Már évek óta nem volt semmi probléma

Erről a témáról még alig írtam pedig gazdag lelet. Négy évig voltam villanyszámlás az Elektromos Műveknél. Nagyon szerettem csinálni azt a munkát, csak az utolsó pár nap volt teher és az sem a munka miatt, velem volt a baj, nem bírtam tovább maradni, mehetnékem támadt. Ezt éreztem már előtte is, utána is, hogy atya ég mit keresek én itt, de most már lenyugodtam, tudom a helyem.
Így kerültem Budapestre is, eljött a nap, hogy minden kiveszett belőlem, idegennek éreztem magam ott és még nem tudtam hova, de mennem kell.
Mikor Pestre kerültem már az első nap volt munkahelyem és volt hol aludnom, egy munkásszállás. A lényeg, hogy eltudtam adni magam. Mindig azt mondom, hogy soha nem a startkő a lényeg, hogy honnan indultál, mert mindenki ugyanonnan. De áttörni a sejt falát csak egynek sikerül. S még ha meg is születik, mint én még nem biztos, hogy életképes, néha elég ránézni az ilyen emberre és mindjárt veszélyben érzed magad, mert hozzá képest sokkal határozottabb vagy, Ő meg nem találja a helyét.
Az első munkahelyem a Középület Építő Vállalat volt. Azt is szerettem csinálni, géppel kellett festeni talpig gázmaszkban, hatalmas födémeket állványról. Jó volt ülni a festékes ládákon és reggelizni a szalonnát friss kenyérrel, erős paprikával majd kisurranni egy sörre a főnök elől és örülni ha megúsztuk. Aztán beraktak egy üveges műhelybe, osztrák gépsor, a főnök is kimértebb, finomabb, részletre vásárolt Peugeot. Ritkaság számba ment akkor még a nyugati autó, nem kellett rá várni 5 évet. Nem úgy ment, hogy befizetted és majd egyszer megjött. Azóta fordult a világ, ma már elhozhatod nulla forinttal, csak add oda a lelked.
Szerettem én dolgozni ebben az üveges műhelyben is. Szép időszak volt, munkahely metróval, élettárs albérlettel, reggeli a büfében és szódagép a lakatos műhelyben. Sose fogyott ki, mindig pont jó hideg volt, atya ég, mekkorákat büfögtem utána, direkt azért jártam oda napjában többször is. Az olyan férfias, mint az oroszlán mikor elbődül, hogy hőőőjjj vagy höhhhnyeee? Tudja a fene, mások azt mondják ne legyél már olyan paraszt.

