Ha Istent lestoppolod...

[1. rész: A világ vagyok beteg, nem én]

[2. rész: Rettenetes dolog az élő Istennek kezébe esni]

[3. rész: Isten nem kíváncsi rád!]

2Móz 13,21
Az Úr pedig megy vala előttök nappal felhőoszlopban, hogy vezérelje őket az úton, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nékik, hogy éjjel és nappal mehessenek.

A 3. részben azt ígértem, hogy Káin és Ábel lesz a téma, de a műsorváltoztatás jogát fenntartom eszembe jutott egy nagyon jó ötlet, fogjátok szeretni. Nagyjából arról van szó, hogy azon az íráson keresztül be tudom mutatni, hogy milyen vesszőfutás volt megjárni azt a rengeteg (agy)halott gyülekezetet Isten vezetésével. A végére, annyira elfáradtam lélekben és annyira kiábrándultam a kifosztásra berendezkedett gyülekezetekből, felekezetekből, egyházakból, rendekből és mindenféle Isten nevében összeverődött hazug és csaló csoportosulásból, hogy mikor Isten megkegyelmezett, akkor az olyan volt, mint vándornak a hűs kút vize a tikkasztó napon. Pont emiatt Káin és Ábelre várni kell egy hetet, de majd megértitek, nagyon szigorú és egyben mulatságos lesz. Isten szemszögéből nézve szigorú, mert ugye, amit ő közölt azt csak egyféleképpen lehet értelmezni. Az ember szemszögéből meg, hát…na ez lesz a meglepetés.

Magamra kicsit visszatérve: 5 nap éhezés után először megettem egy mandarint, aztán a feleségem hozott almát, majd ettem egy kis maradék pizzát. Fogytam 5kg-ot, s így kezdem elérni a versenysúlyomat. Hja, a pánikbetegség, amivel az egész sztori elindult, szinte nyoma sincs, így értelme sincs róla beszélni, amiről szeretnék, az inkább Isten munkálkodása.
Szóval, ami a sorozat 1. részétől kezdve visszatérő elem, a böjt, amit a pánikbetegség kiváltására, avagy, mint a savas-lúgos kémhatás, hogy egymást kioltja, arra használtam, a témát innentől elfelejtjük mindenestől.

A mai sztori számomra legalább olyan horderejű, és Isten munkájának megtapasztalásáról bizonyságtétel, mint a kisebbik fiam születése. Budapest-Heidelberg vonal, nagyon maradandó élmény volt és meghatározó. Isten ezen az úton előrevetítette az egész életemet, hogy milyen lesz minőségében, de azt majd a végén egy rövid konklúzióként összefoglalom, hogy értsétek.

3 napos Bibliai szeminárium Heidelbergben, ami egy nagyon szép város Németországban. Indulás előtt egy nappal úgy összevesztem a lelkésszel, hogy nem voltam hajlandó elfogadni tőle a pénzt a buszjegyre, úgy voltam vele, hogy dugd fel magadnak, nem vagyok én elveszett gyerek, kimegyek stoppal. Akkoriban már elég rendesen le voltunk gatyásodva, mivel nem volt állásom, a HC-től kirúgtak. Egy valamit eltökéltem magamban, soha többet nem megyek munkahelyre dolgozni, soha. Túlságosan lelkiismeretesen dolgozom, odaadóan, sokat, magamat nem kímélve. Azt még nem tudtam, hogy pontosan mi lesz, de munkahely szóba sem jöhetett.

A lelkésszel kint voltunk a kisudvaron és beszélgettünk. Kértem a tanácsát, hogy adjon valami útmutatót számomra. Annyit válaszolt, hogy Isten szívével alázatosan el lehet menni hitből is egy munkahelyre. Nem nagyon vette az adást. Útmutatást kértem, nem azt, hogy de még is menj el Zoltán dolgozni munkahelyre. A kettőnk viszonyára ez amúgy végig és most is nagyon jellemző, hogy nem akar tudomást venni arról, amit mondok, mint ha két hangszórót állítanának egymással szembe. Hajba is kaptunk rendesen, üvöltöztem vele, ő meg csöndben tűrte, ilyenkor nagyon sokáig megnémulva ült. S ezzel teljesen kihozott a sodromból, legszívesebben felpofoztam volna. Nagyon rövid ideje volt Magyarországon, mi voltunk az első üdvözült emberek, akiket Isten a kezébe adott, de az a koreai konok mentalitás megülte a gyomromat. S, mint később kiderült nekem volt igazam, pontosabban Istennek, mert nem én tökéltem el, hogy nem megyek többet munkahelyre, ő ültette a gondolatot a fejembe és meg is valósította később, így lett a Guga Bt. De ez másik történet lesz.

