[Bánk]

2004 február-2007 augusztus

Tanyán nőttem fel, sőt mit tanyán, birtokon. Hatalmas területünk volt erdővel, egy nagy dombbal és patakkal. A társasházi élet számomra élvezhetetlen volt. Hosszú ideje terveztük a nejemmel, hogy vidékre költözünk ismét.
2006 áprilisában más kiutat nem találva, vásároltunk Kulcson egy 900nm-es telket, rajta egy kicsi házzal. Zsongott a tavasz, virágoztak a fák és én a gyerekeimmel hol kötöttem ki?
Város liget, tele szeméttel, kutyaszarral, csikkel és törött sörös üvegekkel. Beleőrültem a tudatba, hogy a Gizella úton fogunk megrohadni az alagsori lakásunkban. Ha elmentünk kirándulni a hegyekbe, azt sem élveztük felhőtlenül, mert ugyanoda mentünk vissza, abba a kis 35nm-es lyukba. Hiába volt az udvar mellé, ahová medencét állítottunk, hiába a műhely, ahová elmenekülhettem. Sosem éreztük magunkat jól, mindig is tudtuk, hogy ezt az életmódot nem nekünk találták ki.
Arról már rég letettünk, hogy eladjuk a lakásunkat, volt pár esetlen próbálkozásunk, de reménytelen. Hülyébbnél-hülyébb emberek jelentkeztek a hirdetésre. Pénze egyiknek sem volt, köztes megoldásokat kerestek, hogy adnak foglalót, és majd valahogy kifizetik. Ábrándoztak, akár csak mi a vidéki életről.
Megvettük a kulcsi telket és úgy éreztük végre kiszabadulhattunk valahová a hétvégékre, két életünk lett. Hétfőtől-péntek délutánig pestiek voltunk és vártuk a péntek délutánt, rohantunk a telekre és mint, amikor a disznó dagonyázik a sárban és élvezi, mi is úgy szabadultunk rá a telekre. A szomszédjaink idősebb emberek lévén kora reggeltől késő estig kertet műveltek, kapáltak, veteményeztek. Furán néztek ránk, hogy felállítottunk egy nagy medencét és egész nap pancsoltunk a gyerekekkel, nyársaltunk, bográcsoztunk és kifeküdtünk a fa alá horkolni.

[Tájkép ebéd után]

Gyönyörű virágoskertet varázsoltunk, kerti tavat, nyírtuk a füvet, de eszünk ágában sem volt krumplit vetni meg répát.
Ha a youtube-on rákeresel a „hunguga” szóra, könnyen megérted az akkori lelkiállapotunkat.
Budapest számunkra már nem kínált alternatívát, mindenre legyintettünk. Népek tódultak az idióta tömegrendezvényekre a gyerekeikkel és taposták egymást a hőségben.
Nem vettünk részt semmiben, feküdtünk a szobában és tanakodtunk, hogy mi legyen.
Az utcára már rühelltem kimenni, a környék a nyári záporok után úgy bűzlött a kutyaszartól, hogy okádhatnékom volt. Az aszfaltról felszálló gőz megrekedt az utcákban, szél sem járt, az éj sem hűtötte le, reggelre a falakba ivódott, hozzá a sűrű szmog és a szemét. Mi a jó ebben?
A kulcsi nyár megváltás volt, végre tervezhettünk, növényeket vettünk, volt mihez nyúlni, lehetett csak úgy tüzet rakni és köré ülni lesni a csillagokat. Ha nagyon meleg volt egész álló nap teljesen meztelen voltam. A bográcsot a medencéhez közel állítottam és 10 percenként hűtöttem le magam. Hajnalban, mikor nem tudtam aludni, elmentem a környéken kerékpározni, mire felébredtek az emberek bejártam a falvakat.
Kicsit lendített rajtunk, hogy sikerült az egy szobás lakásunkat úgy átalakítani, hogy lett belőle két fél szoba, de véglegesnek nem volt mondható. A lakásban nem maradt hely. Ha vendégek jöttek a konyhában ácsorogtunk vagy a műhelybe mentünk és ott ültünk le.
A nagyobb családi ebédeket és a karácsonyt is karácsonyt is a műhelyben töltöttük.
A tudat, hogy van hová menekülnünk a hétvégeken, elviselhetővé tette a hétköznapokat. A telek megvásárlása előtt volt egy nagy őrjöngésem, napokig csak piáztam, hogy eltompuljak és ne kelljen tudomást vennem semmiről. Egy 4 tagú családnak egészségtelen volt a lakásunk.
Ha leültem a konyhába étkezni, akkor senki nem tudott mozdulni sehova.
Azonnal menjetek be a szobátokba! De két sistergő gyereket nem lehet pár négyzetméterre korlátozni, kellett a tér.