Volt ott egy zsíros képű munkásőr a fiával, az a fajta, aki tudott helyezkedni. Mindig láttad a szemén, hogy neki már kijutott a jóból. Felépítette a házát, fiának is intézte, multikárral tégla munkaidőben, kis asztalos munkát is kicsempész, mint sasé a szeme, tudja melyik seggből hiányzik egy nyelv.
Ez mondogatja ott az asztalnál ülve, hogy a barom felesége vett magának egy aranygyűrűt és majdnem megverte érte. Aztán sorolom, hogy te mielőtt bejössz megveszel egy fél liter pálinkát és iszol egy sört. Nem párizsit veszel, hanem szalámit és abból sem tíz dekát.
Veszel napilapot és lottót meg gyűjtöd a késeket. Ez mennyi aranygyűrű naponta?
Nem hitt nekem, dühös lett rám és nekem rontott, nem bírta elviselni, zavarta a tudta, hogy nem állok melléje.
Én azt vallom egy segg, egy ember. Nem fértem én már oda.
Azóta nem jártam azon a munkahelyen, a fizetésemet sem vettem fel és azóta nincs munkakönyvem, mert még azért sem mentem be.
Kinyalhatja.
Tényleg, van még olyan hogy munkakönyv? Én 1989 óta nem dolgoztam hivatalosan, csak szerződéssel, vagy mint szellemi szabadfoglalkozású, később vállalkozó, most meg van egy cégem. Vagyis volt, mert ugyan papíron még megvan, de én már fátylat borítottam rá.
Nehéz úgy élni álomvilágban, hogy az ember folyamatosan igazítja hozzá a valóságot.
Az Elektromos Művekhez nem tudom, hogy miként vettek fel, arra már nem emlékszem, hisz kellett volna a munkakönyv, de lényeg az hogy felvettek, lehúztam ott négy évet.
A Kaszás dűlőn lévő telephelyen jelentkeztem villanyóra leolvasónak, de ott nem vettek fel, mert túljelentkezés volt. Hazamentem és egyszer csak hívtak, hogy viszont Kispesten, ott kéne.
Mentem és egy meghallgatás után egyszer csak azt vettem észre, hogy minden reggel 8-kor oktatásra megyek. Nagyon jó kis előadások voltak azok. Az igazgató tartotta a munkavédelmi oktatást, híjj hogy az mennyire szeretett sztorizgatni az áramütésről. Ő is leolvasóként kezdte az ELMŰ-nél, azóta meg már nyugdíjba ment. Ő tanította meg számomra azt, hogy udvariasnak lenni és mosolyogni nem kerül semmibe, de nagyon sokat lehet vele keresni.
De a legtöbbet az áramütés veszélyeiről beszélt, pedig inkább a kutyák támadásaitól kellett tartanunk.
Egy hónap volt az oktatás, melynek az is része volt, hogy járnunk kellett az utcákat és házról-házra felírni melyik fogyasztóhoz melyik óra tartozik és mi az óraállás. Valahogy félvállról vettem az egészet. Elkezdtem én, de nem úgy ahogy azt kellett volna. Mert egyik nap kimentem és esett a hó, hát hazamentem.
Másik nap meg ráleltem egy régi ismerősre az egyik házban és megkínált házi pálinkával, elrötyögtünk az asztal mellett és beesteledett. Másnap megharapott egy tacskó, szerencsére pont az elején így korán hazamentem, jó okom volt rá.
Olyan is volt, hogy kimentem, akartam is de eltévedtem, végül megtaláltam a hazavezető utat.
Máskor meg a nap sütött, nehogy már egy ilyen szép napot erre pazaroljak, majd holnap. Így ment ez és a vége felé már kezdtem félni, hogy baj lesz belőle. A többiek mind szépen sorban adták le a füzeteket teleírva, én meg még egyet sem. Mindenkinek a füzetébe beleírták, hogy melyik körzet és ki adta le meg pecsét. Kérdezgettek engem is a kollégák, hogy te? Én majd a végén adom le egyben az egészet, közben azt sem tudtam hová legyek, megállt bennem a lélek. Hazardíroztam erősen.
Még az utolsó nap is bementem, amikor adták le a füzeteket és összesítettek. Magam sem értettem miért, mert nekem csak egy füzet volt a kezemben és az is összevissza töltve, tele volt rajzolva hülyeségekkel, amiket az oktatási órák alatt rajzoltam bele unalmamban. Ábrázolták az áramütéses férfit, hogy hogy kell eljárni. A villám végére Zeuszt rajzoltam, a föld alá meg Styx-et.
Ezzel sétáltam be és leültem mint a többiek én i székre, csikorgott az egész linóleumos szoba, ahogy helyezkedtünk el. Bejött a kövér ellenőr (nő) és megállt bennem az ütő. Mondom ez kivégez.
Ez leüvölti a fejem vagy világ csúfjává tesz, hogy mit csinált maga egy hónapig? Itt mindenki előtt.

De azzal kezdte, hogy kéne egy ember és már tettem is fel a kezem, mindegy mi az csak szorult helyzetemben inkább én legyek az, aki rajta segít.
Egyik számlásunk megbetegedett és helyettesíteni kéne. Megyek mondtam és nagyon hálásan megköszönte, hogy azonnal munkába tudok állni. Nem kérdeztek azok tőlem semmit. A nyakamba akasztották, egy csomó számla és mondták hova menjek. Atya ég mennyi tízemeletes és négy is meg kertes házak. Csak vigyorogtam bambán az első címen, hogy én vagyok a számlás. Hát aki szokott járni, az a kövér nő?
Beteg.
Volt rá egy hetem, hogy beszedjem, ez volt egy dekád. Nem tudom miért ez volt a neve.
A pénzbeszedés nem volt minden, ha végeztem jött a TAR lap. Arra írtuk fel a mérőállást, amit egy gép olvasott be, ha rosszul töltöttük ki, akkor meg a főnök.
Milyen füzetek meg felelősségre vonás? Ma is átérzem az akkori félelmeimet, de már rég megoldódtak azok a bajok és újak léptek a helyébe.
Pedig már évek óta nem volt semmi probléma.