Kora hajnalban keltem, hogy az első piros 7-essel ki tudjak menni a Kelenföldi pályaudvarra. Nejemtől sűrű puszi, ha megérkezel hívj fel, a fiam még aludt a kiságyban, csak rálestem.
A hajnali hűs levegő kitisztítja az ember fejét, amúgy sem vagyok haragtartó, csak eltökélt. Akár meg is gondolhattam volna és megalázom magam a lelkész előtt, hogy elnézést kérek a tegnapi viselkedésemért, még is megyek veletek, a busszal, légy szíves fizesd ki a jegyet.
Átmentem a vasút alatt az aluljáróban és az Osztyapenkóig gyalog tettem meg az utat. Hegyeshalom felé vettem az irányt, egy Mcdonalds oldalában kitettem a kezem és hajrá.
Majd hirtelen beugrottam az árokba és letoltam a nadrágom, iszonyat hasmenés jött rám, főleg a félelemtől, ami belém mart, csontvelőig hatolt a felismerés. Teljesen hülye vagyok, bele a vakvilágba, még egy térkép sincs nálam, angolul csak annyit tudok, hogy хлеб (hleba, kenyér) de az is oroszul van. Fogalmam sincs róla, hogy merre van Heidelberg, csak annyit tudok, hogy Németországban és, hogy majd benzinkutakon megkérdezem, hogy merre kell stoppolnom. Görcsölt a gyomrom kegyetlenül, igyekeztem lehúzódni, hogy az elsuhanó autókból ne lássák meg a fejem.

A hátizsákomban a biztonság kedvéért volt egy tábla, amire rá volt pingálva, hogy Heidelberg, de korainak tartottam még kitenni. Miután megláttam, hogy elég sok német rendszámú autó száguld el mellettem, meggondoltam magam. Elővettem, s lobogtattam, ha láttam a rendszámot, akkor nyomatékosabban. Nem nagyon kaptak a csalira, pedig gondolhatták volna, hogy én is német vagyok, ha már egyszer ott virítok az út szélén egy honi várost reklámozva.

Újra elkapott a hasmenés, mert nálam valami vagy van, vagy nincs, sem mellékvágány, sem mellébeszélés. Cefet hasmenésem volt, mint akit készülnek kilőni a világűrbe, olyan érzésem volt az ismeretlentől, ami út előttem állt. Szerencsére még nem volt reggel 6 óra, így a szürkületben nem nagyon figyelt fel senki arra, hogy az árokban gubbasztok.

Nem nagyon ragoznám a következő 4 óra hosszat, mert borzasztó unalmas volt, de végre eljött a délelőtt 10 óra, midőn megállt egy török kamionos. Beköszöntem neki nagy vidáman a vezetőfülkébe, hogy bejgir gücü aztán kézzel-lábbal megértettük egymást, hogy ő Graz irányába megy, s az nekem nem jó, mert én Bécsbe tartok. De mire ez kiderült már Budaörsön jártunk, így kirakott a kamionból, viszlát remény.

Éppen leszokóban voltam a dohányzásról, így mérgemben átvágtam valami réten, hogy veszek cigit, mert volt valami maradék apróm + amit a lelkész kegyelemből adott márkát-t. De az sem volt sok, csak aprópénz. Vagy egy kilométert sétáltam a csalitosban, mire egy áruházhoz értem. Megvettem egy cigit, jó mélyet beleszívtam, s tiszta szerencse, hogy már újra a réten jártam, mert akkorát hánytam tőle, mint egy buxus bokor. Rettentő idegállapotban voltam, totálisan megrémültem az egésztől, de már késő, úton voltam. Egy kútnál alaposan lemosakodtam és vettem egy nagy levegőt. Mész ki az út szélére de azonnal! Parancsoltam magamnak.

