Érdekes a magyar nyelv, a magánhangzóknak nincs szerepe, lényegtelenek. Csak a mássalhangzó számít, ha egy terjedelmes szöveget csak mássalhangzókkal írsz meg, érthető. Ha csak magánhangzókkal, akkor érthetetlen.

A magyar nyelvben a valakivel együtt lenni, egyet jelöl meg, két embert, akik együtt vannak, nem úgy hívunk két embert, akik az életüket összekötötték, hogy ők ketten. Egyről beszélünk, mert, ha ketten valójában együtt vannak az egynél nem több.
A magánhangzóknak azért nincs szerepe, ahogy a nevében is van, szingli, képtelen emberi kapcsolatra, az egész élete egy megfelelni akarás, soha nem lesz képes megtalálni azt, akinek alávetheti az életét, csak magán hangzik, minden róla szól. Aki mással hangzik, az két emberről szól, kölcsönösen alávetik a személyiségüket egy közös ügynek.

Ez most rólunk fog szólni.
Valamikor még Budapesten elmentem a lelkészhez, hogy feltegyek neki egy nagyon kínos kérdést, már előre zavarban voltam tőle. Fogalmaztam út közben, meg csavargattam a gondolatokat, hogy hogyan hozzam a tudomására, azt, ami nekem is kényelmetlen, arra nem számítottam, hogy rutinosan egyből leveszi a labdát és csípőből válaszolni fog.

Leültem vele szemben, izzadtam, tördeltem magam, inneni onnaniság, azt sem tudtam, hogyan fogjak bele.
Mondtam neki, hogy velem az van, hogy még arra is képes vagyok maszturbálni, ha egy óriás plakáton meglátok egy bugyit, mert szexuálisan olyan aktív vagyok, hogy ezt naponta akár ötször is megteszem. Szerintem nem én voltam az első hülye, akivel találkozott, így aztán halálos lelki nyugalommal válaszolt az engem igencsak feszítő kérdésre, amiről nem szívesen beszéltem volna senkinek.

Először kérdéssel válaszolt, hogy guga te aggódsz azokért a nőkért, akikről fantáziálsz?
Nem, nem, dehogy. Na ugye, akkor kiért aggódsz? S akkor esett le, hogy miről szól ez az egész. Arról, akiért aggódom, s hazavárom. Ha késik, már kattog az agyam, vajon mi történt vele? Persze mindig minden rendben csak túlkompenzálom.
A miatt, mert nyers és túl őszinte vagyok, sajnálom a nejemet, viszont látom rajta, hogy 18 év házasság után ez neki is sokban segített. Nyitottabb, vidámabb, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy leszarósabb lett. Nálam ez alap, nem érdekel, hogy kivel állok szemben, amíg nem Isten. Ugyanis egészen addig nem tekintek senkit feljebbvalónak nálam. Bármikor érheti olyan baleset, hogy élete végéig ágyban pelenkázzák, vagy tolószékben köt ki, s akkor hoppá, szemfényvesztés volt az egész, ez rám is vonatkozik. A dolgaimat úgy kezelem, hogy Istenre bízom, aki minden emberi hatalmasság felett áll. Nem félek senkitől, nem érdekelnek a szerepek, amit emberek eljátszanak, megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy őszinte vagyok. Néha csapongó, ezer dolog jár a fejemben, megvannak az összefüggések, s néha nem megfelelő módon tálalom, részemről még ez is belefér, ez tényleg olyan gugás. Imádom, amikor totál hülyének néznek és csak a legvégén, derül ki, mint csattanó, hogy hoppá, ez a gyerek letett valamit az asztalra.

