A megnémult bánki emberek

Utoljára valamikor az 1600-as évek közepén [járt Isten Bánkon]
Mikor legközelebb erre járt, tar, kietlen, megműveletlen földeket talált, és azt látta, hogy töréspont. Az atyák nem tanították meg fiaikat nehéz munkára, széltől is óvták.
Hogy, ne essen baja. Lesték kívánságát, akár egy szolga, hogy minden rendben legyen, csak ne sipítozzon, mert azt el nem viselhették.
A fiak meg látták, hogy panaszkodással mindent el lehet érni, s nem hagyták abba.
Esse nem jó, asse nincs, az atyák meg nem gondoltak vele, hogy a saját életük is így zajlott, az élet lassan kárpótol.

Isten küldöttje megállt a általános iskola udvarán, észrevétlenül, láthatatlanul, s látta a kirajzott diákokat, mind alsó osztályos, és olyan durván beszéltek egymással, hogy elszomorodott. Második osztályosok dobálták egymást kővel, s egymás fejéhez otromba dolgokat, még az is elhangzott, hogy a kurva anyádat.
Nem nézhette tétlenül, némuljatok el! S onnantól a diákok csilingelő hangon szólaltak meg, akár egy hangszer. Ha valamelyik el akarta küldeni a másikat a faszba, úgy szólalt meg, mint egy hárfa. A másik meg, akár a karácsonyi harangok, vagy kasztanyetta. Senki sem értett semmit, mert, ahogy egymáshoz szólaltak az zenélt a muzsika hangján, édesen. Idegen volt tőlük, s meresztették egymásra a szemüket. Micsoda ilyen dolog? Minél durvábban káromolták egymást, annál szebben szóltak a pergő dobok, s annál lágyabb dallamok.

Hazamentek, és próbálták elmondani atyjuknak, aki szintén harmónium hangján szólalt meg, az anyjuk is közbeszólt, akár a rumbatök, vagy kereplő, de a zene hangján.
Mentek a polgármesterhez, hogy valami nincs rendben, segítsen, de a polgármester száncsengő hangján szólalt meg, nem értettek belőle semmit, de édesen szólt, fülüknek kedvesen, még el is mosolyodtak rajta. Kérdezték tőle, hogy…de tilinkó hangján, a polgármester meg értetlenkedett feléjük szitáron játszva, s a kérdezők is tanácstalanok voltak derbukák és madgák hangján. Mindenki kétségbe esett, hogy ez után mi lesz?

Törték a kobakjukat, s ha megszólaltak, az zenélt, muzsikált, színes kavalkád, a gyermekek is egyre jobban élvezték, próbáltak minél nagyobb szitkokat szórni egymás fejére, ami egyre szebben szólt. Pergő dobok, csengők hangján kommunikáltak, s kezdtek hozzászokni, hogy a mesék, amit a tévékben láttak, milyen szépen hatnak. Mindenféle robot, meg üldözés, gyilkosság, lövések, erőszak, és nulla pedagógia, meg, olyan tapasztalat, amit egy életen át hordozhatnak. A mesék, amit láttak mély szakadék köztük és atyáik között. Atyáik meg csak legyintettek, hadd csináljon a gyerek azt, amit akar, ne erőszakoljunk rájuk semmit. A meséik pedig nem a Kisvakond, Pom-pom, Rumcájsz és az ezermester Mekk-Elek volt, és nem is Moha és Páfrány. Ölelés helyett ölés, pusztítás, borzalom. Szeretet helyett, s nevelés helyett rombolás, mindent tönkretenni, mindent elsöpörni, ami eddig erkölcsösnek számított.

A tanár feltette a két kezét, én így nem tudok tanítani, nem tudok rendet tartani, s megfizetve sem vagyok. Isten küldötte, aki 400 év múltán újra eljött Bánkra, nem kárhoztatta. Csak azt kérte, hogy: figyelj!
Leveleki Eszer a sírjából visszaköszön.
A dolgok csak akkor csúsznak ki a kezedből, ha engeded.
A gyermekek nem tudják mi az a liberalizmus, csak visszaélnek vele, igénylik a diktatúrát, viszont személyre szabva.
Nem mindegy kihez, hogyan szólsz, s miként neveled, hogyan kerül ki a kezeid alól.
Leveleki Eszter azt tanította, hogy a fonál a te kezedben van, személyre szabva. Az irányvonalat te adod, ezért hívnak tanárnak.
Nemrég láttam egy főzőműsort, ahol két idős néni főzött valami ínycsiklandót. Az alapja sertészsír volt. S azt mondták, ha nincs otthon sertészsír, akkor ne ezt főzd, hanem valami mást. Az oka rendkívül egyszerű, nem lesz tökéletes, hanem valami hasonmás.
Ha nem érzed magadban azt, amit Leveleki Eszter, hogy a fonál a te kezedben van, akkor te is valami hasonlót élsz át. Nem tudsz rendet tartani, csak próbálkozol, megnémultál, bambusz fuvolkák hangján üvöltözöl, s kinevetnek. Minél eréjesebb vagy, annál szebben szól a dallamod, annál csilingelőbb.