Pár perc múlva a tábla lobogtatása nélkül megállt egy középkorú faszi, fekete Audi, Győrig ment, nem akart egyedül utazni, tökre megörültem, arra nem emlékszem, hogy miről beszélgettünk nagy egyetértésben, de végig pörgött a nyelvünk.
A győri kijáratnál elbúcsú és újra a placcon, mint valami ribanc, kellettem magam.
Nem tudom mennyi ideig tart az út Budapesttől Győrig 160-al, de biztos elmúlt dél, mert kezdett melegem lenni.

Arra sem emlékszem, hogy az elkövetkező 6 óra mivel telt, de a végére úgy éreztem magam, mint egy madárijesztő. Csak állok ott az út szélén, s hol az egyik karomat tartom, hol a másikat, hol nem akarok tudomást venni a világról. Olyan keserűség lett úrrá rajtam, hogy feladtam. Elindultam még ugyanazon az oldalon visszafelé, gondoltam majd később átmegyek egy alkalmas helyen a túloldalra, s talán hajnalra visszaérek Budapestre, kész, ennyi. Mellettem elhúzott egy igen rozzan Wolkswagen mikrobusz, csühögött-pufogott, zörgött és úgy vettem, ki hogy valami szakállas öregember ül a volánnál, lehet, hogy maga Isten. Olyannak tűnt, elég lassan ment, szinte vánszorgott, mint maga az élet. Én mentem tovább, meg sem álltam.

Éhes és fáradt voltam, a hátizsákomban volt étel, amit a feleségem csomagolt, de nem volt annyi erőm se, hogy megálljak enni. Egy folyóhoz értem és úgy láttam megfelelő hely, hogy átmenjek a túloldalra. Elgyötörten még visszanéztem Bécs irányába, s a távolban megláttam a rozzant kék mikrobuszt, ahogy a leálló sávban parkol. Mellette a szakállas öregember és engem figyel. Nagyon messze volt, kb. két kilométerre, de határozottan engem nézett, mint ha várt volna rám türelmesen.
Egy darabig bizonytalanul néztem én is felé, majd megindultam lassan, látva, hogy nem mozdul az autó mellől és továbbra is engem néz, meggyorsítottam a lépteimet.

A végén már futottam, ziháltam, levegőt alig kaptam, s az utolsó métereknél rám köszönt egy fiatal hippi srác, hogy tschüss! Mint kiderült nem volt ő öregember, nagyon is fiatal volt, rasta haj, hosszú szakáll és a kék mikrobusz egy kis bűnbarlang volt. A srác füvet szállított Hollandiából Magyarországra oda-vissza. Akkor is úgy be volt tépve, hogy nem csodálom leolvasta az arcomról a bánatom, s továbbgondolta, majd úgy látta jónak, ha félreáll, s majd észreveszem, hogy nekem lett szánva.

A kocsi szélvédőjénél halomban a fű kiporciózva. Nem sok, 20-30 zacskó, de elég üdítő látványt nyújtott és már kínált is, hogy tekerjek magamnak nyugodtan, s rakott be zenét. Hárítottam, hogy köszönöm, de nem kérek, pedig előtte 10 évig szmókoltam, de ugye még is csak Isten embere lettem/vagyok, meg egy 3 napos Bibliai szemináriumra tartok. Hogy venné ki magát, hogy előtte jól feltankolom magam dzsankával, hogy vágjam a lényeget, nem

Éppen valami reggie zene szólt, egy szál Sophianae-t csak meggyújtottam magamnak, amit még Budaörsön vettem, mert elég nagy volt a füst az utastérben, a srác égetett rendesen, emberesen. Erre levillog bennünket egy rendőrautó. Na azt a beszarást, ami akkor jött rám, kész, mégennyibb, mint eddig. Kurvaélet. Persze, hogy kiszúrják a füvet az ablakban, a srác úgy be volt állva, hogy nem is nagyon igyekezett elrakni, vagy nem akarta hogy kapkodni lássák. Mindenesetre tök nyugisan letekerte az ablakot, angolul kérdezte, hogy mi a gond. A papírokat kérték tőle, és vagy ismerték a srácot, vagy teljesen töktotál hülye rendőrök voltak és ők is be voltak állva, de nem volt semmi gond. Az egyik rendőrt láttam, hogy ránéz a cuccra, de le se szarta, levették a srácot pénzzel és elengedték, gördültünk tovább.
Na ott és akkor éreztem azt, hogy azt hiszem rám fér egy joint.
Persze kihagytam.

