Amikor belefogtam abban a hitben, hogy igaz ügy, leállítottak. Azt mondták puskaporos hordóra leltem, s ne bolygassam a dolgokat. Várjam ki, amíg az egymás ellen ható erők kioltják egymást, aztán megbetegednek, s végül elmúlnak. De én türelmetlen ifjú vagyok, mindent, mindent, mindent akarok, még, még ma! (Beatrice).
Gondoltam miért ne? Eljátszom a Magyar népmesében a Mátyáskirályost, hozott is galambot, meg nem is. Átadom a stafétát, egy lépést hátra, nem rólam fog szólni, de még is. S nem úgy zárom le, hogy Bánkot hallottátok gugáról. Vannak itt a mélyben olyan dolgok, amit mások helyben jobban ismernek, én csak gyüttment vagyok, nem zavar, ha kitör a helyiek közt egy kis gejzír. Semmi hasznom belőle, s ahogy a felszínre fog törni, nem is az én nevemben.

Ha valaki egyedül érzi magát, az nem a véletlen műve. Hiába érkezik haza, s várja, kutya, macska loholva, vagy az egy szem gyerek, nem véletlenül soroltam a harmadik helyre.
Tudomásul kell venni, hogy egy program részei vagyunk, amiből nem lehet szabadulni, vagy is igen, de a program gondoskodott róla, hogy kellően lejárassa.

Vegyük alapul a tévét, amit mindenki néz és félelemkeltésnek tökéletes. Jön az influenza, már is késő, hogy beoltasd magad. Vannak sorozatok és kulcsmondatok. Nem vállalok gyereket, nem házasodok, külföldre megyek, mert ez egy élhetetlen ország. Éjjel nappal Budapest, családi viszály, hányinger. Népszerű, lesik, ki nem hagynák, pedig az ellenszer semmi más, mint, hogy ne hagyd magad, emeld fel a fejed a homokból. Van benned erő, nem kell, hogy így elintézzenek, s ne panaszkodj!

Meddig látsz el, ha leülsz nyugodtan? Vegyünk alapul egy napos időt, következő hegycsúcs?
Sajnos nekem kijutott, soha nem kerestem, de a hegycsúcsokat felülről tekintem.

Az is kijutott, hogy van az életben társam, aki ha haza érkezik, kérdez rólam, s rögtön leveszi, ha olyan a napom, hogy gyalázatos. Elnéz mindent, cserébe átölel, megölel, ezt nehezemre esik viszonozni, az okát nem tudom, talán a gyermekkorom, de le tudom írni, meg tudom fogalmazni, nem vagyok elveszett gyerek. Neki csak ennyi jut, hogy leülök, s legépelem ölelés helyett. Nem tudom soha úgy átölelni, hogy megszorongatni őszintén, hiányérzetem van. Ő maga mondta el, hogy a kisebbik fiamat folyamatosan puszilgatja, ölelgeti magához, hogy ne legyen neki kényelmetlen, szokja meg. Nekem ebben soha nem volt részem, mindig egyedül voltam, csak magamra számíthattam.

Ma éjjel arra ébredtem, hogy a kisebbik fiam a nejem mellett szuszkol az ágyban, nem így aludtunk el. Kérdeztem tőle, hogy mit keres itt? Felsírt álmában, zaklatják, s vég nélkül szekálják az osztálytársai, most tört ki belőle, elfojtotta eddig. Tudtam róla, jelezte a gyerek, nem léptem, mert nem lehet minden szülőt pofánbaszni, akinek a gyereke le van baszva a tévé elé, s nem törődnek vele. Hajnalban a gyerkőc nem győzött hálálkodni, hogy kivesszük az iskolából, Vácra visszük, ahová nem a gyökerek járnak, a nejem is Vácon tanár, csak nem abban az iskolában, s neki is előrelépés volt. Bár nekem Vác olyan, mint a takony felöntve cukorral, és habbal, egy nem létező város, ahol lakik egy barátom, akivel még Budapesten, és sok betyárság, de Vácon Ő is megőszült. Hol is tartottam. Szabásminta, ahogy írok, vagy szabáshinta. Nyugodtan ülj be is higgadj le a picsába, mert nem olyat fogok leírni, ami idegen szóval megfogalmazva irreleváns. Nagyon is lényeges, csak leírtam egy kört.

