Szerda

A következő ellenőrzési pont a szlovén-olasz határ volt, Trieszt közelében, a határátkelőt Fernettinek hívják. Hála az égnek, hogy a matrica csak 15 pénzbe kerül, kész felüdülés volt ezt a közel 300 kilométert autópályán levezetni a magyarországi kínlódás után. Azért, hogy ne legyen könnyű dolgom, a Ljubjana és a határ közötti szakaszt egy iszonyatos hóviharral küzdve kellett levezessem, szerencsére a kamionok jobbnak látták félreállni, így szinte teljesen egyedül harcoltam az elemekkel. Már többször megjártam az időjárással ezen a részen, de biztos voltam benne, hogy ahogy leérek a hegyekből az olasz tengerpartra, nyoma sem lesz az ítéletidőnek. Így is lett, de a hóviharban araszolgatás fél órát elvett az időmből, pedig szerettem volna még a reggeli csúcs előtt túljutni Velencén.

Rédics - Fernetti (olasz határ): 290 km, 3 és fél óra...

A határra érve megálltam egy gyors nyújtózkodásra, adtam magamnak 5 percet, közben megterveztettem a navigációval az útvonalat és elkortyolgattam az első vörös bikát. Rövid tanakodás után úgy döntöttem, hogy nem a GPS által javasolt Velence - Vicenza - Verona - Brescia - Milano - Torino vonalon megyek, hanem kicsit délebbre, elkerülve a nagyobb városokat és a dugókat. A tervem egész jól be is vált, a forgalom nem nagyon akadályozott, viszont végig szakadt az eső és hihetetlenül lassan tudtam haladni, annyira tagolt és rossz minőségű volt az út. Reggel 8-kor aztán végképp elkeseredtem, amikor gyors fejszámolás után rájöttem, hogy 12 órája úton vagyok már és csak 700 km-t teljesítettem. Ekkor már éreztem, hogy nem nagyon fogok alváshoz jutni, úgyhogy kihasználtam a a nappali világosságot és a viszonylag jó látási viszonyokat, egy gyors tankolást leszámítva megállás nélkül nyomtam a gázt. A célom az volt, hogy még világosban átérjek Franciaországba, Briançon városába, hogy kis pihenő után már jobb úton (N79) folytathassam tovább a sötétben. Azt terveztem, hogy este még nyomom ameddig csak bírom, aztán engedélyezek magamnak legalább két óra alvást.

Fernetti - Briançon (FR): 706 km, durván számolva 12 óra

Iszonyú lassan fogytak a kilométerek, de valami csoda folytán délután 3 körül sikerült magam mögött hagyni Torinót, kezdtem bizakodni, hogy még világosban átjutok a határ menti nagy hegygerinc túloldalára. Egy probléma volt csak, ahogy közeledtem az Alpok lábához, az esőből először havas eső, majd hó lett. Susa határában aztán meg is állítottak a rendőrök, kérdezték merre tartok, majd közölték, hogy le van zárva az út a havazás miatt és nem is tudják mikor lesz újra járható. Kicsit faggattam őket, hogy mégis mennyire durva a helyzet, merre tudnék másfelé átjutni, nem voltak túl segítőkészek, végül leráztak azzal, hogy próbáljam meg az SS25-ös utat, hátha arrafelé még jobb a helyzet. Így is tettem, de épphogy kiértem a városból, újra útlezárásba botlottam, viszont itt sokkal normálisabb volt a rend őre, az angolja is elég jó volt és elmondta, hogy ez inkább elővigyázatosság, egyáltalán nem olyan vészes a helyzet, majd megmutatta, hogyan tudom megkerülni a lezárást az SP210-212-es úton. Már az út rajzolata is barátságosnak tűnt, de nem volt mit tenni, menni kellett, így beütöttem Lanslebourg-Mont-Cenis-t célállomásnak és nekiindultam.

Nem túl bizalomgerjesztő, de csak 50 km, nagy baj nem lehet...

Novalesáig nem is volt semmi baj, bár havas volt az út, de a nagy súly most kifejezetten jól jött, stabilan, mindenféle gond nélkül tudtam haladni. Aztán jött a feketeleves, egy brutális szerpentin formájában, ami addig csak egy pacának tűnt, ráközelítve azonban egyből látszott, hogy ennek a fele sem tréfa. Az is gyanús volt, hogy nem sokkal előtte pont elcsíptem egy tiltó táblát, a lakókocsit vontatókat nem engedték tovább. Rövidesen kiderült, hogy miért, az út egyre keskenyebb lett, szinte egysávosra szűkült mire a szerpentin első kanyarjához értem, amit nem is sikerült elsőre bevenni, annyira szűk volt. A forgalom miatt nem kellett aggódjak, senki nem volt rajtam kívül akkora barom, hogy útnak induljon arrafelé, úgyhogy hosszas tiki-taki után végül sikerült átjutnom. A következőnek már rutinosabban álltam neki, kicsit megcsúsztatva a seggét a kézifékkel. Sajnos ezt a módszert csak három kanyarnál tudtam használni, a többinél már olyan nagy volt a szintkülönbség magában a kanyarban is, hogy nagyobb lendületre lett volna szükség, hogy feltolja az orrát, de semmiképpen nem akartam a korlátnak csapódni, így maradt a tiki-taki.

