Odvas Fa

Kiégett, villámvágta, odvas fa vagyok,
Ki az út szélén állva, már alig él,
Gyökereimmel mégis a földbe kapaszkodok,
De mégsem számít, ha kidönt az első szél.
Aki nem néz meg jobban, tán rámcsodálkozik:
Szép, nagy fa, ki túlél minden vihart.
Az élni vágyás belőlem lassan távozik
És nem élek túl egy újabb zivatart.
Belül már elpusztult minden, ami volt,
De kívülről ezt meg nem láthatod.
Éjszaka, hogyha nem süt rám a hold,
Letört ágaim mind elhordhatod.
Van még mit adnom, hisz óriás voltam
És megsebzett létemben is ember vagyok,
Talán most is többet érek, mint holtan,
Fél-életemhez csak ezért ragaszkodok.
Olyannak adtam, kitől nem kaptam viszonzást,
Leginkább talán ezért is pusztulok.
Ilyennek születtem és nem tehetek mást,
De legbelül, apránként elsorvadok.

Sírni volna kedvem, de túl üres vagyok.
Érzelmek közül, csak a harag ami éltet
És elborzaszt az, hogy már sírni sem tudok,
Érzések nélkül viszont mit sem ér az élet.