Kalandozni, csapongani fogok írás közben, mert így működöm. A végén fog összeállni minden részlet, nem összefüggéstelen habratyolás, bár kaptam már archoz ilyet is, de azt majd később vesszük. Nyugi, nálam komolyabban senki nem veszi a dolgokat.
Volt egy csajom, aki nem is volt, mert azt hitte viccelek, pedig halálosan bele akartam zúgni, voltam talán 19 éves. Nem engedte, nem ismerte fel a mélyben feltörekvő vulkánt, amit a nejem 18 év házasság, s két tűzről pattant nagyon hülye, és életre való gyerek után felismert, s már nem engedi, hogy leírjam, mert, bármit is írok, a nejem az első szűrő. Fúúú, de hosszú mondat volt

Bármit leírok, előbb átküldöm a nejemnek, hogy vállalható? A felét kiszedi, s az kerül a nyilvánosságra. Ennek már hagyománya van, mert olyan nyers, és drasztikus, támadó és vulkanikus vagyok néha, hogy mások rovására megy. Ez az őszinteség, néha leírok, s nyilvánosságra hozok olyan dolgokat, amiknek a következménye nem érdekel, mert tudom, hogy sokan olvassák. Főleg a bánkiak. Nincs takargatni valóm, s szégyenem, a legalján vagyok, nincs mit felmutatnom, így megengedhetem magamnak, hogy úgy írjak, ahogy vagyok, s azt a kényelmet is, hogy a nejem korrigáljon. Már megtanultam a leckét, hogy nem jó dolog a bilit kiborítani, van más út. Elég, ha megtalálod az embert, és a fülébe suttogod, hogy borítsa ki ő maga, mert helyi ember, lokálisan tisztelet övezi. A háttérben kell maradni, nem kell nyers erővel a képükbe ordítani azt, ami igaz, mert nem talál meghallgatásra, elutasítanak. Hiába akarom a jót, ha a módszerem rossz, tanulni sohasem késő.
A nejem javasolta, hogy az alábbi írást, ami szerinte zseniális, ruházzam át egy helyi emberkére, akit elismernek, mert, ha én terjesztem elő, akkor támadásnak veszik. Ha egy helyi emberke, akit köztisztelet övez, vezeti fel, akkor hozsannáznak, ez van, a háttérbe vonulok. Legyen másé a babér. Amiért belefogtam, az nem a babér, bosszantó probléma, mert nem lokalizált, országos a probléma. Lehetne íróasztalokat döngetni, hogy basszátok meg, ha csak ennyit tudtok, s a nejem rögtön cenzúrázná, meg is értem. Az igazságot nem lehet cenzúrázni, a bürokrácia pedig nem előrébbvaló az életnél. Az élet mindig is volt, a bürokrácia, meg jött és ment, mindig más arca volt a törvényeknek és a szabályoknak. Aki aláveti magát, tegye, de tudja azt is, hogy a mindenkori, aktuális jogszabályalkotók, s a jogszabályok felett áll valami, amit nem lehet jogilag cápa módjára marcangolni, s másra mutogatni. Erkölcs, az ember legbelül érzi, hogy ez erkölcsös, vagy nem.

Közre adom, aztán mindenki döntse el magában:

Bánk vérkeringése

Hamvas Béla a III. kötetének (Scientia sacra), az elején így fogalmaz: a tudomány, művészet és filozófia arra valók, hogy az ember életét szebbé és élhetőbbé tegyék, a hagyomány pedig arra való, hogy visszavezesse az embert önmagához.
Nagyon fontos gondolat, egy olyan világban, s időben, amikor szinte senki nem találja meg hitelesen önmagát.

