Hogy repül az idő... (? : o )

Ez, és ehhez hasonló közhelyek jutnak eszembe mostanában.
Hihetetlen, mert régebben sokat hallatom ezt apámtól, anyámtól, nagyszülőktől. "- jaj mekkorát nőttél!", "-már középiskolába mész, milyen nagy lettél...", vagy épp a " nemrég még ilyen kis picike voltál...", és hasonló mondatok.
Persze akkor csak nevettem rajta, heh, középiskolába járok, még szép, hiszen előtt legyűrtem 8 évet, és milyen hosszú is volt az. Csak nevettem rajta, nem is foglalkoztam fele... Valójában nem tudtam még felfogni, átérezni miről is beszélnek, mire is gondolnak pontosan, illetve, hogy mért is...

Viszont úgy érzem, hogy eljött ez az idő. Szerintem itt már senkinek se újdonság, ha azt mondom 26 vagyok. Így az előbbi mondatokat durván 10-12 évvel ezelőtt hallottam... Az elmúlt pár hónapban egyre többet gondolok hasonló közhelyekre. Pl.: repül az idő, vagy milyen jó is volt gyereknek lenni, vagy milyen jó volt még iskolába járni, mennyivel könnyebb tanulni, a régi szép idők, és így tovább.
Ezek 'csak' közhelyek, de most kezdem átérezni milyen mélységes jelentésük is van.

Mostanában sokat gondolkozok a múlton. A múltamon. Hogy voltaképp még csak 26 éves vagyok, de mégis mennyi minden van már mögöttem. Mennyi minden történt már. Persze, még fiatal vagyok : ) Lehet ezen majd csak 25 év múlva kellene gondolkodnom.

De mégis, az elmúlt 4-5 évben mintha felgyorsult volna az idő...
Nemrég még érettségiztem. Itt van a szemem előtt milyen volt a terem. Hogy néztem ki. Miket gondoltam, miket éreztem magamban. Majdnem, mintha tegnap, tegnap előtt lett volna... Mennyire vártam, hogy végre én is leérettségizzek. Megszerezzem azt, amiről annyian annyit beszéltek, és így tovább... Valójában ez már 8 éve történt...
A legmegdöbbentőbb a kettősség ellentétessége. Az, hogy az a 8 év valójában semmi... Mert nem nagy idő... Mégis számomra rengetegnek tűnik így visszatekintve arra, hogy mi minden is történt azóta. De másként visszanézve meg elszalad, hogy észre se vettem... Azóta lett egy b.nőm. Volt eljegyzésem. Kijártam az info mérnök asszisztensit, megvolt a nagy szakítás... Aztán jöttek a haverozós, csajozós időszakok... Majd nagy nehezen találtam munkát, és már ~ 4 éve folyamatosan dolgozok.... Hihetetlen hogy 8 év, mégis ennyi mindenen már túl vagyok. Persze ennél jóval több minden történt, de nem férne ki ha le kéne írnom. : )

Szóval azt veszem észre, hogy szalad az idő... Észre se veszem. Milyen jó volt, az első munkahelyre bemenni, az első fizetés stb... Most meg már 4 éve ezt csinálom. Pedig tényleg olyan, mintha tegnap lett volna!

Nemrég megtaláltam egy gyerek kori naplómat, ha úgy tetszik (analóg) blogomat...
12-13-14 évesen írtam. Fullon gyerekes az egész Szerencsétlen írásmód, érthetetlen fogalmazás stb... De mégis én írtam, azén életemről szólt. És ahogy olvastam, eszembe jutott az a nap, amikor írtam az adott bejegyzést. Azon a napon történtek, képek, események, érzések... És hihetetlen messzeségnek éreztem. Valami megfoghatatlan, távoli rég elfeledett részének az életemben.
Pedig voltaképp csak ~ 10 éve történt (na jó, 13). 10 éve történt. Abszolút gyerekként, gyerek fejjel... Gyerekes dolgokról, de valóságról, az akkori valóságról.
Akkor még fogalmam se volt róla, hogy 10 év múlva mi lesz belőlem. Heh, eszembe se jutott ilyesmi. Hogy majd 10 év múlva, egy reklámstúdiónál leszek grafikus, plusz egy 25 milliós gépet kezelek majd. Cégvezetőkkel, egyéb ügyfelekkel tárgyalok majd... Túl leszek kismillió barátnőn, és már talán a családalapításon, különköltözésen gondolkozom... Pedig alig 10 (13) éve még csak egy hatodikos kis srác voltam, közöm nem volt az 'élethez'.