2007 tavaszán újra rászántam magam és meghirdettem a lakásunkat. Előtte soha nem fogadtam el közvetítők segítségét, mert arrogánsak és levakarhatatlanok. A leglehetetlenebb helyzetekben toppannak be, mikor éppen fürdök vagy mennem kell valahová s hiába mondom, hogy sajnálom most nem alkalmas, jöjjön máskor.
De Uram! Értse meg, itt a vevő, most ér rá, el akarja adni a lakását vagy nem?
Még nekem tettek szemrehányást, így ha telefonáltak elzavartam a búsba mindet.
Hiába hoztak magukkal embereket, álltam az előszobánkba, mint egy idegen, drukkoltam hogy ne lássák meg a gyerekszobában felejtett bilit s tartalmát, a fürdőkád sem éppen szalonképes, a zoknim is kilóg a mosógépből, mosatlan edények, egy darab szalonna.
Fenébe, nincs mindenre ideje az embernek.
Aztán ahogy jöttek, lesajnálták a lakásunkat, fanyalogtak és húzták a szájukat, alig vártam hogy rájuk csukjam az ajtót és fellélegezzek, ide aztán többet senki. Nem múzeum az életünk.
Akadt egy fiatal hölgy, aki azt mondta Ő más, mint a többi. Pénzt is többet kért, de tudta mit csinált. Egy héten át hozta a vevőket és szinte már verseny folyt érte, hogy ki vegye meg. Még neki kellett magyarázkodnia az egyiknek, hogy sajnos úgy néz ki elkelt.
Minden tiszteletem az övé, tényleg keményen dolgozik a szakmájában és ez a magánélete rovására megy.
A lakásunk elkelt, kaptunk egy hónapot a kiköltözésre. Azt hittük könnyű dolgunk lesz, hisz a kezünkben a pénz, vásárolni meg könnyebb, mint eladni. Francokat, ugyanolyan nehéz ügy.
Micsoda lehetetlen alakok hirdetnek és szinte mind hazugság.
VVV, azaz Vasad, Verőce, Valkó. Phőőőjjj sose felejtem el.
Vasadot már előre kinéztem a neten, 25km a fővárostól, megtarthatom a műhelyt, és naponta bejárhatok dolgozni, a ház 150nm, a telek hozzá 5000nm, akár lovakat is tarthatok.
Gyerekeket bezsuppoltuk a kocsiba szombaton és irány Vasad, vegyük szemügyre.
Már eleve az gyanússá vált, hogy senki nem tudott a faluba a házról.
A közértben aztán jelezte egy hölgy, hogy Ő tudja hol van, várjuk meg, elvezet. Mesélte az autóig, ez egy régi fogadó, a kúria vagy mi, én meg bólogattam. Igen szimpatikus volt, hogy kimentünk a faluból, na mondom ez gyönyörű lesz, senkinek nem leszünk a szájában.
Fenyőerdőn mentünk keresztül s már ott görcsbe rándult a gyomrom, mert megszűnt az út.
Kitaposott homok és földbuckák, de még nem jártunk messze, egye fene ennyi belefér.
Már utaztunk jó 20 perce, kanyarogtunk minden irányban, facsoportokon keresztül mikor a hölgy kezével jelzett az autó ablakából, hogy itt lesz, ez az. Intett és elnyelte a felszálló por. Az autóból ki se szálltunk.
Verőcén már jártam hajóval, ismertem a környező hegyeket, Vodi is a környéken lakik, nagy baj nem lehet. Két címet néztem ki az interneten, ami árban és kialakításban megfelelt.
Az első egy 60nm, 3 szoba, fürdő, wc, amerikai konyha, melléképület és friss építés. A hölgyet Vácon vettük fel s Ő kalauzolt bennünket. Az utat végigsírta, mert akkor halt meg a férje, roppant kényelmetlen helyzetben voltunk, egy vadidegen ember, akit 5 perce látok, az autónkban ülve folynak a könnyei és pirosra sírja a szemét. Mégsem ölelhettem át, hogy minden rendbe jön. Verőcétől vissza a hegygerincen volt a ház. Tényleg új, de csak a falak. Kérdezem hol a konyha, hol a wc, hol a fürdőszoba és a 3 szoba? Mutatja a képzeletbeli falakat, hogy ide tervezték, csak már nem tudták befejezni, mert a férje meghalt és dőltek a könnyei.
Atyaég, erre a házra még 3X annyi pénzt kell költeni, mint amennyiért hirdette. Nem vontam felelősségre, hogy miért hirdeti kész háznak, ha csak a bevakolt falak állnak, itt sajnos nem lehet életvitelszerűen élni, gyerekeket iskolába járatni.
