.

Rátarti volt az öreg kicsit, de ezt is jó néven vették tőle. Felszállt a buszra és vette elő a pénztárcát. Papa magának nem kell érte fizetni, mondta a sofőr, mert már idős és nevetett. Nem addiga, mondta a Papa. Ha nem vehetem meg a jegyet nem is megyek, leszállok.
Engedtek neki, az önbecsülése nagy volt, sokat dolgozott, mint bányász, kemény ember volt, de emberséges.
Sokat mondogatta, hogy mielőtt meghal még volna egy kívánsága, hogy örökítsük meg ahogy énekel. Vegyük filmre és őrizzük meg.
Megtettem neki és ennél többet is.
Sokszor mondtam már és többek előtt, hogy a Papa tiszta ember volt, ismerte Istent és bizton mondom nem állt volna meg soha az első emeleten, megvárni míg beérek az ajtón. Igaz ember volt.
Remélem valamennyit átadott és egy darabig elhordozom s tovább adom nektek, mert amellett, hogy őszinte vagyok, ismerem a világhálót, ti pedig engem.
Az öreg csak a követ ismerte, azon jártok minden nap, Ő faragta ki számotokra az utat. Ha végig mész a Thököly úton és rázkódik a lengés csillapítód, akkor jusson eszedbe, hogy azt a szandai papa faragta a két kezével. Ez volt a munkája, utat készített neked.

Két dolog maradt ki ma este. Az egyik a villogó kereszt, a másik a hajlított favázas kerékpár.
Mindkettőt leírom röviden.
A Papa elvitte zarándok útra a Mamát „Medzsugoriba”. Ott mondták a papok, hogy este a hegyen kijelentést fog kapni hat gyerek. Másztak fel végig s éjfélig köveken át. Ztán éjfélkor beindult a csoda gépezet. Villogott a kereszt, a Mama azt mondta tapsoltak és nevettek.

Nem minősítem, mert ezzel a Mamát nézném le, aki szívében keresi Istent.
Ez már Isten dolga, biztosan hiszek benne, hogy egyszer majd megtudja, de magától Istentől, aki arról híres, hogy megbocsájt s ez a lényeg.

A hajlított vázas fakerékpárról meg anyósom tudna mesélni, hisz Ő kapta, neki volt az is először a faluban. Ha nem is kereszt, de volt mivel villogni, volt böcsülete és hítták valaminek, mert az emberek tudták, hogy az Apja megdolgozott érte. Nem holmi kétes ügyből származott jövedelem, nem cáfolni tudnám és igaztalan vádak alapján.

TISZTA ÜGY!!!
Tudod mi az?

Régebben egy -féle volt: a „Tiszta udvar, rendes ház”.

Most kettő van, a tiszta lélek és a rendes máz.

Annyit sikerült tanulnom az előzményekből, hogy nincs Bibliai idézet és nincs előzetes, hogy mi lesz a folytatás.