Jövőkép 83

Egyik délután mentem az óvodába a nejemmel a kisebbik fiamért és egy magán gimnázium előtt mentünk el az utcánkban. 4-5 fős lánycsoport diskurált kiélezett hangnemben, hogy húú nekem ötös lett, azt hittem bepisilek...én is féltem végig, de jól sikerült, átengedett, aztaaaaa és kacagtak.
Mondom a nejemnek, hogy képzeld el a szandai mamát és az Erszi nénit ilyen szituban, hogy vihorásznak a kapualjban, meg csivitelnek, mint a verebek, hogy de izgi és napokig készültem.
Jót nevettünk az abszurd helyzeten, 83 éves néniknek más gondja van. Menet közben a kevés vagy, mint mackósajtban a brummogás mintájára kitaláltam, hogy kevés vagy, mint vénasszonyban a vizsgadrukk muhaha.

Elteltek napok de valahogy ez a jelenet mindig visszakúszott az elmémbe és jókat derültem rajta. Volt egy szabad délutánom és úgy gondoltam itt az ideje tekerni két órát. Fel a kerékpáromra és zene, napszemüveg. Nem volt határozott célom, hogy merre menjek, csak úgy toronyiránt, széllel szembe és az óperenciáson túl, mindegy csak mesés legyen.

Egyszer volt, hol nem volt egy szűk utca. Poros, ódon házával, hűvös pincefuvallat a kapualjban, máló vakolat, büdös kukák, igazi uniós állapot. Teherautók álltak a ház előtt, emberek jöttek-mentek bútorokkal, izmok megfeszültek, fújtattak, erek kidagadtak, veres arc és fúúú, öhhh, hááá, tegyük le...
Asszonyok csiviteltek és pörö, pörö perlekedtek az emberekkel, hogy nem lesz baj, jaj.
Asszonyom, csak nyugodtan bízza ránk, mi ebből élünk, nem lesz semmi baj, kikartonozzuk.
Megáltam, félrehúzódtam egy fa árnyékába és csak lestem a történéseket, közben szólt a zene a fülemben.
Eszembe jutott egy Práter utcai jelenet, a haverommal félrészegen arra mentünk és éppen költözködött valaki. Leraktak egy szép ágyat a teherautó mellé és mentek vissza. Mi összenéztünk Böcével és azonnal a vállunkra kaptuk, befordultunk a Gólya utcába vele és iszkiri.
Kimentünk egészen az Üllői útra és ott leültünk egy kisbolt elé. Böce hozott söröket és kényelmesen hátradőltünk az ágyon, nagyon kellemes érzés volt és nagyokat vihogtunk, hogy most biztos keresik.
Később jött egy ember és kérdezte mit csinálunk itt és hogy? Nem értett semmit az egészből.
Én jelentkeztem szólásra és vázoltam neki, hogy a mama meghalt, hírét vettük, hogy a galád család széthordja a vagyont. Jöttünk mi is és csak ez maradt nekünk, elhoztuk s most leültünk kicsit pihenni, mert még messzire kell vinni.
Megkínáltuk hideg sörrel, leült Ő is az ágyra és beszélgettünk.
Sorsát panaszolta, már nem emlékszem mit, de megindító volt. Olyannyira meghatódtunk, hogy eladtuk az ágyat neki. Két láda Heineken sört vett nekünk a boltban, utána segítettünk felcipelni az ágyat a lakására.
Késő estig nyerítettünk és csapkodtuk egymás térdét Böcével. Kiültünk egy parkba s hajnalig vedeltük a sört...
De nem ez a lényeg, nem erről akartam írni, ez csak úgy eszembe jutott.

Volt ott egy nénike, nagyon öreg, nagyon lassan ment. Nem volt neki senkije, pontosan látható volt és érezhető. Vibrált a levegőben, hogy a munkások csak tessék-lássék módjára pakolták a koszos bútorait.
Azt az épületet kiürítették és lebontásra ítélték, néhány ablak bedeszkázva. Az önkormányzat nyilván mindenkinek biztosított másik lakást.
Nem ismertem a pontos helyzetét senkinek, csak megálltam a fa alatt és megpróbáltam elképzelni a néni életét.
Férje régen meghalt, talán a gyermeke is vagy külföldön él vagy az is beteg. Ha a néni kb. 80 éves, akkor a fia, lánya simán lehet 50.
Márpedig 50 éves emberek tudnak úgy lebetegedni, hogy nem tudnak többet felkelni, mondjuk agyvérzés.
Lényeg, hogy a néni körül nincs hozzátartozó, aki szeretné és gondoskodna róla. A melósokat az önkormányzat fizeti és, mint ha alantasabb lenne az egész, nem szívesen teszik, kényszerből, teher nekik, idegesek és szándékosan dobálják a bútorokat. Rossz volt nézni, legszívesebben odamentem volna, hogy jónapot, rokon vagyok, innentől átveszem az irányítást.
De eszembe jutott, hogy a természetfilmesek sem avatkoznak bele ha egyik állat lesérül és egy másik azt megeszi. Csak szemlélődők messziről.