Ha már filozófia, akkor ultimaráció (ultima ratio), a végső érv a világ működésében. Ami fent az lent, ami kint az bent, miként a mennyben úgy a földön is, ha ezt az alapszabályt nem tartjuk be, akkor semmit nem tartunk be. Ha másért nem, azért tegyed, mert fönt ez van, mert a világ egy, egyetlen.

Tisztelt képviselőtestület! Egy rendhagyó javaslattal állnék elő, mondhatni a Titanic c. film végén főszereplő hölgy, aki elengedte a szerelme kezét, s az elsüllyedt, majd kétségbeesetten megfújta a sípot, amikor meghallotta a mentőcsónakból kiáltozó tisztet, hogy hahó, van még életben valaki? Kérem, hogy ebben a lelkületben tekintsenek a javaslatomra.

Ahogy felvezetem nyilván formabontó, de ez legyen az én hibám, gyermekkorom óta írok, csapongóan, néha a tárgytól messzire rugaszkodva, de van benne bőven összefüggés.
2007 nyarán költöztem a családommal Bánkra. Sikerült beilleszkednünk, s ismertté válnunk. Köszönhetően a feleségemnek, aki zenetanár, zenész, és sok helyi embernek, akik azonnal a segítségünkre siettek, mert idegenként nem találtuk a helyünket, s a megfelelő kapcsolatokat, hogy érvényesülni, a saját lábunkon tudjunk állni. Ezért utólag is köszönet minden érintettnek.

Mára megváltozott a helyzet. Nem részletezem, hogy milyen konfliktusok és harcok árán, de végre sikerült előrelépnünk. S a mondanivalóm lényege ezen alapul. Szeretném, ha másoknak is ugyanilyen megalapozott és nyugodt élete lenne Bánkon, s nem kényszerülnének arra, hogy innen elköltözzenek.

Egy képviselőtestületnek nem csak az a feladata, hogy döntéseket hozzon a település ügyeit érintően, bár lehet egyéni véleményem, de ha előre tekintünk, akkor a falu jövője, s az utódok megfelelő kinevelése. A faluban élnek sikeres vállalkozók, s élnek olyan emberek, akik szintén lehetnének azok helyben, másoknak munkát adva, mert ambiciózusak, kreatívak, de a megfelelő pénzügyi háttér hiánya miatt külföldre költöznek, s ott is ragadnak, mert nem látják értelmét ide visszajönni. Ma éppen nálam járt egy falubéli, ő végig arról beszélt, hogy 1 hónap múlva külföldre költözik, s ha teheti, soha többet nem jön ide vissza, kapcsolattartásra ott a Skype.

Van két fiúgyermekem, nem szeretném, ha valaha is ilyen mondat elhangzana a szájukból. A magam szintjén próbálom megteremteni számukra azokat a feltételeket, hogy itt érezzék jól magukat, s itt alapozzák meg az életüket, a családjukat. Van még egy dolog, amit soha nem szeretnék, hogy látom benne az élni akarást, az ötletet, a motivációt, de anyagi okok miatt közmunkára és segélyre kényszerül. Nincs annál borzasztóbb, amikor egy ember belül tudja, hogy mire lenne képes, de egyedül csak a pénz hiánya őrli fel, olyanná válik, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Aki képes beletörődni a segélyezésbe, s a közmunka programba, elfogadja, arra ez nem vonatkozik, nem róluk fogok írni. Rájuk is szükség van.
Bár szerény véleményem szerint, ha több sikeres vállalkozó ténykedne a faluban, ami nagyon is lehetséges, akkor ők már alkalmazottként dolgoznának, nem közmunkán.