Isten küldötte megállt a bánki dombon, annak is tetejébe, ami Isten dobjának neveztetik, manapság inkább Isten partja felett, s szertenézett. S nagy hangon, mint egy szózat, belekezdett. Az a mondásom ellenetek atyák, hogy atyáitok, s azoknak atyáik, nem hagytak megműveletlen földet maguk mögött, 10 centit sem. Ti pedig ölbe tett kézzel, tétlenül nézitek, ahogy fiaitok jajonganak, hogy munka se nincsen, holott a hegyeitek itt állnak nektár nélkül, s nem hoznak termést.
Ezért az a büntetésetek, hogy amíg nem virágoznak a domboldalak, s nem hordják be fiaitok szekérszámra a termést, daloljatok!
Ezen aztán felháborodtak az atyák, kezüket az égre emelték, hogy ők nem tudnak mit csinálni, ha a fiak ilyen makacsok. De minél hangosabbak voltak, Istennek annál jobban tetszett. Minél mérgesebbek, pulykavörösek lettek, Isten annál jobban hallotta a szirének énekét, a bánki emberek csilingeltek, s a szférák hangján énekelték búsulásukat.

A polgármester egyszer csak gondolt egy nagyot, s összehívta a falut zenekari próbára. A polgármesteri hivatal csengett, bongott, mint egy szimfonikus zenekar, mikor behangol. A karmester felállt a porondra, ütött pálcájával hármat, s figyelem!
Feszült csend honolt, aztán lágyan kiadta a vezényszót jobb tájékra, ahol meglátása szerint a fúvósok. Azok gyöngéden, mint, ha langy bánki szellő kezdegetné a partoldalt, vagy a tó vizét. Megfújták, megszólalt, halk fuvola és didgeridoo szólamok, akár egy ősbánki, aki még Istent is látta a varázsdombon, s azt mesélné.

Az összehívott bánkiak motyogtak, akár az elhenyélt ifjaik, hogy ez is a baj, az is a baj, semmi sem nem úgy van, mint volt régen. Isten küldötte meg hallgatta őket, s nem válaszolt, állt ott néma csendben, hogy akkor ne azt főzzetek, hanem valami mást!
A bánki emberek meg egyre mondták, egyre csak zenéltek, mint valami lakodalomban, cimbalom hangján, s minél erősebb érvek hangoztak el, annál szebben csengett.
Míg végül feladták, nem ment a falugyűlés semmire, a polgármester is látta, hogy mindenki nótás kedvében leledzett, potyogtak a könnyeik, térdeiket csapkodták, nem értették egymást.

Isten megszánta őket, s szántani küldte. Azt kérte, hogy amiként eddig is virágzott, ez után is virágozzanak a bánki földek, indok ellene nincsen, csak művelni kell, ne hagyják parlagon. S addig, amíg, ki nem mennek, daloljanak, énekeljenek egymásnak énekhangon.
A bánki emberek, atyák ezt látván megemberelték magukat, mert eszükbe vették, hogy ők is tehenet itattak, kaszáltak, s kiásták a krumplit a helyiből, nem jajongtak, ha munkáról esett szó. Csak a törésvonal, valamiképpen elfeledték fiaik fejükbe verni, hogy az élet nem lakodalom. Jobb elébb a siralomházban kezdeni, mert emberré tesz, megkeményít és utána a fiak, nem kényszerülnek játékos hangszeren elsírni bánatukat.

A bánki dombok így szépültek meg újra, s hoztak bőven termést az atyák fiaiknak, akik megtanulták használni a szavukat. Nem panaszkodtak nap, mint nap. Minden csepp verejték után látták a hasznukat, hogy termésre fordul, s nem ültek naphosszat a facebook előtt, hogy ma is szar napom van, lájkold, ha te is úgy érzed. Senki sem akadt, aki a depressziójában vele együtt érzett volna, mert a munka sok volt, nem volt idő faszságokat írni a közösségi oldalakra. De, ha meg is tette, rá is vetemedett, az úgy hangzott, mint ha örömzenélne.
Ezért inkább nem is erőltették, mert bárki látta, hallotta, csak kinevette, folytak a könnyei, jobbnak látta inkább a kapa nyelét a kezébe fogni. Azon még senki sem nevetett eddig, még Isten sem.