Visszavittük Vácra és búcsút intettünk, fellélegeztünk. Mentünk vissza Verőcére, mert egy idősebb úrral volt találkozónk. Már messziről láttam, hogy egy hatalmas hegyomlás ember, a feje vörös volt az izgalomtól, 15 percet késtünk és nyilván úgy volt vele, hogy már nem is megyünk. Egy ősrégi, világoskék Ladával és az oldalán a feleségével várt.
Kezet fogtunk, az egész ember csöpögött a víztől, nehezen viselte a hőséget.
Mutatta, hogy merre fogunk menni, ugyanoda, ahol az előbb voltunk. Csak meredekebb úton, fel a hegygerincre, az üdülő övezetbe. A világoskék Lada felfüstölt és akkora port kavart az úton, hogy muszáj volt felhúzni az ablakot. Egy nagyon meredek szakaszon megrekedt és elindult visszafelé, időben hátratolattunk és úgy látszott nem tud megbirkózni a lejtővel, bőgött a motor hosszú percekig és okádta a füstöt magából. Végre elindult és egy füves terepen leparkolt.
Hamar észrevettem melyik ház az, mert a neten már láttam és csalogató volt a fotó.
Kétszobásnak ígérkezett, de hamar csalódnunk kellett, mert az egy szoba volt csak lambéria fallal választották ketté. Kérdeztem hol a fürdőszoba? Mutat a diófára, hogy ott a hordó víz és paraván is, nem kell félni. S a wc? Hátul a kukoricásban egy kintibudi, benne 20 literes edény, ami nagy előny, mert kivehető és a bel/béltartalom elásható, jót tesz a növényeknek.
Bazdmeeeeeeeeeeeeeeeeg mondtam magamban, mi a jó büdös francnak jöttünk fel a hegyre, cipeltük magunkkal a két gyereket a semmi miatt, az egész napunk ráment. Az öreg még beinvitált egy betongödörbe, hogy az milyen jó lesz a gyerekeknek játszani.
Egy hét szünet, fogtuk a fejünket, hogy ha ilyen tempóban és ilyen hülye emberekkel hoz össze a sors bennünket, akkor kifutunk az időből.
Valkó? Ismét hétvége, Esztinek is az a neve, nagy baj nem lehet. A ház 120nm, 3 szoba, fürdő, wc. A kert 2000nm. Mielőtt elindultunk felhívtam a közvetítőt, hogy ugye a wc és a fürdőszoba valós, létezik? Reménytkeltő igen volt a válasza, megbeszéltünk egy délelőtti találkozót. Kicsit korábban mentünk, hogy alaposan szemügyre vegyük a környéket. Jó hosszú falu és össze van épülve egy másikkal, észre sem lehet venni, hogy átérsz s már egy másik település.
Az első benyomásunk semleges volt, nem ütött szíven bennünket, nem dobogtatta meg.
Kicsit fura volt, hogy zömében azonos hovatartozású emberek sétálnak az utcákon üveges tekintettel, de láttam én már karón varjút, köztük nőttem fel, az hogy vannak nem ok az ijedségre.
Megkérdeztem a kocsmában, hogy hol az utca és odamentünk a megadott címre.
Emberünk még nem volt ott, de rögtön utána mi sem. Ahogy megálltunk a ház udvaráról vagy 10 kutya rohant a kerítéshez és mindkét szomszédos házból vagy 30 cigánygyerek, visszavonhatatlanul özönlöttek az utcára, ahogy megálltunk az autóval. Épp csak a fejemet dugtam ki az ajtón, de azonnal magamra rántottam. Tünés innen, de azonnal.
2km hosszú utca lehetett a kiszemelt, kész Afganisztán, minden udvaron pucér cigánygyerekek és tétlenül ücsörgő emberek, szemezgettek a legyekkel, mert abból volt bőven.
Nincs semmi bajom velük, de tényleg. 6 évig laktam a közvetlen szomszédságukban, köszönöm, nem sírom vissza az időszakot. Akik nagy mellénnyel kiállnak mellettük, meg csak annyit üzenek, hogy ne a pofádat jártasd, hanem költözz oda te magad az egész családoddal minimum egy évre, utána meghallgatlak, addig meg csitt.
Hivatalból könnyű lengetni a nagy szavakat, aztán hazamész a légkondiba és a komformizált életedbe, néha egy-egy nyilatkozat, köszi, de hiteltelen.

Ennyi, feladtam, amire szükségünk volt az 25 trillió-billió forint, horror árakon árulják, eladni nem tudják. Amennyi pénzünk meg volt, az hidegvízre se elég, hitelt többet soha, úgyhogy eléggé levoltunk korlátozva.
Úgy festett találtunk egy megfelelő házat Csörögön, de a látogatás előtt egy nappal felhívott a tulaj, hogy helyiek betörtek a házba, mert látták hosszú ideje nem lakják, így most ott áll kifosztva.