Nem untatnálak benneteket a bécsi forgalommal, dugó, közben a csekély angoltudásommal oda-vissza labdáztunk. Mesélt a barátnőjéről, aki mindig vele utazik, s mutatott hátra az utastérbe, ahol kegyetlen rumli és ruhakupac volt, annak ellenére, hogy a srác német és München-i. A barátnője holland, de most beteg, Bécsben teríteni megy és pénzért. Átvitt a város másik végébe, nagyjából irányba állított, hogy merre induljak és ott lesz az A1. Esteledett, sötétedett, meghagyta, ha nem kapok stoppot, jöjjek vissza ide, mutatta, hogy hova teszi a kulcsot az autón és ha nincs ott, akkor feküdjek le aludni. Bele is gondoltam, hogy tényleg lemaradok minden autóról és visszasétálok, nagyban durmolunk, majd ránk töri az ajtót a polizei és bevarrnak éjszakára a bécsi kapitányságra, mint drogterjesztőt. A fene se tudja mennyi marihuana volt a kocsi hátuljában, de olyan gyanta illatú volt a fülke, mint egy ültetvényen.

Metro gördült a felszínre, valami patak is tőlem balra, megjegyeztem magamnak jól a helyet, hogy ha tényleg szükségem van rá, akkor megtaláljam. A srác mondókájából annyit értettem, hogy a patakot kövessem, mert az elvisz az autópályához. Na most vagy túl sokáig követtem a patakot, vagy rosszul értettem és valami teljesen mást kellett volna követnem. Az történt, hogy én hűségesen mentem a patak partján, nagy lelki nyugalomban, át bogácson, korón, s már úgy néztem ki, mint egy pulikutya, amikor rájöttem, hogy a dolog el van cseszve.

Se autópálya, se város, se semmi, tőlem messze egy nagy hegy, hideg is van, éjszaka is, fogalmam sincs, hol vagyok. Próbáltam hallgatózni, hátha hallok valami zajt, de közel s távol semmi. Végre egyszer csak felsejlett valahonnan egy vonat, de azonnal elhallgatott, olyan gyors volt. Elindultam a hang irányába, a patakra ügyet sem vetve, mert mélységesen csalódtam benne, s kilyukadtam egy sokvágányos helyen, amitől egy magas kerítés választott el. Gondoltam átmászok rajta, mert a kerítés ezen oldalán semmi jele emberi életnek, megkockáztatnám a túloldalát.

Érted, vak sötét, gőzöm sincs róla melyik bolygón vagyok, egész nap egy falatot sem ettem, egy füves csákó fuvarozott betépve és most bemászok a vágányok közé, hogy végre elérjem a célom. Na most azt tudni kell, hogy ez nem Magyarország, itt a vonatok nem úgy járnak, hogy már messziről hallod, hogy tágádtá dágg, tágádtá dágg. Akkor és ott kellett rájönnöm a rémísztő valóságra, hogy ez mennyire nem így van, alig bírtam elugrani előle, csak annyit éreztem, hogy valami rezeg, aztán jött a szele és nyíííí ííííí és elhalkult. Én meg álltam ott földbegyökerezett lábbal. Alig mertem megmozdulni, az is esélyes volt, hogy reggelig azon a szent és biztonságos helyen maradok, amíg kivilágosodik, vagy valaki kiment onnan.

Guga nem olyan, hogy feladja, átjutottam a túloldalra sikeresen, nem úgy, mint a csiga, aki azt vallja, hogy oda születni kell. Ismét megmásztam a kőkerítést és örömmel konstatálltam, hogy a távolban autók csühögnek-püfögnek igen gyorsan. Egyértelműen autobahn gyanús. Meg sem álltam, hajtottam szét bőszen a bokrokat magam előtt, kövekbe botlottam, majd elestem, de a célt nem tévesztettem szem előtt, s ím végre meglett. Ez egy autópálya. Igen ám, csak melyik oldalán vagyok?
Ha kiteszem a kezem még lehet visszavisznek Bécsbe, ezt a kudarcot nem szerettem volna átélni. A távolban, s meg kell jegyeznem igencsak a távolban, láttam egy benzinkutat. Rákényszerültem, hogy elgyalogoljak odáig és megkérdezzem, hogy a bolygónknak mely szegletén vagyok.