Ezek is állatok.

Néninek volt megszokott élete, étele, amit hoztak neki minden nap. Persze ezeket csak képzelem, elképzelem és próbálom beleélni magam a helyébe. Voltak nagyon régi, kopott bútorai, azokat láttam is. Hosszú évek óta nem láttak fényt és súrolószert. Néni megszokta már, alig bírt mozogni, kevés volt benne a vizsgadrukk.
Volt tévéje és szomszédja, aki néha ránézett, hogy él e még vagy hívja a halottkémet. Jónapot ikszike, jól tetszik ma lenni?
Igen aranyom, csak ne fájna így a lábam és oldalra dől kicsit a botjára...

Régebben öcsémmel fosztottunk madárfészkeket. Este zseblámpával, bevilágítottunk és riadt tekintetek, elrepülni alig bírtak. Kivettük a tojásokat vagy a fiókákat és Apám azt is mondta, hogy szórjuk szét a fészket, hogy ne jöjjenek vissza.
Nem jó a veréb a tető alatt, teliszarja a padlást.
Másnap újraépítették a fészkeket, olyanok, mint a halak, azok is 5 percig ha emlékeznek valamire, de ragaszkodnak az élőhelyükhöz.

Belegondoltam, hogy a néni az új helyen hogy vezényli le mit hová tegyenek? Látta már előtte a lakást? Más családok biztos elmentek előtte felmérni a környéket. Néninek meg mindegy volt, bármit tehettek vele.
Volt egy megszokott élete és egyszer csak kapott egy levelet, tessék innen elmenni, más épül helyette. Ereje sem volt hozzá, hogy választ írjon rá, talán még mindig úgy hívja, hogy tanács, a lakás is tanácsi.
Ázott veréb módjára állt a teherautó mellett és némán tűrte a munkások szitkait. Megalázták a bútorai miatt, hogy a fotelnak zsíros a karfája, minden büdös és ápolatlan.
Néni! Magának már rég megkellett volna halni!!! Tudja?
Minek tetszik élni? Élet ez? Nemsokára pelenkázni fogják... csak képzeltem a melósok gondolatait. Kikartonozásra ügyet sem vetettek, vihogtak szégyentelenül.
Hangosak és szemtelenek voltak, mint ha ingyen dolgoznának.
Közben kerültem egyet, mert már felfigyeltek rám, ahogy ott állok a fa alatt és bámészok.
Később előállt egy taxi a néninek, az már óvatosabban kezelte...teherkocsival együtt el.
Nem tudom hová költözött.

Elhatároztam, hogy másnap visszajövök és bemegyek a házba körbenézni.

Délután megint szabad, órácskát tekerek, de már határozott céllal. Viszont lemerült elemmel, feledékeny vagyok, épp hogy sikerült egy fotó. Mehettem volna máskor is, de ennyi elég, nem csak az elem merült le, én is.
Megtaláltam a néni lakását, nem volt nehéz. Egy szintes udvarra néző lakások U alakban. Az övé volt az ápolatlan. Mindegyikről elvitték a bejárati ajtót és törött üvegek, szemét, dobozok, festékes dobozok, ott maradt edények.
Beléptem a lakásba és álltam ott egy kis ideig, fülemben motivációs zene szólt, kattintottam egy fotót, akartam többet is, de már késő.

Néni talán ablaknál ült és nézte a híreket, micsoda szörnyű világ, néha postás, kisnyugdíj, emlékek, Ő is volt lány, biztos udvaroltak neki, csapták a szelet, ahogy Ő mondaná.
De nem maradt neki senki, falakról süt a magány és a tehetetlenség, nem szeretném így végezni.
Hol lehet most? Milyen lehetett az első éjszakája az új helyen? Berendezték neki a lakását a melósok? Minden a helyére került vagy csak tessék-lássék módjára?
Lesz neki szomszéd, aki figyel rá, hogy mikor kell hozzá hívni a halottkémet vagy a csukott ajtó mögött egyedül fejezi be és búcsúzni is csak az fog tőle, aki betemeti pénzért?
Szereti Őt valaki?

Tervezi az életét egyáltalán a nénike? Vannak neki álmai, hogy majd így kéne és várja izgatottan, hogy beteljesüljön? Lelkesedik? Van neki jövője?

Kérdések, amire soha nem fog válaszolni senki sem, valós helyzet de csak a képzeletem játszik velem, néni mit sem tud róla, hogy kattog rajta az agyam.
Csak messziről szemlélem, nem avatkozom bele.
Az ágyát sem loptuk volna el Böcével, talán majd jövőre.