Kicsit lokalizálom, és aktualizálom, mert ez most történik, s nem hagy nyugodni. Van az egyik oldal, ahol semmi motiváció, csak a felelősség áthárítása másra, közalkalmazottak.
Találtam egy problémát, ami kínos, és nem mai téma, hosszú évekre visszamenőleg érintett mindenki, senki sem tud a másikra mutogatni, s a presztízst el lehet felejteni, nagyjából bukó mindenki, s a téma olyan horderejű, hogy nem véletlenül fakadtam ki, ehhez jönnek a saját régi, budapesti kötődéseim. Belefogtam valamibe, azt hittem egyszerű lesz, s egyre bonyolultabbá vált. Csak, hogy mindenki tisztában legyen a szándékaimmal, nagyjából robbantani lehetne a helyi beágyazást, s a kényelmes foteleket. Eddig csak egyetlen külsőst kérdeztem meg, azt mondta hülye vagyok, ha kihagyom, s nem indítom el a lavinát, s megpendítette, hogy erre ki ugrana rá, s mennyi pénzt lehetne vele keresni.

Azt már elfelejtette megemlíteni, hogy helyben mennyi ellenséget szereznék magamnak hosszú évekre. Latolgat az ember, hogy kit érinthet, s onnan indul, hogy a legjobban engem foglalkoztat, mert mindenki nagy ívben „SZARIK” rá, majd az egész ügy, még, ha páran repülnek is, megint nálam köt ki. Arra jutottam, amire mindig is szoktam.

Rm 12,19
Magatokért bosszút ne álljatok szerelmeseim, hanem adjatok helyet ama haragnak; mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr.

Erről nagyon kevesen tudnak, hogy működőképes, inkább nem is szeretnek róla tudomást venni, van egy előnye, nekem nem kell ilyen esetekben küzdenem.
Valamit megfigyeltem, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni. Bánkról beszélünk, végnapjait éli, csak mindenki hessegeti magától, mint a legyet. Hatalmas korszakváltás előtt van a falu. Amit leírok, az mind igaz, csak tények, s ha valakit ez kellemetlenül érint, hát változtasson rajta.

A lakosság többsége idős ember, nyugdíjas, naponta szól a harang valakiért. A lakosság azon része, akik fiatalok, külföldön vannak, a többi közmunkán. Igaz vagy nem, vagy csak az a gond, hogy leírom?
Aztán van az, hogy, akik betelepülnek, felvásárolják a földeket, s egyszer csak sebtében összehívott képviselő testületi ülés. Elhatárolódnak a magatartásától, ezt jegyzőkönyvbe is veszik, mint ha bármit is számítana. Bezzeg a „SZARNAK” nem mernek adni egy pofont, mert az bizony visszaütne mindenkire, hosszú évekre visszamenőleg. Nem lehetne másra mutogatni, mert elég sok aláírás van, s jelenleg más falvak isszák a levét. Ezek csak utalások, de szó szerint igaz.

Brutális korszakváltáson megyek keresztül, s kegyetlen eszközöket használok fel.
Az eredménye már is látható. A telefonom egy hónapja kikapcsolva, nem szeretném, ha bárki is zaklatna, felhívna, túl nyers és őszinte vagyok, nem szeretném ok nélkül megbántani. Az internetre már rég nem kommentelek, pedig 10 évig nagyon aktív voltam sok helyen. Mára maradt ez a hely, de inkább ne szóljatok hozzá, le van tiltva, nincs energiám hülyébbnél hülyébb kérdésekre válaszolni. Ha idekattintottál, s elolvastad, köszönöm, aztán dolgozd fel, ahogy akarod, az már nem az én felelősségem.

Kapu becsukva.
Alig várom, hogy a nejem megérkezzen, eltékozolt idő volt a múlt, már rég megtehettem volna. Csak mostanában ismerek magamra, de nyilván kellenek ezek a korszakok. Kapun belül van egy család. Itt mindenki beszélhet nyíltan, nem kell képmutatónak lennünk egymással szemben. Minden emberi hibánkat felvállalhatjuk, nincs feszkó. De a kaput ehhez be kell csukni, s a világot ki kell zárni, mert a világ nem így működik, elvárja, hogy mutass magadról egy tökéletes képet. Mi nem vagyunk tökéletesek, csak együtt leszünk ásó, kapa, nagyharang. Sok vihogás, s még azt is látjuk néha, amit nem kéne, egymás pillantásában benne van, s ha rákérdezel, akkor nem, nem, nincs semmi, aztán beugrunk a fürdőkádba két órát dumálni. Valami még is csak volt.