Rendelkezésre állnak a településen a megfelelő puzzle darabok, de senkiben sincs motiváció, hogy összerakja. Meglátni egy embert, aki, küszködik azért, hogy megvalósítsa a terveit, stagnál, elkeseredik, majd újult erővel belefog, hogy valamit létrehozzon, s nem adja fel. „Élő” példa is van erre. Ahogy ránézek, tudom, hogy csak pénz kérdése, s már is pezsgetné a falut, jönnének látni a sikerét. Sajnos az van, hogy kevesen bírják a terhelést és a nyomást, ezért, akiben van motiváció, elmenekül a faluból, és a falu mozgatórugó nélkül marad éveken belül. Csak látogatóba járnak az idős szüleikhez, akik ha elhunynak, a ház ott áll üresen és romosodik, rajta a tábla, hogy „ELADÓ”. Mert helyben ennél több terve már nincs.
A falu lakossága idős, az utánpótlás meg úgy elpárolog észrevétlenül, hogy vasárnaponként már csak a fejkendős asszonyokat lehet látni, ahogy a templomba mennek, s nyáron őket szépítik a nyaralótulajdonosok.

Ennyi lett volna elöljáróban a felvezetés, s most jöjjön a lényeget érintő javaslatom. A faluban élő sikeres vállalkozók számára tenném, akikben a saját falujuk iránt van annyi felelősség, hogy nem csak önmagukra gondolnak, hanem arra is, hogy ha ez a falu sikeressé tette őket, akkor valamilyen szinten hajlandó hozzájárulni, hogy sikeressé tegye a falut.
Kicsiben egy család sikere azon múlik, hogy mit adok át az utánam következő generációnak, tudást, anyagiakat, hogy azt megfelelően tudja használni, tovább éltetni.
Ugyanez igaz egy falura, városra, országra is. Kivéve, ha valaki csak és kizárólag a pillanatnyi érdekeit veszi figyelembe.

A javaslatom lényege annyiban állna, hozzátenném, hogy már késésben van, mert, akik számítottak valamit is, elmenekültek a településről pénzhiány miatt, s nem is áll szándékukban visszatérni. Szóval, szeretném, ha a helyben élő vállalkozók létrehoznának egy pénzügyi alapot. Ki-ki a saját maga szintjén, mentalitását tekintve hozzájárulva, majd ezt követően ezzel a pénzzel támogassák azokat, akikben megvan a megfelelő kreativitás, tenni akarás, s ha meglátják benne a lehetőséget, hogy tényleg képes végigvinni a céljait, akkor biztosítsák számára a pénzügyi, vagy egyéb ugródeszkát. Egy ilyen embert nem csak kizárólag pénzzel lehet támogatni. Helyzetbe lehet hozni a megfelelő kapcsolatokkal, vagy egyéb tudással, szolgáltatással, aminek pillanatnyilag nincs birtokában.

Bánk különleges hely, nagyszerű emberekkel, csak az objektivitás hiányzik. Van egy mai napig érvényben lévő szabály a magyaroknál, ami rólunk szól. Pontosabban Hunor és Magor.
Én téged védlek, te pedig engem, egymásnak háttal.
Nem úgy költöztem ide a faluba, hogy nem itt fogom leélni az életem. Tenni is szeretnék érte, hogy minőségi, elégedett életet éljek, s a családom számára is szeretném ezt biztosítani.
Azt is szeretném, ha a két fiam megtalálná helyben az életét, s szintén úgy, hogy elégedett emberek legyenek. Ne kelljen innen elmenekülniük.

