Ez egy jó régi írásom, véletlenül akadtam rá, már el is feledkeztem róla. Ritkán írok prózát és nem is tudom, hogy ezt milyen apropóból sikerült. Minden esetre, mintha csak magamhoz szólnék a múltból (1998 június).
Rohan a világ, mindenki rohan és közben nem vesszük észre, hogy az élet lassan elmarad mögöttünk. Mindenki siet valahová, de már senki sem tudja, hogy hová és miért.
Hazudunk egymásnak, hazudunk magunknak és még az érzéseink is hazugságok, mert nem hagyjuk felszínre törni a valódi érzelmeinket.
Rabszolgák lettünk egy magunk alkotta börtönben és nem vesszük észre, hogy már nem a saját akaratunkból és a saját kedvünk szerint cselekszünk. Csak a természet és a zene nem hazudik, hiszen amit mond, azt csak nekünk mondja. Ez a mi belső hangunk, hisz minden rezdülésük, amit felfogunk, belőlünk fakad.
Figyelnünk kellene ezekre a belső hangokra, mert ha nem, elrohannak mellettünk az élet boldog pillanatai. Mindenki retteg a rossztól, de közben a jó dolgokból is kimaradunk. Az élet azért van, hogy kiélvezzük minden egyes pillanatát, nem azért, hogy szenvedjünk és ezért majd a túlvilágon boldogok lehessünk. Lehet, hogy nem is létezik túlvilág. Lehet, hogy csak bennünk létezik és ha így van, akkor a másvilág maga az élet! Amennyiben az életben nem vagyunk boldogok, elképzelhető, hogy sosem lehetünk azok többé! Ki kell használni minden pillanatot, mert minden elhalogatott döntéssel kisebb lesz az esélyünk.
Az élet egyszerű és érthető, ha mi magunk nem bonyolítjuk. Magunkat zárjuk börtönbe és közben reménytelenül vágyunk a szabadságra. A szabadság és a boldogság bennünk rejlik és ha mi magunk nem találunk rá, senki sem fog helyettünk!
Amíg csak pár ember gondolkodik így, lehet, hogy a többiek számukra is lehetetlenné teszik a kiszabadulást. De ez nem biztos. Csak egy dolog fontos:
Carpe Diem!