Jól sejtettem, egyrészt tényleg visszastoppoltam volna Bécsbe, másrészt ez nem is az az autópálya. Gyalogolnom kellett 6km távolságot az A1-ig, ami a német határhoz ment. Lehet az autópálya nevére nem jól emlékszem, ez elég régi történet és azóta sem jártam arra, ezen ne akadjatok fent
De tudod mit, most az egyszer alapos munkát végzek és utánanézek. Van nekünk egy kémprogramunk, ami mindent tud, még azt is, hogy merre járunk
A1-es autópálya (Ausztria) - Wikipédia
hu.wikipedia.org/wiki/A1-es_autópálya_(Ausztria) - Tárolt változat
Az A1-es autópálya (németül Westautobahn) a legrégibb autópálya Ausztriában. Azautópálya Bécsből indul, és Linzen keresztül halad Salzburgig.

Mielőtt elértem volna a jól emlékszem a nevére Westautobahn, még volt egy incidensem, ami mellett nem mehetek el szó nélkül. S most a kamionosokhoz szólok szelíden, s kérdőn. Van ott ugye egy felüljáró, ne kérdezd hol mert hót éjszaka volt. Az átível a vasúti vágányok felett, ahol majdnem ott hagytam a fogam. Na most kedves barátom, annak a felüljárónak az oldalán nincs közlekedősáv gyalogosok számára, csak ilyen 30cm perem valami, mert arra eleve nem vezet járda. Maximum egy galamb tudna leszállni rá, de én át kellett, hogy menjek rajta. Szinte csak kamionok jöttek, s kényszeresen, hosszan tülköltek, villogtak. Miért? Nem elég, hogy vaksötét van, látod, hogy az egy ember, mit kell halálra rémíteni?
Mindegy, végre átértem, a Westautobahn is meglett, nem tudom hány óra volt, de semmi erőm nem volt.

Előhalásztam a Heidelberg táblám, s elcsigázottan kiraktam. Abban a pillanatban megállt egy fekete furgon, fiatal srác, baromi jó parfüm illat terjengett a fülkében. Jó kedélyű, mosolygós német srác, járta egész Európát, egy francia cégnek terítette az illatszereket. Sajnos nem tudtam vele beszélgetni, pedig egészen biztos, hogy azért állt meg, hogy ne utazzon egyedül és a hosszú utat, ne kelljen megtennie egyedül. Percek alatt elaludtam a fáradtságtól és a melegtől, zenétől, ami szólt. Hja, majdnem elfelejtettem a lényeget, a srác azért állt meg, mert Mannheim-be ment, ami egy köpésre van Heidelbergtől. Ott lakott, legalább is pont azt ecsetelte, amikor bealudtam.

A német határon ébredtem, megállt tankolni, én meg baromira szégyelltem magam, hogy elhagytam magam. A pihenés jót tett, dideregve szálltam ki a hidegbe, s gondoltam meghívom egy jó kávéra vigasztalásul. A két jó kávéra elment az összes jó német márkám, amit a lelkész adott vész esetére, hiába ezek benzinkúti árak. Elindultam a furgonhoz a két kávéval a kezemben, de úgy fáztam és reszkettem a hidegben, hogy kilötyböltem mindkét kávénak a felét, így a kettőt összeöntöttem és odaadtam neki. Kérdőn nézett rám, hogy te nem iszol? Mutattam az üres poharat, hogy köszönöm, én már túl vagyok rajta

Ha most magadban azt gondolod, hogy amit eddig olvastál az szörnyű, akkor elárulom neked, hogy az igazi megpróbáltatások még csak most kezdődtek. Azon már meg sem lepődtem, hogy a srác félreállt a furgonnal és tekert egy jointot, majd megkínált. Ilyen a világ, maradtam a cigarettánál, s végre ehettem egy pár falatot. A feleségem olyan bundáskenyeret csomagolt, hogy a közepébe felvágottat sütött. A srác is kért belőle, ízlett neki, azt mondta feléjük ilyen étel nincs, nem ismerik. Ezt az utat Heidelbergig nem is részletezném, inkább mással borzolnám a kedélyedet. A srác még meginvitált Mannheimbe, hogy menjek el hozzájuk, otthon van a barátnője, lefürödhetek, ott alszom és másnap elvisz Heidelbergeb, talán hallgatnom kellett volna rá de úgy éreztem aznapra elég volt a kalandokból, s még csak akkor kezdődött.

