Egy lány arra vágyik, hogy felfigyeljenek rá, szerencsés esetben múzsa lesz, motiválja az írót egy életen át. Ha még szerencsésebb, akkor nem petrezselymet árul. A lányhoz illik a férfi, és kell is hozzá, hogy legyen önbizalma odalépni hozzá, szabad egy táncra?
A lány igent mond, végig erre várt. A férfi a két kezét a vállaira teszi, megpörgeti, nem több mint a szeksz, rituálé, inneni onnani dolgok, variációk arra, hogy két ember hogyan tudja önmagát a világ felé úgy közvetíteni, hogy elfogadhatóak legyenek, s tapsoljanak, miközben jól érzik magukat, s a végén hatalmas taps.
A lány homlokán izzadságcseppek mutatkoznak, a ruhája szép, őrzi a hagyományt, zihál, levegőért kapkod mosolyogva és vidáman. Végre egy férfi megtáncoltatta.

Szándékosan beszélek lány állapotról, mert minden itt kezdődik el. Még nem nő, nem asszony, csak vágyai vannak, de a férfi, aki ezeket, a vágyait teljesítheti, már férfi állapotban kell, hogy legyen, nem fiú, srác, vagy öcsi, esetleg haver meg ilyenek. A családfő minden esetben férfi.

Nagymamám mesélte, hogy a nagyapám az alföldről elment dinnyét árulni a Balaton mellé lovas kocsival. Nagymamám felkéredzkedett mellé, hogy vigye el egy darabig, végül az egész életüket leélték együtt. A Balaton mellett egy szalmakazalban aludtak együtt éjjelente, aztán vissza Gyulára, s még én is a világra csöppentem eme szándéknak köszönhetően.
A nagymamám szeretett táncolni, s mindig panaszkodott, hogy a nagyapám soha nem táncoltatja. Nagyapám ivós féle volt, aki inkább leült az asztaltársasághoz beszélgetni, az asszony meg elvan, oszt ennyi. Nem törődött vele, már megvolt, hozzá tartozott, különösebb figyelmet nem érdemelt. Csak az elmondások alapján tudom elképzelni, hogy nagymamámban a pulzus az egeket verte, amikor szólt a zene, s látta nagyapámat koccintani az asztaltársasággal. Nőnek sarokban a helye, férfiak dolgába nem szólhat bele, inni meg tilos, mert, akkor a falu kiátkozza, hiszen iszákos. Mi marad így neki az életből? Az, hogy a bózót beszövi a sunáját, amihez igen ritkán nyúlnak, és e mellé társul az, hogy még le sem ihatja magát, nem is táncoltatják.

Nagyapám meghalt, engem valamiért nagyon szeretett. Hazalátogattam Budapestről, és egyből leaggatta az összes sonkát, pálinkát, kolbászt. Hatalmas beszélgetések, amiben a mamának megint csak nem volt része. Ugrásra készen várt a konyhaajtóban. Hozz még bort, mert elfogyott! Mama tüsténkedett. Papának igen finom bora volt, saját termés, gondosan ügyelt a hordókra, metszésre, szüretelésre. Egy valamit hagyott figyelmen kívül, a mamát.
Szinte mindenről tudott mindent, naprakész ember volt és bölcs, de a felesége nem volt több mint, egy használati eszköz.
Miután nagyapám meghalt, a szomszédok elkezdtek panaszkodni, hogy nagymamám nagyvilági életet él. Eljár a nyugdíjas otthonba, és mulatós zenére ropja a taktot, meg iszik.
Ideje volt bepótolnia, nem hibáztatom, de ugye az emberek megvetik, s hunyorogva néznek rá. Ő a Bajnok nagymama, édesanyám édesanyja, akinek a férje a Bajnok Mihály volt.

