Otthon, édes otthon
Álmodott a nyomor. Az alvás része sikeresen megtörtént, ráadásul beengedtek zuhanyozni a céghez, úgyhogy tisztán és illatosan bújhattam "ágyba", csak aztán pénteken hiába vártam a telefont. Délután 2 körül felhívtam a drágalátos főnököt, hogy mégis mi a búbánat van, Frankfurt környékéről nem találni fuvart Magyarországra olyan, mint 20 centiről kapu fölé lőni a labdát: nem lehetetlen, de baromi nehéz. Túlzás nélkül tajtékzottam a dühtől, 11. napja voltam úton, már nem volt tiszta ruhám, az addig nem létező klausztrofóbiám is előjött a fülkébe zártságtól, közöltem vele, hogy nem vagyok hajlandó még egy hétvégét az autóban eltölteni. Mivel azt a lehetőséget kilőhettem, hogy üresen tegyem meg Veszprémig a közel 900 kilométert (bár azt is felajánlottam neki, hogy nem kérek bért erre a távra), kitaláltam, hogy leteszem az autót egy bekamerázott parkolóban és hazastoppolok, aztán a 12 tonnás autója visszahoz jövő hét elején, rendszeres fuvarja volt a frankfurti reptérre. Nagy nehezen beleegyezett, de arra már hiába kértem, hogy kérdezze körbe az ismerős cégeket, hátha megy valakinek hazafelé autója a környékről, neki ilyesmire nincs ideje...
Felmentem a 3-as pályára és elgurultam egészen a weiskircheni Shell kútig, abban reménykedve, hogy valamelyik Shell üzemanyagkártyás ott fog megállni tankolni, mielőtt nekivág a hazaútnak, a reptérről jövőknek ez az első ilyen kút ami útba esik. De nem volt szerencsém, közben be is sötétedett, teljesen összefagytam, kemény mínuszok repkedtek. Már majdnem feladtam, amikor begurult egy magyar nyerges és felajánlotta, hogy Subenig (német-osztrák határ) elvisz, bár vinne ő szíve szerint egészen hazáig, de a vezetési ideje odáig elég. Nagyon rendes volt, forró teát csinált nekem és egész út alatt próbált CB-n találni valakit, aki Subentől tovább tudna vinni engem, sajnos sikertelenül. Elmeséltem neki is a kanyar viszontagságait, nem győzte hajtogatni, hogy ő bizony sose ülne furgonra, én meg irigykedtem a Scania R420 Topline fülkéjére, hotelszobának tűnt az enyém után. Olyan magas, hogy fel tudtam benne állni, beépített hűtő, rendes ágy, TV, szendvicssütő...
Suben - Veszprém: szinte csak egy kőhajításnyira otthontól...
Subennél végre óriási szerencsém volt, épp csak átbattyogtam a valutás bódéhoz a kis batyummal, amikor megállt egy furgonos kolléga osztrák matricát venni és egyből fel is ajánlotta, hogy elvisz. Ráadásul veszprémi volt, úgyhogy egészen a saját kocsimig szólt az ígéret. Megegyeztünk, hogy besegítek a vezetésbe, legalább ő is hamarabb hazajut, Angliából jött és már azon gondolkodott, hogy kiáll pár órát aludni, de így mindketten jól járunk. A Suben - Veszprém távolság szűk 500 km, kisebb havazásokkal megúsztuk Ausztriát, így hajnali 3-ra meg is érkeztünk, fél 4-kor már otthon zuhanyoztam és bebújhattam a saját ágyamba végre.
Igyekeztem a lehető legrészletesebben leírni mindent, remélem sikerült valamennyire átadnom ennek a szakmának, a sofőr életnek az esszenciáját. A főnökök, vállalkozók aljas és gerinctelen húzásairól, hogy milyen eszement helyzetekbe kényszerítik bele alkalmazottjaikat, még rengeteget tudnék mesélni, de azt hiszem, hogy a leírtak alapján kialakulhatott az olvasóban egy általános kép erről a világról. Azt semmiképpen sem szeretném, ha úgy tűnne, hogy kiemelkedőnek tartom a munkámat a többi sofőrhöz képest. Sajnos rengetegen dolgoznak az enyémhez hasonló körülmények között és kényszerülnek őrült utakra, többnapos vezetésre. Természetesen a sofőrök között is bőven találni gazfickót, de erről majd talán egy másik írásban..
.