Ezzel kapcsolatban van egy történetem, amit szeretnék megosztani Önökkel. Még Budapesten éltem, saját cég, ügyfelek. Nagyon ritka volt, ha valaki munka közben olyat mesélt, hogy elcsodálkoztam rajta, mert általában panaszkodtak. Egy férfi, miközben a számítógépén dolgoztam, mesélt. Egyik reggel azzal állt a munkaadója elé, hogy szeretne felmondani, a munkaadója megvonta a szemöldökét, hogy ugyan miért? Nem érzed jól magad nálunk? Nem, nem, sokkal több pénzre van szükségem, s elmesélte a gondjait a munkaadójának. Az meg kinevette, ne röhögtess már! Csak pénzről van szó? Túl jó munkaerő vagy, ha te nem lennél, akkor én sem léteznék, tessék, mennyire van szükséged? S megkapta a pénzt csak úgy zsebbe, mert a munkaadójának volt annyi esze, hogy a saját pénzét ez az ember termeli meg, s ha ő bajban van, akkor valójában mindketten bajban vannak.
Erre szerettem volna felhívni a tisztelt képviselőtestület figyelmét. Ha a faluból elmenekülnek a tenni akaró, ambiciózus fiatalok, csak a pénz miatt, akkor csak a közmunkások maradnak, akik nem eltartják a falut, hanem felülről irányítva a falu tartja el őket.

Kitérnék a puzzle darabokra is, s egyben a közönyre. Ha a saját családomban valaki lelkileg, testileg megbetegszik, az a családunk rovására megy, s azonnal lépek. Ha a faluból egy 20-30 éves generáció végleg eltűnik, az a legjobb esetben is a falu halálával végződik. Tudom, jönnek a választások, mindenki igyekszik pozícionálni magát, látszólag tudomást sem véve arról, hogy olyan jövő elé nézünk, amikor a falu népessége elöregedik, a harang naponta fog szólni, s külföldre menekült generációt nem fogja pótolni senki. Személyes élmény, hogy idős embereket a saját autómmal viszem kórházba, orvoshoz, vagy ingyen hozom rendbe a beszakadt háztetőt, mert ugyan van családja, de távol, nincs aki, segítsen rajta.
Szintén egy huszonéves, aki jelenleg már Németországban él, nyáron elmesélte, hogy pár éve még, ha lement a faluba, akkor megtalálta a saját korosztályát, együtt darts-oztak a Harcsában, télen együtt korcsolyáztak, jéghokiztak a befagyott tavon. De ma már hiába megy le, senkit sem talál. Sajnos az történt, hogy a falunak van vezetősége, de nem ismerte fel időben a problémát, s ki tudja mi okból, hagyta, hogy ez a generáció nyom nélkül eltűnjön.

Példaként említhetnék számtalan települést, ahol a vezetőség (közalkalmozotti közöny) túlment egy felülről irányított, én megkapom a fizetésem, s minden rendben ponton. Nem közmunkásokkal büszkélkednek, nem az aktuálisan regnáló politikai elit statisztikai malmára hajtják a vizet a foglalkoztatás terén. Elhivatott vezetők voltak, akiknek nem az számított, hogy mennyire csapolhatják meg a saját élőhelyüket. Az lebegett a szemük előtt, hogy ők mennyit tudnak hozzá tenni, hogy virágzó település maradjon. Rengeteg pályázati lehetőség áll a rendelkezésre ezen a téren, de valahogy senkinek sem áll érdekében, hogy a közalkalmazotti bérért, akár eggyel több lépést is tegyen, mint, amit elvárnak. Hiába, ez nem a versenyszféra, s ha valakiből hiányzik a lelkület, lendület, akkor az eredmény ez.