Hiányzik az emberekből a természetes őszinteség. Félnek, ha megteszik, akkor bajuk eshet, ez a vezérfonal, így mindenki egyre keményebb arcot és azon páncélt visel mosolyogva. Mögötte viszont, amit látok, mert sajnos látom, nekem ez adatott, sivárság van, lélektelenség.
S, hogy mi számomra a bldgsg? Aki hazajön, vagy hajnalban együtt kelünk, s kávézunk, 30 percet dumálunk mindenről. A bldgsg elcsépelt szó, én elégedettségre szeretem cserélni.
Ma reggel találkoztam egy korosabb hölggyel, aki azonnal panaszkodni kezdett, falubéli, éppen vásárolni mentem. Az elején csak ő beszélt, hogy milyen nyomorúságos, nem tudnak megélni, ha több pénzük lenne, akkor minden rendben lenne, nem lennének gondjaik. Visszaválaszoltam neki, hogy én elég sok nagyon gazdag embernek dolgozom, de ők is csak panaszkodni tudnak. Na ezen meghökkent, hogy ők ugyan miért?
Mert nincs család, csak hajsza, feláldozzák a saját életüket a gazdagság oltárán. Elválnak, azt sem tudják kik a gyerekeik, s nekem panaszkodnak.
Erre logikusan azt válaszolta, hogy a nagyon szegény emberek is azért válnak el, mármint a pénz miatt. Ott azért, mert nagyon sok van, itt meg azért, mert nagyon kevés.
Mondtam neki, hogy ezért kell elégedettnek lenni, s nem panaszkodni, akkor minden egyensúlyba kerül. Jó úgy felkelni, hogy csukd be a gyerekek ajtaját, s hatalmasat szexelünk.
Aztán úgy megy ki a kapun, hogy visszavágyom a csinos ki s fenekét az ágyba.

Szerencsére nem vagyunk nagyon gazdag emberek, de nem vagyunk szegények. Minden nap tudunk enni, van tető a házunk felett, s van ruhánk. Többre vágysz?

E világban élek, néha én is vágyom, fantáziálok, tévedek, hibázok, sokat, naponta, s ha tehetem óránként, a férfiak azon rétege, akik valamit számítanak, 8 percenként gondolnak a szexre. Közéjük tartozom. Ha ránézek egy plakátra, bizarr, amire gondolok, de nem fog soha eszembe jutni, ha az a hölgy, aki modellt állt, s beteg lesz, vajon mi lesz vele. Meggyógyul?

Valamikor dolgoztam egy cégnek, nem publikus, hosszú tortúra volt, mire bekerültem a vérkeringésbe. Ott mindenki gyanús, és az is, aki nem, eleve úgy álltak hozzám. Az első dolog, amit felfedeztem, hogy minden férfi a gépen pornófilmeket néz. Hogy nem sejthették, hogy tudni fogom? Hiába az a cég, annyira már viszont voltak ők is hülyék, hogy felmérjék a kockázatokat. Nem használtam fel senki ellen semmit, és soha, csak láttam. Mindenkinek más a képesítése, ők mást láttak meg a világban, s mást kerestek, én semmit sem kerestem, de mindent láttam, amiről ők nem tudták, hogy látom.
Most is ez van. Történik valami a szemem előtt. Vannak feszültségek, szikrák körülöttem, meg elszólások, amit értő szemmel néhány szóval úgy ki lehet provokálni, hogy senki sem tud semmiről, de minden, amit eddig látott, soha többé nem létezik, s már nem ugyanott találja magát. Ez megint csak utalás, érti, aki érti, aki meg nem, az ugyan minek értené

Bánkot hallottátok gugáról ma csak azért írtam, mert esik az eső, de ez még nem vihar, annak is eljön az ideje