1987-ben költöztem Budapestre, s azonnal fejest ugrottam a mélyvízbe. Magyar táncház minden hétvégén. Szerettem volna lányokkal ismerkedni, a vállára tenni a kezeimet, s látni az arcán azt, amit leírtam. Gyöngyözzön a homloka, lihegjen, s aztán átölelni, valami legyen.
Első alkalommal a végén kinyögte, hogy állapotos, na pont nem egy idegen babára vágytam, gyereket még én is tudok. Második esetben hazakísértem, ott aludtam a házban, majd reggel sírva fakadt, hogy hozzá ennyire még senki sem volt figyelmes. A síró leány is visszataszító volt számomra. Átpártoltam a görög táncházba Zorba dalára lejtettünk, Sirtos zenekar az Almássy téren, büfé, örömtánc, hatalmas beszélgetések, de már mindenkire gyanúsan néztem.
Az igazit kerestem. Ha az ember valaki mellett él, s nem az igazi az keserű. Ha egyáltalán nem él senki mellett, az is keserű, felőrli belülről a keresés állapota. Én csak kerestem tovább, s kutattam szorgalmasan, bevált, s hosszú időbe telt. 18 éves házasok vagyunk, panaszra nincs okom, két tűzről pattant hülyegyereket tudhatunk magunk mögött.

Ami viszont eszembe jutott, s elkezdtem írni. Mi van, ha öntudatlanul én is nagyapám bőrébe bújva élem az életem. A hétköznapokban fel sem tűnik, hogy a nejem jön s megy, a napok mennek s, megtáncoltatva nincs. Alkalom sem nagyon adódik rá. Holott esküvőkbe járunk a nagyobbik fiammal zenélni, filmezni. Csak a reggeli kávénál szoktunk mélyebb témákat boncolgatni, amíg valamelyik gyerkőc be nem zavar a képbe, na akkor legyintünk, hogy mára ennyi volt.

Mi szokott ilyenkor jönni, végkövetkeztetés? 46 éves vagyok, megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy lássak. Ha valaki beleesik abba a hibába, hogy velem szóba áll, akkor jóval többet látok. Akár ír, akár beszél, erről nem tehetek, velem született adottság. Ha egy nőhölgy áll velem szemben, látom benne azt a kislányt, vagy a nőt, aki a sérelmeket elszenvedte. Kirobbanás szinten közli, de nem tud róla, hogy valójában mi a fájdalma. Ha férfi áll velem szemben, látom a szavai mögött a gyengeségeit. Panaszkodik, vagy próbál erősnek látszani, s a látszaton van a hangsúly, hogy nincsenek a dolgai a helyén. Soha nem hívom rá fel a figyelmét, hogy mit látok, csak észlelem, megtartom magamnak.

Egy faluban élek, vannak klikkesedések, és a gyüttmentek, mint én. Ha nekem panaszkodnak, meghallgatom, de nem foglalok állást mellette, ühüm, oszt kész, max. az időjárásról beszélgetek. Ma hideg van, ma meleg, ma esik. Ebből baj nem lehet. Vigyázni kell, mert a falubéli klikkesedések bevonzása nem arról szól, hogy onnantól hozzájuk tartozol.
Csak felhasználnak, a mondókádon ferdítenek, így aztán logikus, hogy személyeket nem említek meg, vádaskodáshoz nem társulok. Ehhez kellett 7 év tapasztalat, és köztük élve a saját bőrömön megtapasztalni, hogy hova vezet a bizalmam.

S akkor jöjjön a zene, ami tényleg az, és borsódzik.
Magyar népzene. Fene tudja hányszor sírtam el magam életem folyamán, amikor hallottam, nem szégyen. Táncoltattam úgy lányt, hogy minden igényt kielégítve gyöngyözött a homloka.

A nehézségek ez után jönnek. Szülni, de hol? Ha beteg a gyerek, s milyen iskola, megbukott, vagy éppen kilóg a sorból, akkor iskolából gyorsan kivenni, igazgató elé állni határozottan leüvölteni a fejét. Másik iskola, másik iskola, a gyerek meg marad gyerek, a szája nagy. Mást nem tud felmutatni. Amikor meg bimbódzik, észreveszed, hogy túlnőtt rajtad, szájal, verseng, lüktet benne a megújulás vágya. Ma leültem a fiammal, beszélgettünk órákon át, s megmutattam neki ezt: