A szüleim nagyon szeretnek külföldre utazni. Ezzel alapvetően nincs problémám, bár mondjuk azt nem értem, hogy képesek egész évben azért megvonni nagyon sok mindent maguktól, hogy elmehessenek repülővel egy 2-3 csillagos szállodába félpanzióval (ez kb 250-350 ezer ft). Na, de mindegy, menjenek.

(A kép csak illusztráció.)

Viszont minden évben, mióta megszülettek a gyerekeink nagy vita, hogy elvigyék-e őket vagy sem. Az érvek, hogy micsoda élményt adnak a gyereknek, meg hogy együtt lehetnek, és stb. Ez mind szép, de azt nem értem, hogy miért kell ahhoz külföldre menni, hogy együtt lehessen a gyerekekkel, mikor egy házban élünk.
A másik, hogy egy hazai kirándulás, nyaralás miért nem ad akkora élményt, mint külföldön nyaralni?

Édesanyám állandóan bizonyítani akar nekem. Folyton azzal az indokkal viszi el a gyerekeket akár egy sétára is, hogy engem kíméljen. Soha nem kértem erre, és nem is tudom, miért alakult ez ki benne. Hiszen, ha csak spontán elvinné őket sétálni, az legalább olyan jólesne nekem is, és a gyerekeknek is. Helyette mindig megy ez a körítés.

Már sokszor gondolkoztam rajta, hogy megosztom a konyhában szerzett ismereteimet másokkal. Különösen azért, mert szeretek főzni, és akik eddig nálunk ettek, nem panaszkodtak a főztömre. Ráadásul a főzés szinte mindennapi dolog az életemben. Otthon főzni olcsó. Főzni érdekes, örömet okoz és megnyugvást ad. Kreativitásra fejleszt, magabiztossá tesz.

A mindennapi gondot csak az okozza, hogy mi kerüljön az asztalra.

2009-08-05
Csirkeszárnypörkölt nokedlivel

A gyerekek imádják a csontos pipihusit. Olyan jóízűen tudnak rajta cuppogtatni, hogy öröm nézni, ahogy esznek, ezért sokszor kerül az asztalra csirkeszány. Ma pörkölt formájában.
Mellé pedig a nokedli hamar elkészül. Sokan félnek a nokedlikészítéstől, pedig egyáltalán nem nagy kunszt. A lényege, hogy ha kis mennyiség kerül mindig a fazékba, akkor hamar megfő, és gyorsan végezhetünk a szaggatással is.

Mellé pedig egy paradicsom- vagy uborkasaláta elkészítése már igazán nem igényel nagy időráfordítást.

2009-08-06
Húsos tészta

Ennyire nem jelentek senkinek semmit? Észre sem vesznek, hogy eltűntem?

Kicsit szarul érzem magam. Kihasználtnak. Levegőnek. Felmosórongynak.

Igyekszem figyelni másokra, és ezt azért teszem, mert jólesik. Igyekszem segíteni másokon, szintén hasonló okokból. Van rá energiám, örömmel teszem.

Viszont mostanában úgy érzem, hogy kifacsartak. Nem várok cserébe sokat, csak annyit, hogy odaköszönjön az utcán az, akinek segítő kezet nyújtottam. Csak annyit, hogy időnként megálljunk dumcsizni akár élőben, akár neten. Hogy ne csak akkor keressen, ha baj van.

Naív vagyok... és ostoba.

Egy kis bogárka a nagy fűben.

Délelőtt sütött a nap, élveztük a meleget. Aztán szép lassan felhők kúsztak az égre. Egyre több és több. Fátyolosan fonták be az égboltot.
Vékony felhőréteg takarta el a napot. A levegő melegsége nem sokat változott. Az eső már ott lebegett a levegőben. Bármelyik percben elkezdhetett esni. De csak nem akart. Olyan volt, mintha csak húzta volna az idegeinket, mint mikor a pajkos kisgyerek lesi, hogy a mozdulatára mikor reagál anya vagy apa. Mikor mondják azt, hogy nem.

Én az vártam, hogy igen.

Aztán, mikor bejöttünk a lakásba, szép csendesen szemerkélni kezdett. Majd csepergett. Végül pedig kis cseppekben esni kezdett.

Ezt a csendes, szinte finom szemcsés esőt szeretem. Olyan, mint a nyári záporok.

Aztán az eső illata.... Ahogy a föld megázik, ahogy a növények beszippantják az esőcseppeket, és finom friss illat terjeng a levegőben.

Esik...

Ezzel együtt még teljesebb: Madonna: Rain

Örök életemben szerettem emberek között lenni. Szeretek kommunikálni, beszélgetni. Akár mindennapos, akár más dolgokról.

Az orvosi váróban is majd megőrülök, amikor mindenki, mint a kuka ül a székén, és nem szól a másikhoz. Látszik rajta, hogy unja magát, mert nincs nála egy könyv vagy újság, vagy esetleg fél, hogy vmi rossz hírt kap, de ahelyett, hogy megszólítaná a mellette ülő embert, csak bámul maga elé, esetleg a kezeit tördeli.

Több kérdés merült fel bennem: Miért félünk egymás bizalmasai lenni? Miért félünk egymás barátai lenni? Hová tűnt a bizalom? Miért nem vagyunk nyitottak?

Egyre kevesebbszer ülnek össze az emberek, és beszélgetnek egymással, figyelnek a másikra teljes energiájukkal, és igyekeznek tanácsot adni egymásnak, vagy a másik örömét átérezni.

Sajnálom, hogy itt a városunkban is nehezen találok vkit, akivel időnként egy jót beszélgetnénk, kikapcsolódnánk. Elfoglaltak, családosak vagyunk, de néha jólesik kimozdulni a megszokott rendből, és vmi mást csinálni csak pár óra erejéig.

Én nem szeretnék ezen változtatni. Tekintsenek naívnak, de én szeretek barát lenni, törődni a másikkal.