Szóval ez az egész hihetetlen és meg is ijeszt egy kicsit.
Valamiért mindig úgy éreztem, hogy az előző évek jobbak voltak. Nem tudom hogyan, csak úgy, jobbak.
Általános iskolában az az előtti időket 'sírtam' vissza. Amikor középiskolás lettem, akkor az általános időket. Majd amikor az info suliba jártam, akkor a szakközepes időket, mivel akkor már közel volt a munkába állás ideje... Aztán melót kellett keresni... Akkor is az előző időkbe vágytam vissza.
Sokáig nem tudtam mért van ez. Hiszen anno még egy doboz cigire is úgy kapartuk össze a pénzt 5-10 forintosokból a haverokkal Ma már ez nem gond, van munkám, azért ennyire telik mindig.
Sokkal több mindent megtehetek stb...
Viszont egyetlen dolog, ami nagyon megváltozott az a felelősség, az elvárások!
És szerintem ez az oka annak, hogy vissza vágyok.
Ahogy múlik az idő, egyre több felelősség és elvárás jön az emberre. Eleinte csak tanulni kell. Eltartanak. Nem kell foglalkozni semmivel se, csak tanulni. Aztán eljön az, amikor a tanulásnak már következménye is lesz a jövőmre. Már nem mind1, hogy hogy tanulok. Elvégre majd valami munkát kell szereznem, dolgoznom kell, és számomra nem mind1, hogy mit és hogyan.
Aztán munkába állni. Már a törvények is teljes értékűek rámnézve... Nem mind1 hol dolgozok, milyen benyomást keltek másokra. Másoknak dolgozom. Elvárnak tőlem dolgokat. Ügyfeleknek dolgozom. Akiknek szintén nem mind1, hogy mit adok ki a kezem alól. Nem mind1 mennyit keresek, hogy tudjam segíteni a szüleimet is ha kell. Márpedig kell. Mostmár ezt is. Sőt, apámnak ennyi idősen már megvoltam. Vagyis lassan már ideje lenne családot alapítani, esetleg gyereket vállalni...
Huh... Ez mind hirtelen fontossá vált. És valamilyen szinten, íratlanul ugyan de elvárássá. Igaz nem érzékeltetik velem, nem erről van szó, érzem én ezt magamtól is! Nagyon is!

Látom iwiwen, ahogy sok ismerősnek már gyerek, családja van. Sokan külföldön dolgoznak stb... Pedig nemrég még együtt fociztunk a pályán...
Pedig 5-6 éve még azért lógtunk el a suliból, hogy hazajöjjünk GTA Vice City-zni egyet! Na igen, az volt ám a kockulás... Amikor az ember azért lóg el a suliból, hogy küdje itthon a játékot... : o
De ez akkor nem számított. A suli volt olyan laza hogy megtehettük. Nem álltunk rosszul. Nem volt gondunk másra. Semmi mással nem kellett foglalkoznunk...
Most meg... Hirtelen azt se tudom mi miatt idegeskedjek... Hogy vajon meddig lesz munkahelyem? És ha meg is marad, akkor hogyan fogok jobban keresni? Elvégre ennyiből nemnagyon lehet családot alapítani. Egy lakás meg csak álom marad. És ha már itt tartunk mikor fogok már családot alapítani? Mostmár ideje lenne önhálóan élni! Mikor fogok már elköltözni? És hogyan? Képes leszek megélni? Képes leszek ellátni a családomat? Mikor fogok már továbblépni? Elkezdeni az igazi életet.

Hát fogalmam sincs. De mindeközben csak azt látom, hogy repül az idő... Telnek a hetek, a hónapok, az évek... A kilátástalanságról most ne is beszéljünk. Ez nem az az írás. Inkább a nosztalgia a lényeg...
Nézem a régi képeket, a régi emlékeket... Átérzem az akkori pillanatot, mintha tegnap lett volna...
És közben átérzem azt is, hogy mennyire repül az idő...