Az ellenpélda viszont burjánzik, ha egy falu vezetősége felismeri, hogy értékes emberek laknak helyben, akkor egyenként górcső alá veszik őket, s a puzzle darabokat összerakják.
Megkérdezik Jancsitól, hogy te mihez értesz a legjobban? Mit szeretsz? Zöldséget termelni, oké, rendben. Itt van az önkormányzat parlagon heverő földterülete, a tiéd, termelj, s hasznosítsd a közösség javára a tudásodat, élj meg abból elégedetten, amit szeretsz. Megkérdezik Piroskát, hogy te ugyan mihez értesz, mit szeretsz csinálni? Élek halok a tyúkokért, ahhoz értek. Biztosítják számára a kezdőtőkét, s a tyúkok elkezdenek tojni, a felelősségteljes vezetők pedig megkérdezik Józsit, hogy te mihez értesz? Zöldség nagykereskedésem van. Nagyon kiváló, mit szólnál hozzá, ha helyben termelt zöldséget, és tojást kínálhatnál a vevőidnek? Józsi kapva kap az alkalmon. S a közmunkásnak mindjárt nem közmunkás a neve, hanem jókedvvel, bőséggel, lendülettel és élettel megtelve végzi el a munkáját.
Már éppen elég értékes ember menekült el a településünkről köszönhetően a behunyt szemeknek, homokba dugott fejeknek. Önmagam, a családom védelmében is szeretnék hozzájárulni ehhez az ügyhöz, hogy ha van rá mód, akkor ez ne folytatódjon.
Időben vissza, csak a 70-es évek, bánki idős emberrel beszélek, akit az óta már eltemettek, jó kapcsolat alakult ki közöttünk, szerette a családomat, sokat tett értünk. Elmesélte, hogy a bánki, déli fekvésű hegyoldal, amikor az üdülőövezet kialakult, virágzott, ott emberek serénykedtek. Sok szép emlékről mesélt, aratások, a bánkiak együtt, s aztán a mulatozás, meg milyen volt a szüreti bál. Bánk földjei jelenleg megműveletlenek, az itt élők is beletörődtek, a falu vezetősége tétlenül nézi, ahogy ezek a földek gyomosodnak, bokrosodnak, holott csak megmunkálás, s a megfelelő puzzle darabok összeillesztése. Vannak nálam sokkal okosabb, és képzettebb emberek, a falu által kitermelt sikeres vállalkozók, s remélem mindenkiben van annyi felelősségtudat, hogy felismeri, ez pont az az időszak, amikor magunk alatt vágjuk a fát.
Ha ez tovább folytatódik, nem lesz megújulás, nincs rá mód, mert, aki megtehetné, hogy a helyünkbe lépjen, s az értékeinket továbbvigye, már nincs jelen.
Ez a téma egy a faluból elmenekült generációról szól, akik tovább vihették volna, de a presztízskérdés került előtérbe, sokkal fontosabb volt, s megengedték, hogy megtörténjen.
Számomra az egyedüli presztízs, hogy van e valóság alapja annak, hogy én, a feleségem, s a gyermekeim, élhetnek e a jövőben ezen a településen úgy, hogy a vezetőink tehetetlensége nem kényszeríti őket egy felülről megkomponált programba? Lesznek olyan vezetőink, akik nem egymás ellen küzdenek, hanem helyette felismerik, hogy ez a falu egy kincsesbánya, s az itt élő emberekben felismerik az értékeket, s képesek lesznek a jövőbe nézni? Tehetséges, tenni akaró, élni akaró emberek élnek a környezetünkben.

Jobb lenne, ha nem lehullott falevelet kéne söprögetnie, amit a szél újra összefúj. Hanem tenné azt, amit szeret, vagy az álma.

Idős bánki ember mesélt a falu múltjáról, amikor még ez a falu életben volt, s tartalmazott annyi kurázsit, hogy, ha valakinek szüksége volt, azt látták, és a segítségére siettek.

A következő lépés az, hogy legalább azok ne menjenek el, akik még itt élnek, s fiatalok. Független vagyok, semmi elfogultság, bármelyik bánki postaládában landolna eme írás, azonnal tudnák, hogy semmi közöm Bánkhoz, a közügyekhez, csak egy lelkiismeretes gyüttment.
Szeretek itt élni, s szeretem azokat az embereket, akik körül vesznek, segítenek, tartozom nekik ezzel a lépéssel, mert, amikor nem találtam a helyem, megmutatták.

Köszönettel, s tisztelettel a Zvolenszki család, akik itt szeretnének maradni, élni.