Ezt a mondatot egy idős néni mondta nekem mikor velem volt a nejem is számlázás közben, elkísért, segített leolvasni az órákat. Nem szerette de értem megtette. Utána meg mentünk süteménydébe és jókat nevettünk.
Keresgetem a számlán szereplő nevet a postaládákon és egyeztetem, de nem lelem. Emelet vagy ajtószám az nem szerepelt a számlán, csak a név. Végre jött egy néni szatyorral és kicsit billegett. Megvárta míg az ajtó becsukódik, lerakta a földre, kulcsért nyúlt és nyitotta a postaládát, kicsit bosszankodott, hogy nem talált benne semmit csak megint egy számlát. Rám nem haragudhatott (egyelőre) mert azt sem tudta ki vagyok.
Csókolom, tudna nekem segíteni? Mutatkoztam be neki, én vagyok a villanyszámlás.
Mi tetcik emelte meg a szemüvegét felém, hogy jobban lásson.
Mondom neki nem tudja ki az az XY? Nincs rajta cím csak a neve.
Jaj már évek óta nem volt semmi probléma, hogy kerül maga ide?
Fönt laknak a kilencediken, az ügyvédék és morcosan bevágta maga mögött a lift ajtót. Azóta is idézgetjük itthon a nejemmel ha valami apró hibát vétünk.

Kitaláltam egy módszert arra, hogy ne kelljen mindig félórákat várni hogy beengedjenek a bejárati ajtón mire elhiszik, hogy az vagyok. Valamilyen ürüggyel kölcsön kértem a bejárati ajtó kulcsát. Például, hogy letenném ide a számlákat, amíg bejárom az emeleteket meg a többi lépcsőházat és ne kelljen végig cipelnem mindet, de többször is bejönnék.
Volt minden lépcsőházban elektromos szekrény, amihez volt kulcsom és oda beraktam a számlákat s mindig csak 10 emeletnyit vittem magammal. Előtte viszont irány a kulcsmásoló, az egyik tízemeletes aljában működött. Egyre több kulcsom lett és szinte már sehol sem kellett várnom. Egy fél évnyi udvarias mosolyomba került, hogy ne csak az 1-5 forintokat adják oda borravalónak, hanem 20-at, 50-et, 100-at és ha karácsony eljött, akkor becsúsztak ám az ezresek is bőven. A nejemmel feküdtünk az ágyon és miután összeadtuk a számlákat, hogy mennyit értékesítettünk vártuk izgatottan mennyi maradt nekünk és csillogott a szemünk, hogy ennyi? Mindig volt pénzünk és sosem jutott semmire, pedig még étterembe is mentünk, nem is egyszer.
Tilos volt ugyan, de most már elárulhatom, hisz hosszú évek elteltek és nem volt semmi probléma, hogy a limitált összeg, amit magunknál hordhattunk az 300 ezer forint volt, utána el kellett menni postára vagy bankba, vagy az Elmű-höz befizetni. Soha nem tudtam betartani, mindig túlléptem a keretet, általában 1 millió forint volt a táskámban, mert reggel korán kezdtem és délután meg helyettesítettem, mások területét szedtem be és plusz a jattot, mert mosolyogni ott is tudtam, jobban mint a gazdája.

