Eszembe jutott, amikor anno én ugyanebben a helyzetben voltam.

Az ELTE-n felvételiztem, vonattal mentünk fel Pestre három osztálytársammal. Akkoriban a szóbeli felvételi volt a nagy megmérettetés utolsó állomása, írásbeli érettségi, írásbeli közös felvételi-érettségi, szóbeli érettségi, szóbeli felvételi. Aznap én voltam az utolsó felvételiző, mikor végeztünk, loholtunk ki az állomásra, hogy elérjük az utolsó expresz vonatot haza. Előttem van az emlékkép, ahogy hazaértem, egyik kezemmel húzom le magamról az öltöny darabjait, nyakkendőt, inget, másik kezemmel szedem elő a Spectrumot, kapcsolom be a tv-t, dugom össze a drótokat.

Na ekkor lépett be apám, aki szokásos jóltájékozottságával rákérdezett, hogy miért nem tanulsz? Ez engem annyira mellbevágott, hogy szóhoz se jutottam. Most tanulni? Minek? Most jöttem meg a felvételiről, két eset van: ha felvesznek, akkor egy év katonaság, oda már most is túlképzett vagyok. Ha nem vesznek fel, akkor meg úgyis melózni kell valamit, akkor se a tanulás lesz az első. Meg egyébként is, felvételi után kijár egy kis disztroj valamelyik játékban. Szerencsére anyám gyorsabban kapcsolt, mint én, kirángatta a fateromat a szobámból, mielőtt eleresztek valamit.

Most pedig megtörtént a generációváltás. Kezemben a gyerekem érettségi bizonyítványa. Neki már más a felvételi eljárás, emiatt ő most jutott el arra a pontra, hogy befejeződött a közoktatási korszak az életében, ő most van azon a ponton, hogy megmérettetett a teljesítménye, lezárult a számonkérés szakasza.

Box szlenggel élve: egyhangú pontozás