Heidelberg vasútállomás, nem túl barátságos hely, rengeteg kerékpár még így hajnaltájt is, hegyekben az állomás előtt és rengeteg segédmotor. Találtam egy telefonfülkét, kora hajnal volt, a feleségem álmosan vette fel a telefont. Megérkeztél, hjaj már úgy aggódtam, azt hittem valami bajod esett. Elköszöntem és elindultam a hajnali Heidelbergben megkeresni a Tiergarten strasszét. Eddig abban sem nagyon hittem, hogy Heidelberget megtalálom, gondoltam innentől nekem már rendkívül egyszerű dolgom van. Tévedtem

Először is azzal kezdem, hogy a hajnali heidelbergi emberek nagyon barátságosak és valószínűleg be vannak tépve, mert türelmesen és mosolygósan nem értik, hogy mit szeretnék. Térkép nincs nálam, így a rendkívül hiányos angol tudásomat egészítettem ki néhány számomra is ismeretlen német szóval. Így adódott, hogy egy híd irányába tereltek, hogy keljek át egy folyón. Nagy határozottan elindultam és hát tényleg, már hallom is messziről a hangját. Igen ám, de ez a híd nem átkelésre lett kitalálva (szerintem) ilyen hidat utoljára a rémálmaimban láttam, és azon sem mertem átkelni, ráadásul le is omlott.
Ez egy fából készült híd volt, és jött fel a vízpára, igen öreg híd, ha jól vettem ki talán duzzasztó. Félelmetes, alig mertem rálépni, olyan sötét volt még mindig, hogy az orromig sem láttam. Komolyan mondom komoly kihívás volt elindulni, mert nem tudtam milyen hosszú és középen mi vár, meg lehet eleve rossz hídhoz jöttem, történt már velem ilyen. A víz is vészjóslóan zubogott alattam, meg könyörgöm, nem lehetne csak úgy megtalálni azt a Tiergarten strasszét, csak úgy odasétálni? Olyan durva napon vagyok túl, kell ez nekem?

Híd letudva, de még mindig nem tudom, merre járok, csak azt, hogy a jó oldalon.
Hja, egy érdekesség, a híd túloldalán volt egy magányos ház és körül volt rakva absztarkt alkotásokkal, valószínűleg a fogyasztói társadalomnak címezve, mert a zöme bevásárló kocsikból épült. De volt, hogy kerékpárokból elefánt, zsiráf, hasonló állatságok.
Szóval tapogatódzok ott a sötétben, és végre látom ott egy hasonló épület, mint amit a lelkészünk mesélt, hogy ott lesz tartva a szeminárium. Teljesen megkönnyebbültem, hogy végre. Bentről halvány fény minden ablakban, becsöngettem, s izgatottan vártam, arra számítottam, hogy valamelyik koreai lelkész jön kaput nyitni, akivel már valamelyik szemináriumon találkoztam. Egy apáca nyitott kaput bátortalanul és németül kérdezte, hogy mit akarok ott? Mert, hogy az egy leánykollégium, én biztosítottam felőle, hogy semmiféle rossz szándék nem vezérel, sőt. Bibel seminar néztem rá nyomatékosan, és hogy keresem a Tiergarten strasszét, mert ott van a kollégium, ahol ez lesz tartva 3 napig.

Mutatta, hogy melyik irányba induljak el, de olyan kicsi és kanyargós utcák voltak, hogy valahol betévedhettem egy zárt és őrzött gyártelepre, csak a mai napig nem stimmel, hogy hogy jött össze a sötétben. Arra eszméltem, hogy kutyás őrök futnak utánam zseblámpával, s ismét a jószándék vezérel dumával kellett előjönnöm, ami igen csak nem hatotta meg őket, nyilván nem értették, csak azt, hogy Tiergarten. Udvariasak voltak, nem ilyen honi vadbarmok, kikísértek az utcára és irányba állítottak. Mentem én mindenen keresztül, amíg egyszer csak egy 4 emeletes lakópark közepén találtam magam. S igen elámultam, mert ezek a lakóparkok nem olyanok, mint a hazaiak, hogy minden panel sarka feketéllik a kutyahúgytól és mindenfelé törött sörösüvegek és csikk meg kutyaszar. Ez egy igen finom, s küllemre is szemrevaló lakópark volt, ahol álltam az egy gyönyörű halastó volt és mellette sétány, padok. Le is ültem megpihenni, de megint rácsesztem. Ezek nem csak ennyivel különb lakóparkok, itt van biztonsági őr is, és azonnal jött szólni, hogy menjek el. Kérdésemre, hogy merre lehet a Tiergarten strassze mutatta az irányt.

