Prológus
Történt, hogy 2009 tavaszán elérte a gazdasági válság az informatika szektort, a világ 3. legnagyobb IT vállalatának mondott cégénél is projektek szűntek meg, szerződéseket bontottak fel. Pechemre egy befektetési banknak dolgoztam, így aztán az elsők között találtam magam az utcán, munka nélkül. Rögtön ezután elkövettem életem legnagyobb hibáját, maradtam az országban és a frank árfolyamának alakulását dermedten figyelve, azzal nyugtattam magam, hogy évtizednyi tapasztalattal nem lesz itt gond, megjön az a munka.
Nem jött. Teltek-múltak a hónapok, a végkielégítés már rég elfogyott, a munkanélküli segély röhejes, a helyzet pedig egyre elkeserítőbb lett, a kezdeti időszak interjúi feledésbe merültek, örültem ha egyáltalán hirdetést találtam. Ahogy az gondolom sok sorstársammal is történt, én is folyamatosan adtam lejjebb az igényeket, viszont egy tényezővel nem tudtam mit kezdeni, a törlesztőrészlet kapcsán csak egy dolog volt biztos, mégpedig, hogy a következő magasabb összegű lesz. Szép lassan eladogattam a sok év alatt összespórolt ingóságaimat, minden alkalmi munkára lecsaptam, de közben végképp elfogyott a hitem a szakmámban való elhelyezkedést illetően.
Természetesen minden rokon, barát, kolléga, ismerős riadókészültségben volt, így jutott el hozzám egy alkalmi munka híre. Egy szerdai napon, késő délután csörgött a telefonom, egy szállítmányozási vállalkozó a vonal túlsó végén, sofőr kellene neki furgonra, de azonnal, az áru már a kocsin van. Másnap reggeli lerakó Hamburgban, 13 Ft/km, ne aggódjak semmi felől, csak vezetni kell, a visszaútra is van már fuvar, péntek estére itthon is leszek. Gyorsan kiszámoltam, hogy ez bő két nap alatt, szűken számolva a kilométereket is közel 35 000 zseton. Álomszerűnek tűnt, de minden mindegy alapon elvállaltam, ha csak a felét kifizeti, már jó, minden fillér számít. Mondanom sem kell, se szerződés, se papír, a totális "fehérséghez" szokott lelkemben ez nem kis parát okozott, de már nem volt mit tenni, menni kellett. Gyorstalpaló a CMR-ről, vámdokumentumokról, kiderült, hogy az áru felét a városban, a másik részét a kikötőben kell leadnom. Úgy éreztem sikerült mindent megjegyeznem, és mivel már majdnem este 9 volt, nekiindultam, másnap délig oda kellett érjek. Ki lett adva, hogy Ausztria felé menjek, a cseheknél nagy hó van a hegyekben, úgyhogy kicsivel több mint 1300 km állt előttem.
Szerencsére az út mindenféle problémától mentes volt, csütörtök délelőtt 10 óra környékén már túl is voltam a városi lerakón és a vámellenőrzésnél csücsültem a sorban. Még itt is gond nélkül átjutottam, nagy segítség volt a nyelvtudás, annak ellenére kedvesek és segítőkészek voltak velem a német tisztek, hogy angolul szólítottam meg őket. Útmutatásuk alapján pár perc alatt megtaláltam a raktárat, elégedetten vigyorogva vettem az irányt az iroda felé, ahol aztán pikk-pakk lehervadt az arcomról a mosoly. Nem kis nyomozás után kiderült, hogy a kedves vállalkozó úr - akit éppen akkor természetesen lehetetlenség volt elérni - összekeverte a referenciaszámokat, így a városi lerakón a kikötőbe szánt árut adtam le. Nem volt mit tenni, visszamentem az autóhoz és elindultam kifelé a kikötőből, reménykedve, hogy meg tudom oldani a cserét.
Azzal nem számoltam, hogy kifelé komolyabban ellenőriznek mint befelé, így aztán csak habogtam, amikor nekem szegezték a kérdést, hogy miért nem stimmelnek a papírok, ez a paletta nem az a paletta. Próbáltam röviden összefoglalni, hogy mi is történt, amit az nehezített, hogy magam is épp csak gyanítottam, igyekeztem kiigazodni a szállítólevél, a számla és a vámpapírok közötti ellentmondásokon. Nem nagyon tötyörésztek, két rendőrautó közrefogott és elkísértek egy épülethez, ahol aztán bezáratták velem a furgont és bevezettek egy irodába, majd rám zárták az ajtót. Őszinte leszek, be voltam tojva rendesen, a csempészet komoly dolog, a főnök pedig még mindig nem vette fel a telefont, hiába próbáltam elérni. Egy örökkévalóságnak tűnő két óra után megjelent egy tiszt, akiről egyből a Becstelen Briganty-k gonosz ezredese, Hans Landa jutott eszembe. Nyájas mosollyal de hideg tekintettel kezdett faggatni a körülményekről. Szerencsére a kinézete alapján ráaggatott sztereotípiám tévesnek bizonyult, szövetségesre találtam benne és velem együtt kereste a megoldást. Felhívta az első lerakómat, ahol a titkárnő annyit hajlandó volt kinyögni, hogy valóban járt ott pár órával azelőtt egy magyar autó, de többet csak a raktáros tudna mondani, ő meg éppen kiugrott a városba. Hosszas tanakodás után végül azzal rukkolt elő a tiszt, hogy elenged, de 3 órán belül érjek vissza az okmányokhoz tartozó rakománnyal, különben feljelentést tesz és mindenféle szörnyűségre számíthatok.
Innentől aztán rendben ment minden, kicseréltem a raklapokat, időben visszaértem a kikötőbe és még éppen sikerült zárás előtt 2 perccel beesni a raktárba és leadni az árut. Közben a főnök is előkerült, így lehetőségem adódott megtanulni a fuvarozók első alaptörvényét, miszerint a főnök sosem hibázik, vagy ha mégis, akkor annak a sofőr az oka. Nagyon nem érdekelt már semmi, kerestem egy nyugis utcát és az üléseken elnyújtózva pillanatok alatt mély álomba zuhantam. A visszfuvar már gondok nélkül sikerült, csak a folyamatos havazás nehezítette meg kissé a dolgomat, de szombat reggelre egy darabban visszaértem magyar földre, elmagyaráztam a fickónak, hogy legközelebb mire figyeljen a címkékkel, átvettem a fizetésem, a soha többé viszont nem látásra. Ha tudtam volna...
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