A kép jobb felső sarkában látható a gyilkos szerpentin

Nagyjából fél órámba telt mire átküzdöttem magam rajta, közben rám is sötétedett, viszont a hóesés hirtelen abbamaradt, az úton 15-20 cm lehetett, egy kicsit tolta maga előtt az autó, de simán tudtam haladni. Azt majdnem elfelejtettem, hogy félúton egy buszmegállóban (azt a mai napig nem értem, hogy mi a csudának kellett oda az a megálló) megálltam, hogy feltegyem a hóláncot, amit még októberben vásárolt a főnök, miután sikerült megrémítenem, hogy az osztrákok rágyújtják az irodát ha nem tartunk egyet a kocsiban. Úgy éreztem eljött az ideje, hogy átessek az első hólánc feltételen, ez minden sofőr életében fontos pillanat, de sehol sem találtam azt a fránya láncot. Egy gyors üzenetváltásból aztán kiderült, hogy előző héten áttették egy másik autóba, mert abban nem volt. Az persze már nem jutott el az agyukig, hogy így meg az enyémben nincs, de ez részletkérdés ugyebár.

Egy rövidke mozgókép a környékről, amit egy másik utamon, világosban készítettem

Így hát hólánc nélkül, szépen óvatosan másztam egyre magasabbra, sikerült visszajutni az SS25-re, sehol egy lélek, a hókotróknak kitett rudak között navigáltam, sikeresen át is értem Franciaországba. Nagyon nem volt idő megnyugodni, ugyanis a francia nem olyan betoji népség mint az olasz, az ő szerpentinjük mentén nincs korlát, az csak az amatőröknek kell. Félre is húzódtam és nekiálltam igen komolyan tanakodni, hogy érdemes-e nekem tovább küzdeni, mégiscsak rossz lenne ha szegény édesanyámnak ilyen messzire kéne virágot hordani a fejfámra, amúgy is visszeres a lába. Pechemre a korábbi sms óta a főnök árgus szemekkel figyelhette a jármű mozgását, ami egyébként szintén tipikus, hogy semmire nincs pénz, de a nyomkövetőt azt muszáj beszerelni, mert amilyen szégyentelenek a sofőrök, ha nem figyelnek rájuk, akkor képesek egy 6000-es kanyar során akár 5-10 km-t is elautózgatni, hogy kaját vegyenek (megtörtént eset, a térkép program 8.7 km-rel kevesebbet hozott ki a fordulóra, aminek költségét le is vonták a fizetésemből). Szóval jött is a hívás, hogy "mér' állsz?", majd a helyzet körülírása után a szokásos ellentmondást nem tűrő, hétvégi vezető szintű bölcsesség: "lefele könnyebb, csak fékezni kell". Futottam még egy kört, de szokás szerint eredménytelenül próbáltam meggyőzni, hiszen engem kizárólag a hátsó szándék vezérel, mivel lusta vagyok és nem akarok dolgozni, ezért kitalálok mindenféle okokat, hogy megállhassak.

Bepakoltam a cuccaimat a táskámba és magam mellé tettem, felvettem a kabátomat, a bakancsot, majd betettem egyesbe és szépen lassan nekiálltam motorfékkel ereszkedni. Azt tudtam, hogy ha nekem apró pumpálásnál komolyabbat kell fékeznem, akkor az már rég rossz, úgyhogy a bal kezem végig az ajtókilincsen pihent. Úgy voltam vele, hogy ha kiugrok, akkor max bibis lesz a lábam, de ha ez a közel 5 tonnás gépezet megindul, Isten tudja hol áll meg, és még a nyakamba is potyoghat a rakomány. Mit ne mondjak, nem kellett az energiaital, száguldozott az adrenalin a véremben, álmosságot egyáltalán nem éreztem. Szinte magam sem hittem el, de sikerült egyetlen megcsúszás nélkül lejutni, a szerpentin alján álló rendőr úgy meglepődött, hogy bár megállított, a hólánc miatt elfelejtett megbüntetni. Szegény egyedül volt, nagyon megörült nekem, még cigarettával is megkínált, amit én el is fogadtam, nem vagyok rendszeres dohányos, de őszintén szólva baromi jól esett ennyi izgalom után. Amíg elszívtam, kifaggattam, hogy merre érdemes mennem, de mint kiderült nincs mi közül választani, egy út visz lefelé a hegyekből.

Hamarost el is búcsúztam, sürgetett az idő, éreztem, hogy nagyon betyárul állok és még sok van hátra, egyelőre be se mertem ütni az újabb célt a naviba. Nem sokkal később életem egyik legszebb látványa tárult elém, nyoma sem volt már a felhőknek, a gyönyörű, kristálytiszta égbolt alatt a Mont Cenis tó látványa egyszerűen lenyűgöző volt. Sajnos a telefonomnak nagy falat volt a látkép megörökítése, így csak nappali fotót tudok mutatni, ezt is más készítette.

Lac du Mont Cenis, 2081 méterrel a tengerszint felett

A kavargással és az útkereséssel nagyon sok idő elment, lassan 24 óra eltelt az indulás óta, saccra körülbelül a táv felénél jártam, de már csak 18 órám volt a maradékra, amiről tudtam, hogy autópályát csak nagy ritkán fogok látni. De erőt vettem magamon és beütöttem a lerakót, amit szegény navigátorom nagy nehezen meg is célzott, majd kiírta, hogy a hátralévő távolság 1241 km, az ehhez szükséges idő pedig 17 óra és 19 perc. Nem mondom, hogy az infarktus kerülgetett, de nyugodtabb sem lettem amikor megláttam az adatokat, sajnos akárhogy nézegettem, nem találtam gyorsabbnak tűnő utat. Ráadásul megállíthatatlanul jött az éjszaka, amit még kipihenten is nehéz végigvezetni, én meg már közel 36 órája talpon voltam, aminek nagy részében vezettem. Megadóan bontottam ki egy újabb bubis kávét, lassan kortyolgatva próbáltam életet lehelni magamba, miközben elértem végre Lanslebourg-ot és dobtam egy balost, Grenoble felé véve az irányt.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!