Elindultam ismét, még mindig a sötétben, s végre találtam egy buszmegállót. Leültem a padra és elaludtam. Arra ébredtem, hogy megállt egy busz, rajta utasok, mindenki engem néz és a sofőr is vár rám, hogy szálljak fel. Hevesen intettem, hogy félreértés én csak sleeping, no no transit, főleg nem itt. Jobbnak láttam onnan is továbbmenni és még mindig sötét volt.
Egyetemváros vagy mi, mert oktatási épületek, hatalmas étkezők, a szövegkörnyezetből azt vettem ki, hogy itt oktatóközpont van, s már mozgolódtak. Láttam néhány alvó kerékpárost, akik félig nyitott szemmel, komótosan tekertek. Már nem mertem kérdezni senkitől semmit, gondoltam vezessen Isten. S akkor végre megcsillant a remény, mert egy táblán megláttam felírva, hogy Tiergarten strassze és mutatta, hogy arra. Egy brutál nagy rét, átvágtam, szépen le volt nyírva és a végén egy buszmegálló, amiben ott állt egy busz, s hívogatóan feliratozva, hogy Tiergarten strassze. Gondoltam üsse kő, bevállalom, hogy megbüntessenek, de legalább odavisz, hátha addig nem kapnak el. A busz elindult és én nagyon figyeltem, hogy képben legyek, el ne szalasszam a megállót. Mentünk, mendegéltünk, szépen német nyelven mondta be a megállókat, de egyszer sem hallottam, hogy a Tiergarten strassze következik s készüljek fel. Már teljesen más vidéken jártunk, mentünk egy hegyre fel, kapaszkodott a busz kegyetlenül és bőgött a motorja, gondoltam ennek a fele sem tréfa. S akkor jöttem rá, hogy ez a busz onnan hozott el. Az volt a Tiergarten strassze, ahol felszálltam rá.

Gyorsan leszálltam a buszról, átszaladtam a túloldalra, ahol egy őrült, bogaras német nő rikácsolt piros fejkendőben és a botjával fenyegette a felé haladó autósokat. Beálltam a buszmegállóba újra, megjegyeztem, hogy mi volt a busz lajstromszáma, mondom visszamegyek. Igen ám, de nem tudtam róla, hogy a visszafelé úton nem arra megy, azaz oda, de teljesen más útvonalon. Átmentünk a hídon, azt hittem megőrülök, meg vagyok átkozva, ilyen nincs. Bevitt egyenesen a vasútállomásra, ahová érkeztem, amikor leszálltam nagyot röhögtem, hogy felhívom megint a nejem, hogy megint megérkeztem

Viszont támadt egy ötletem, már nagyjából sejtettem, hogy milyen utat jártam be a Tiergarten strasszéig, emlékeztem az útvonalra és arra, hogy hol tévedtem el. Elindultam gyalog újra, már tényleg nem kellett megkérdeznem senkit. A hidat megtaláltam egyből, így világosban egyáltalán nem volt félelmetes, sőt kifejezetten különleges látványt nyújtott a kora hajnali folyó, ahogy felcsapta a párát a lezúgó víz a duzzasztón. Kerékpárosok közlekedtek a hídon, a túloldalon újra kirakodóvásár, szürreálisan színes állatok és fémcsodák, messziről már láttam, ahogy az egyetemváros épületei fölé magaslanak a környéknek. Megcéloztam s már nem volt felőle kétségem, hogy megtalálom a célt. A környék éledzett, egyre többen ültek kerékpáron, s öröm volt látni, hogy itt ennyi ember bevállalja, mivel én magam is kerékpáron közlekedtem Budapesten, de itt tömegek teszik ugyanazt.