Utolsó hajszálként rábukkantam egy kókai házra, mesés környezetben, a belső kialakítása is tökéletes, csak a wc és a fürdőszoba várt kialakításra, de mivel tudtam előre belefért az elképzelésbe, mert maradt volna rá pénz bőven.
A nejem azonban leállított. Azt mondta ha már vidék, ha már ekkora távolság, akkor vegyük másfelé az irányt, menjünk a szülei és a család közelébe. Nem akarja azt, hogy életünk végéig ilyen távolságban éljünk mindenkitől, sehol egy ismerős a környéken ha baj van, nem tud kihez átmenni trécselni vagy a gyereket rábízni.
Logikus, engedtem neki, pedig nagyon fájt a szívem a kókai ház után. Napokon át bújtam a netet, mire rátaláltam.
Kinéztük Bánkot, Bánk egy ékszer és minden rokonunk lőtávolságban van.
Legyen, felírtam pár címet és ismét egy hétvége. Bánkon jártam már előtte is, fürödtünk a tavon, csónakáztunk, ebédeltünk szóval tudtam hova jövünk, csak azt nem hogy merre.
Elfelejtettem hogyan néz ki a környék. Ahogy beértünk a faluba éreztem a jövendőbeli életünk előszelét, Bánk végállomás, kiszállás.
Ahogy a házat megláttam teljesen elképedtem, mesebeli, egyből beleszerettünk. Az állapota hagyott némi kívánnivalót maga után, de majd dolgozunk rajta.
Rengeteg fenyő, mókusok, emberek az utcákon törölközővel és papucsban, nyársalnak, nevetnek, bográcsoznak, mindegyik ház extra, szépen lenyírt gyep és ott a tó, a színpad.
A gyerekek teljesen önkívületbe estek és fel-alá rohangáltak.
A házunk udvarán 5db hatalmas fenyő, mindig is ilyenről álmodtam. Nehéz szívvel mentünk haza a Gizella úti társasházba, lélekben már elköltöztünk.
2007.08.24.
Eljött a nagy nap, előtte mindent bedobozoltunk. Szerencsére találtunk egy embert a költözéshez, aki korrekt áron és profin dolgozott. Délután már a kertes házunk lépcsőjén ültem és fel sem tudtam fogni, vége.
Én tanyára vágytam, közel s távol ne lássak senkit, ha kimegyek az udvarra, egy félkörös féllábasra, ne kelljen a számat a kezem elé kapni, hogy jaj, vajon mit szól a szomszéd?
A nejem meg kikötötte, hogy Ő bizony nem költözik prérire, ahol kilométerekre van a bolt és az orvos.
A kompromisszum meglett, ahol most lakunk egy nyaraló övezet. Hét közben nincs itt senki, hallom az emberek hangját, mert a következő utca az a faluhoz tartozik, de itt csend van, sehol egy autó, nincs fejünk felett zúgó repülő, ami megremegteti az ablakokat és nincsenek óriás plakátok. Pár percre van a hegy, aljában patak és hatalmas erdők.
A falubeliek is hamar megszokták a jelenlétünket és beilleszkedtünk.
Egy kutya is hozzánk csapódott a gyerekek legnagyobb örömére, autóból rakták ki.
Féltem tőle, hogy éjszakánként órákig ugatni fog és mehetek ki legyalázni, de mint ha tudná mire számíthat, óvatosan vakkant, jelez ha megneszel valakit és utána kotródik vissza a helyére
Az külön tetszik, hogy az autót nem kell zárni, megállsz, kiszállsz és ennyi. Behozzuk a vásárfiát, de nem kell tőle tartani, hogy feltörik. Nincs itt senki, vagy ha jön a kutya nyomban ott terem.
Hja és a csillagos ég, esténként kiállok a teraszra pipázni, eregetem a füstöt és élvezem, hogy látom a teljes eget, nem csak egy szeletet, amennyit a tűzfalak engednek.
Az emberek közvetlenek, egyik nap kint állok a házunk előtt és tervezgettem, hogy hova lesz a sövény. Jön egy fejkendős nénike és köszönés nélkül megkérdezte: „oszt hunnan gyüttek?”.
-Pestről kérem.
- ide?
- ide.
- oszt mér pont ide?
- rokonok.
- ahha, aztán tovább ballagott.
Másnap már azt hallottam vissza, hogy a feleségem szüleié a ház, nem használják és nekünk adták. Így tudtunk ideköltözni, bennünket azóta úgy hívnak, „ a vikkendesek”.
Mert van a falu és vannak a nyaraló telkek, két külön világ.
Templomban a védelmünkre kelt egy néni, hogy vikkendesek, vikkendesek, de bánkiak és ez a lényeg, bökött az ujjával a levegőbe nyomatékosan