Egy idő múlva rájöttem, hogy nem kell nekem átcipelni a városon minden este 1-2 millió forintot a táskámban és másnap reggel meg vissza Kispestre a telephelyre befizetni, hanem van borítékos befizetés a bankba. Beraktam este a saját számlámra, másnap meg kivettem és mendtem befizetni az Elmű-be.
Majd megnéztem mennyi a havi kamat és utána már csak arra ügyeltem, hogy a számlámon mindig legyen 1-2 millió forint és a melóhelyen késleltetve fizettem be. Dolgoztam vagy 3 napot mire bevittem az első napi adagot.
Volt egy idősebb alkoholista házaspár, akik mindig egy sarokban összebújva pusmogtak egy cigaretta mögött. Később jöttünk csak rá, hogy jó okuk volt. Ők azt játszották, hogy elköltötték azt, amit az egyikük beszedett és Ők is késleltetve fizettek, csak nem volt miből, ezért megvárta azt a pénzt, amit a neje beszedett és azt vitte be, utána meg a neje várt arra, hogy a férje hozza a következő dekádot. Furcsa, de nem lett belőle rendőrségi ügy, csak kirúgták Őket. Biztos vettek fel valami hitelt, amiből visszafizették a pénzt.

Volt egy munkatársam a Kiss Tamás. Velem jött Ő is dolgozni oda, én hívtam a céghez. Ő meg az öccsét hívta, aki azóta is ott van és egy vezető beosztású mérnök lett belőle.
Ugye-ugye, miből lesz a cserebogár? Pedig Ő is leolvasóként kezdte.
Startkő.
Tamással nagyon szerettünk együtt számlázni. Ő olvasta a lépcsőházban az órákat, én meg szedtem be a pénzt. Közben nagyokat nevettünk és láttad mekkora melle? Na ez vajon mit főz? Kinyitja az ajtót, jó csaj és kérdezi a Tamás hatalmas mosollyal, hogy elnézést de fogadtunk a barátommal s mutat felém, hogy a Zoli. Ő azt mondja vadas zsemlegombóccal, én meg azt, hogy töltött káposzta.
Rizses gombóc, savanyú mártással de jöjjenek nyugodtan beljebb és szélesre tárta az ajtót. Kérnek valamit inni? Sajnos az étel még nincs kész, azzal nem tudom megkínálni magukat.
Kifizette a számlát + jatt és már mentünk is tovább. Tamással jó, egyáltalán nincs közünk egymáshoz csak egyszerűen őszinte ember, ha valamit mond, akkor biztosan tudom, hogy úgy lesz. Ez nagy dolog ám, ha valakiről tudod mi az ábra, nem mahinál mögötted, nem fondorlatoskodik, hogy mit mondjon helyette, hanem úgy mondja ahogy van.
Hjaj csak időre ne menjen az ember ha vele találkozik. Egyszer másfél órát vártam rá és az volt a legszomorúbb, hogy volt rá indoka. Nehéz úgy élni álomvilágban, hogy az ember folyamatosan igazítja hozzá a valóságot.

Velem volt az utolsó napon is, jártuk a tízemeleteseket. Én már annyira tehernek éreztem azt, amit előtte évekig örömmel csináltam, hogy már nem érdekelt semmi. Kezdtük a tizediken és nyitottuk ki a három ajtós villanyóraszekrényeket. Kijön egy nő a zajra és kérdezi maguk az Elmű-től vannak? Nem, csak elszaladt a fehér egerem mondtam unottan, fáradtan és már rohantam is egy emelettel lejjebb.
Akkor mi az a mappa a kezébe, mit írkál fel?
Azt hogy hol nem találtam meg, mindig húzok egy pipát, hogy ott már ne keressem.
De ezt már az ötödikről mondtam, futottam, becsaptam magam mögött a kijárati ajtót és fellélegeztem. Még szerencse, hogy csak helyettesítettem s nem a saját körzetem volt. Elég.
Másnap kiléptem.

Céltalanul lődörögtem otthon, valami kiszakadt belőlem s nem találtam a helyem.
Ez után nyomdász lettem, egy haverom mellett, pontosabban nyomdai segédmunkás, de nekem az volt a startkő. Raktáros lettem, majd csoportvezető, végül pedig itt ülök a gép előtt, mint cégtulajdonos, valami kiszakadt belőlem, a lelkemből. Már fátylat borítottam rá, csak papíron létezik. Alakítgatom a valóságot, hogy beférjen az álmomba.