A Tiergarten strassze hamar meglett, mint kiderült van ott egy állatkert, hatalmas, színes papagájok csőröztek a fákon szabadon, harsányak voltak és a hangjuk nyomán megtaláltam az épületet is, ahol a 3 napos Bibliai szemináriumot tartották. Egy igen keskeny utca vezetett oda be, és emlékeztem rá, hogy korábban már jártam ott, elmentem mellette, sötét volt és nem láttam a molinot a levegőben, ami hirdette, hogy Bibel Seminar, sem az épületet. Odamentem a bejárathoz, lenyomtam a kilincset, s akkor belülről megfordult a zárban egy kulcs.

Egy takarítónő nyitott ajtót, s magyarázkodott, hogy pont jókor jöttem, mert ha korábban érkezem, akkor még nincs ott senki. Azért jött be ilyen hamar, hogy előkészítse a szobákat és az étkezőt a vendégeknek. Megkértem, hogy engedjen be egy szobába, hadd pihenjek le, nem magyaráztam el neki miért. Lecuccoltam egy székre és hatalmasat sóhajtottam, próbáltam elaludni, hátha van egy kis időm. Már éppen szenderegtem, amikor vagy 15 koreai fiatal vihogva és vigyorogva rám törte az ajtót. Ezt sohasem bírtam bennük, nincsenek tekintettel senkire és semmire. Belépnek valahová és nem érdekli őket, hogy valaki ott alszik, röhögnek, futkorásznak sebesen, mint az egerek. Esélyem sem volt elaludni, kitessékeltek onnan hamar, hogy ez nem a te szobád, mert hogy az ágyak névre szólnak. A zsebemben maradt még egy márka, az automatában pont annyiba került egy kávé, legalább már nem fázom és nem lötyög ki.

A visszaútra elfogadtam a lelkésztől a pénzt, s végig szakadt az eső
Ennek az útnak maga az út volt az értelme, hogy Isten semmilyen helyzetben nem hagy el, akármilyen reménytelennek látszik.

Zsoltárok könyve 139. rész

9. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék:
10. Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobb kezed fogna engem.

Ígértem egy rövid konklúziót, amit utólag levontam, sőt jóval utólag értettem meg, hogy ez az út az életemről szólt. Az egész életem ilyen lesz, ne gondolja senki, hogy ha valaki hívő, keresztény, vallásos, stb. Ezeket, a szavakat nem is szeretem használni, mert a gyülekezetek, egyházak és egyéb rendek a végtelenségig lejáratták Isten nevét. Én üdvözült igaz ember vagyok, ez Isten munkája. Szóval senki se gondolja, hogy ha valaki Istenhez tartozik, annak onnantól Hawai, didzsi, napfény az élete. Isten mindig gördít az utamba akadályokat, eleve számomra leküzdhetetlen akadályokat. Azért, hogy hozzá forduljak kegyelemért, s megtapasztaljam a munkáját, hogy miképpen avatkozik be az életembe.
Az sokatmondó volt, hogy amikor lenyomtam a kilincset, pont akkor fordult a zárban a kulcs. Hiába találtam volna meg előbb az épületet, nem volt ott senki. Isten szerint nem voltam elveszve, végig rajtam tartotta a szemét, csak ezeket a dolgokat így megélni, s megérteni, hogy az életünkben a problémáknak sohasem lesz vége, nem lehet hátradőlni, kemény. Viszont van Isten és ez nyugalommal tölt el. Ez régi történet, azóta voltak keményebbek, majd mesélek.

Addig is itt a vége, fuss el véle, majd folytatom, azaz abba sem hagyom, azonnal írom én tovább, csak egyszerre elolvasni sok ez, meg feldolgozni.
A kommenteket egyelőre nem szeretném, az a helyzet, hogy a téma, amit eddig vázoltam bonyolult. S, ha most kiragadnál belőle egy mondatot, s a mentén próbálnánk meg kommunikálni, szerintem nem tenne jót. Előrevetítve azt, hogy nem fejeztem be, úgyhogy a kommentek megválaszolása helyett inkább írok tovább, mert arra is rájöttem, hogy az írás, nem csak, hogy Istentől kapott ajándék, képesség, amit sohasem tanultam, de egyben lelki gyógyszer is. Mert, amíg írok, addig én lehetek, s olyankor úgy érzem, hogy az lehetek, aki vagyok.